Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

ÉLETVEZETÉS - Coaching naplók 7. (befejező rész)

  „Két kamaszlányom van – és már nem tudom, hogyan lehetnék újra fontos nekik.” Emlékszem, amikor kicsik voltak, minden az ölemben végződött. A mesék, a sírások, a kacagások. Mindig szaladtak hozzám. Az anyjukként én voltam nekik a központ, a biztonság, a barlang. Aztán valahogy eljött az idő, amikor már nem kértek mesét. A sírásokat bezárt ajtók mögött intézték, a kacagások pedig máshol történtek. Barátnők között. Csoportchaten. Nélkülem. És én egyre gyakrabban maradtam kint az ajtón kívül. Nem volt semmi konkrét pillanat, amikor ez megtörtént – inkább csak fokozatos eltűnés volt. Eleinte azt hittem, átmeneti. Hogy csak kamaszodnak. De aztán már hetek teltek el úgy, hogy alig beszéltünk. Amikor kérdeztem, visszavágtak. Amikor közeledtem, visszahúzódtak. És én egyre feszültebben, egyre bénábban próbálkoztam. Egy ponton azt kérdeztem magamtól: Hol veszítettem el őket? Mit rontottam el, hogy ennyire nem kellek már? Lehetek-e még nekik valaki – nem csak az, aki mindig szól, hogy p...
Legutóbbi bejegyzések

ÉLETVEZETÉS - Coaching naplók 5-6.

  „Szeretném, hogy többen vegyenek körül – de nem találom a helyem.” Van az az érzés, amikor egyszerre vagy egyedül, és mégsem egyedül. Körülötted emberek – a munkahelyeden, a családban, a boltban, a buszon – mégis hiányzik valami. Nem a tömeg. Hanem a kapcsolódás. Az az érzés, hogy van hova tartozni. Ez voltam én. Azt éreztem, nem vagyok igazán része semminek . Voltak ugyan beszélgetéseim, ismerőseim, voltak emberek körülöttem, de belül mégis üres maradt valami. Nem szorosan vett magány volt ez – inkább kívülállóság . Mintha egy kicsit mindig késve érkeznék meg a világba. Társaságra vágytam – de úgy, hogy ne kelljen megjátszanom magam. Barátokra, de nem futó ismerősökre. Közösségre, de nem csak programokra. Otthonra emberek között. Ezzel az érzéssel mentem el coachingra. Nem tudtam, mit várok. Talán csak azt, hogy valaki végre ne mondja rám azt, hogy „de hát olyan nyitottnak tűnsz!”. Mert lehet így tűnni – közben pedig belül bizonytalannak, helykeresőnek lenni. A folyamat ...

ÉLETVEZETÉS - Coaching naplók 3-4.

  Mit kezdjünk a hasznos, de utált feladatokkal? Egy coacholt ügyfél története arról, hogyan barátkozott meg a dokumentálással „Na majd holnap.” „Ezt is beírom egyszer, ha lesz rá időm.” „Most fontosabb dolgom van.” Ismerős mondatok? Nálam ezek minden egyes nap elhangzottak – csak éppen magamban, magamnak. És mindig ugyanarra a dologra vonatkoztak: a munkámhoz szükséges dokumentálásra . Tudtam, hogy fontos. Tudtam, hogy hasznos. Tudtam, hogy utólag bánni fogom, ha kihagyom. Mégis. Minden porcikámmal húzódoztam tőle. Unalmas volt, lassú, és értelmetlennek tűnt. Nem volt benne élet, nem volt benne semmi, amit szeretek a munkámban. A kreativitásom, az intuícióm, a kapcsolataim – ezek számítanak. Nem az, hogy szépen sorba leírom, mi történt. Aztán amikor kellett volna az információ, már késő volt. Ültem a laptop előtt, és dühös voltam. Magamra. Egy ponton azt éreztem, hogy ez már nem csak bosszant – visszatart . A munkámban, az önbecsülésemben, az időgazdálkodásomban. Így ju...

ÉLETVEZETÉS - Coaching naplók 1-2.

