matos-drama-szentes

  Az, amit ma egy közoktatásban dolgozó pedagógus nap mint nap cipel, nem egyszerűen „nehéz munkakörülmény”. Inkább egy láthatatlan hátizsák, amelybe évről évre újabb kövek kerülnek, miközben senki nem mondja meg, mikor lehet letenni, és azt sem, melyik kő felesleges. A kívülálló legfeljebb annyit lát, hogy „elfáradt”, „ingerült”, „nem lelkes már”. Belül viszont gyakran egészen más zajlik: fokozatos kiürülés, belső értékvesztés, identitásrepedések. Pedagógusként az ember nemcsak tananyagot ad át. Jelen van. Tart. Figyel. Reagál. Érzelmi munkát végez, sokszor folyamatos készenléti állapotban. Ez önmagában is megterhelő hivatás lenne egy támogató, autonómiát tiszteletben tartó rendszerben. A mai közoktatásban azonban mindez egy olyan közegben történik, amely szinte módszeresen termeli a frusztrációt. A túlterhelés látható és láthatatlan rétegei A pedagógus túlterheltsége nem pusztán az óraszámban mérhető. Ott van a tananyag irreális mennyisége, amelynek „leadása” sokszor szöges...

  Az ember a világegyetem mércéjével mérve valóban csak egy parányi pont. Egyetlen élet szinte észrevétlennek tűnik a történelem és a kozmosz végtelenségében. Mégis,  minden tettünk hullámokat vet maga körül, akár egy kavics a víz felszínén.  A pillangó-hatás gondolata pontosan erre emlékeztet bennünket. Arra, hogy a legapróbb mozdulat, döntés vagy szó is beláthatatlan következményekkel járhat. Nem mindig tudjuk, hová futnak ki ezek a hatások, de attól még léteznek. Sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni saját jelentőségünket.  Azt gondoljuk, hogy úgysem számít, mit teszünk egy ilyen hatalmas világban. Ez a gondolat azonban könnyen passzivitáshoz vezet. Pedig a változás soha nem egyszerre, hanem kis lépések sorozatán keresztül történik. Egy kedves gesztus erőt adhat valakinek egy nehéz napon. Egy őszinte figyelem megváltoztathat egy ember önmagáról alkotott képét. Egy jó példa pedig további jó cselekedeteket indíthat el. A pillangó-hatás nemcsak a természettudom...

Adventi fabulák (1) Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy karácsonyi műsor, végzős gimnazistákkal készítettük. A szeretet ünnepén hajléktalanok verseiből, szegényekről szóló művekből idéztünk, és pár szívfacsaró fotóval illusztráltuk. Néhány tanár felháborodottan kérte számon rajtam, hogy miért kell az ünnep áhítatát megtörni a világ szenvedésének képeivel. Azt mondták, karácsonykor ne a nyomorról beszéljünk, hanem a szeretetről. De hisz csakis arról szólt a műsorunk! A mottónkat Ferenc pápa üzenete adta: „A szeretet nem romantika: a szeretet önfeláldozó, figyelmes, fáradságba kerül, a szeretet a szegények felé fordul, nagyobb öröme van abban, amit ad, mint amit kap. Másként semmi köze nincs ahhoz, amit keresztény szeretetnek nevezünk.” A szeretet nem menekülés a valóság elől, hanem odafordulás hozzá. A nélkülözésről nem azért kell szólni, mert az „szép téma”, hanem mert valóság. És a valóságban az a legnehezebb, hogy nem mindenkinek jut belőle ugyanannyi jóság. Egy afrika...

  Ülök az íróasztalomnál, előttem a papír, a billentyűzet, a feladat, amit rég be kellett volna fejeznem. A gondolataim is ott toporognak, mint akik épp indulni szeretnének valahová, csak nem tudják, merre kell menni. Nem csoda, hogy elakadok: a szemközti ablakon át látom, ahogy az utcán jönnek-mennek az emberek. A figyelmem minden egyes arcba, mozdulatba belekapaszkodik - mintha az élet kis ablakszínházát nézném. A járdán elsiet egy nő piros kabátban.  Olyan gyorsan lépked, mintha versenyt futna valami láthatatlannal. Talán az eső előtt akar hazaérni? Vagy késik valahonnan? Elképzelem: talán valaki most főzi a kedvenc teáját otthon, és ő azért siet, mert tudja, hogy az illat már beterítette a szobát. És lehet, hogy nem is késik — csak egyszerűen örül, hogy jön a karácsony, és ma vette meg az első ajándékot, amit gondosan rejteget a kabátja alatt. Követi egy idős férfi, bottal.  Meg-megáll. A botja tompán koppan a hideg kövön. Úgy tűnik, nincs különösebb célja, csak...

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...

  Nagy pelyhekben esett a hó… Ja, nem… Hisz a faluban már évek óta egy szem havat sem lehetett látni – ha szitált is valami daraféle, az is rögtön elolvadt a talajon, mintha csak gúnyt akartak volna űzni az itteniekből az égiek. A jóságos öregapó… Ja, nem... Egy megkeseredett vénember lakott a falu szélén, akit mindenki kerülgetett, mint a rosszul sikerült forralt boros puncsot. Ugyanis mindig dőlt belőle a panasz - nagyjából úgy állt az élethez, mint akinek már a reggeli kávé előtt is elege van mindenből. De hát ki ne lenne így, akinek a tél csak tüzelőgond meg magány? A falu apraja-nagyja készült a téli ünnepre… Ja, nem… Inkább úgy várták, mint az adóbevallást: gyorsan essünk túl rajta, és közben senki ne kérdezzen semmit. A gyerekek tableten nézték a hópelyheket — pixelben, persze —, az idősek meg minden évben ugyanolyan lelkesedéssel mondták: „Bezzeg a mi időnkben!”, mire a fiatalok visszaszóltak: „Ja, régen minden jobb volt, meg minden olcsóbb. Tudjuk.” Aztán törté...