matos-drama-szentes

  Az, amit ma egy közoktatásban dolgozó pedagógus nap mint nap cipel, nem egyszerűen „nehéz munkakörülmény”. Inkább egy láthatatlan hátizsák, amelybe évről évre újabb kövek kerülnek, miközben senki nem mondja meg, mikor lehet letenni, és azt sem, melyik kő felesleges. A kívülálló legfeljebb annyit lát, hogy „elfáradt”, „ingerült”, „nem lelkes már”. Belül viszont gyakran egészen más zajlik: fokozatos kiürülés, belső értékvesztés, identitásrepedések. Pedagógusként az ember nemcsak tananyagot ad át. Jelen van. Tart. Figyel. Reagál. Érzelmi munkát végez, sokszor folyamatos készenléti állapotban. Ez önmagában is megterhelő hivatás lenne egy támogató, autonómiát tiszteletben tartó rendszerben. A mai közoktatásban azonban mindez egy olyan közegben történik, amely szinte módszeresen termeli a frusztrációt. A túlterhelés látható és láthatatlan rétegei A pedagógus túlterheltsége nem pusztán az óraszámban mérhető. Ott van a tananyag irreális mennyisége, amelynek „leadása” sokszor szöges...

  Az ember a világegyetem mércéjével mérve valóban csak egy parányi pont. Egyetlen élet szinte észrevétlennek tűnik a történelem és a kozmosz végtelenségében. Mégis,  minden tettünk hullámokat vet maga körül, akár egy kavics a víz felszínén.  A pillangó-hatás gondolata pontosan erre emlékeztet bennünket. Arra, hogy a legapróbb mozdulat, döntés vagy szó is beláthatatlan következményekkel járhat. Nem mindig tudjuk, hová futnak ki ezek a hatások, de attól még léteznek. Sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni saját jelentőségünket.  Azt gondoljuk, hogy úgysem számít, mit teszünk egy ilyen hatalmas világban. Ez a gondolat azonban könnyen passzivitáshoz vezet. Pedig a változás soha nem egyszerre, hanem kis lépések sorozatán keresztül történik. Egy kedves gesztus erőt adhat valakinek egy nehéz napon. Egy őszinte figyelem megváltoztathat egy ember önmagáról alkotott képét. Egy jó példa pedig további jó cselekedeteket indíthat el. A pillangó-hatás nemcsak a természettudom...