  „Nem találom a helyem – amikor az öröm is elhalkul” Egy coaching-folyamat belülről – egy kliens története Nem történt velem semmi különös. És talán épp ez volt a baj. Nem volt dráma, nem volt összeomlás, nem jött semmiféle vihar. Csak egyszer csak… nem éreztem semmit. Ami korábban lelkesített, most semmitmondónak tűnt. A munkám, amit szeretni szoktam, már csak mechanikusan ment. A hobbim, amit éveken át űztem, egyszer csak túl hangos lett, túl színes, túl sok. A társaság, amiben jól éreztem magam, hirtelen fárasztóvá vált. És egy reggel, a kávém fölött ülve, kimondtam magamban: „Nem tudom, hol vagyok ebben az egészben. Nem találom a helyem.” Innen indult a coaching-folyamat. Először magam sem tudtam pontosan, mit várok tőle. Nem volt célkitűzésem, csak egy érzés: valami elmozdult bennem – és nem tudom visszatenni a helyére. Az első néhány alkalmon csak meséltem. A coach kérdezett, én próbáltam válaszolni. Olyan kérdések jöttek, amikre nem voltak kész mondataim. Nem volt...

KAMASZ KALAUZ - Nyáridőn 4-7.

  4. rész: Kötelező nyári olvasmány? Köszi, inkább ne! (2) Az irodalom nem házi feladat – hanem párbeszéd Sok szülő nyáron kezd el alkudozni. „Legalább a Tüskevárat olvasd el, azt én is szerettem…” A gyerek válaszol: „De anya, az első ötven oldalban sem történik semmi!” A szülő felsóhajt, de megérti. Mert ő maga is emlékszik rá, milyen érzés volt betűkön át izzadni, amikor a nap is tűz, a fagyis meg jön, a bringa meg ott áll a kerítésnek döntve. A kötelező olvasmány – ha rosszul választották ki – nem szeretetkapu lesz az irodalomhoz , hanem zár. Ráadásul rossz emlékekkel teli zár. Azzal jár, hogy a gyerek megtanulja: a könyv unalmas. Hogy az olvasás egy kellemetlen kötelezettség, nem önálló élmény. Hogy a történet nem róla szól – és ha nem róla szól, akkor nem is érdekes. Az iskolában ma is 30-100 évvel ezelőtti szemlélet alapján állítják össze az olvasmánylistát. Olyan könyveket, amelyek nemcsak nyelvezetükben idegenek a mai gyerekeknek, hanem élményvilágukban is. A társ...

KAMASZ KALAUZ - Nyáridőn 1-3.

  1. rész: Miért van szükségük a gyerekeknek valódi szünetre – tanulás helyett? Sok szülőben már június elején megszületik a kérdés: „De hát egész nyáron semmit se fog tanulni?” És a válasz – ha merünk őszinték lenni – így hangzik: Igen. Pont ez a dolga. A nyári szünet ugyanis nem azért van, hogy elmaradt tananyagot pótoljunk, vagy hogy végre rendesen felkészüljünk a következő évre. A nyár lényege nem a tanulás – hanem a pihenés. És ez nem „lustálkodás” – hanem az idegrendszer, a test és a lélek törvényszerű igénye. Gondolj csak bele: egy gyerek szeptembertől júniusig napi 7–8 órát tölt strukturált tanulással. Reggel időre kell kelnie, a napja be van osztva, dolgozatokat ír, szerepel, felel. Hazamegy, és kezdődhet a lecke, különóra, verseny, nyelvtanulás. Ez egy tízévesnek is olyan terhelés, amit egy felnőttől csak a munkájában várunk el. És amikor végre jönne a szünet, akkor is előkerül a szorongás: „Ne essen vissza a szintje!” , „Legalább egy kis matek minden nap!” , „H...

KAMASZ KALAUZ - Nem a tanárnak tanulsz (4)

  Ahol a lélek edz – de egyre kevesebb az óraszám Az iskolaudvarokon néha látni egy-egy gyereket, aki a többiektől elkülönülve, különös mozdulatokat tesz – libeg, lebeg vagy éppen a saját árnyékát követve táncol. Nem zenére – csak úgy, magának. A mozdulatai nem szabályosak, nem sportosak – de van bennük valami, amit nehéz lenne megnevezni. Ritmus. Lélek. Kifejezés. Talán ő sem tudná megmondani, mit mesél el a teste – de biztos, hogy fontos. És ha szerencséje van, épp nem szólnak rá. Mert a testnevelés órákon egyre kevesebb idő jut a mozdulatra. És a rajzórákon egyre több a „feladat”. A versmondás egyre inkább „teljesítmény”, énekelni meg osztályzatra kell. Pedig ezek lennének azok a terek, ahol a gyerek nemcsak tanul, de megmutatja magát . Ahol önmaga lehet – anélkül, hogy értékelnék . Ahol azt gyakorolhatja, hogyan fejezze ki a dühét egy dobszólamban, a félelmét egy pasztellvonallal, vagy az örömét egy futásban, ami nem pontszerző, de felszabadító. A művészet és a sport ...