matos-drama-szentes

  Egyéni drámaterápiás folyamatban kísérem a klienseimet – diákot, felnőttet egyaránt – ötvözve színház-és drámapedagógusi, illetve önismereti tanácsadói (self coach) tudásomat, tapasztalatomat. Mit használhat egy drámapedagógus az egyéni fejlesztésben? 1. Nem (csak) dramatikus játékokat! A drámapedagógiai szemlélet alapja, hogy történetekből értjük meg magunkat. Egy-egy személyes élmény, filmrészlet, dal vagy irodalmi szöveg is lehet kiindulópont. A szakember kérdésekkel, visszatükrözéssel segíti a hozzá fordulót abban, hogy saját történetét más perspektívából lássa. Kérdései gondolkodtatóak, önismeretet ébresztőek: „Ha ez egy film lenne, te melyik szereplő lennél benne?”/„Mi segítene ennek a szereplőnek, hogy továbblépjen?” 2. Nem kell teljes szerepjáték: elég, ha közösen szimulált döntési helyzeteket vizsgálnak a klienssel. Például: „Képzeld el, hogy visszautasítanak egy közös projektben — mit reagálsz?” Ilyenkor a drámapedagógus segít biztonságosan kipróbálni alternatív reakció...

a Szentesi Élet c. hetilap fotója    Én csak azt éreztem 14 évesen, hogy valami mocorog bennem, azt nem sejtettem, mi is ez. Persze korábban kezdődött, kábé amikortól az „eszemet tudtam” – mindig szervezkedtem, nyüzsögtem; „valamit” akartam: ami különleges, „több”; amivel úgy szerezhetek élményt másoknak, hogy megmutatom, hogy én mit tudok, mit érek. Nem volt hozzá támogató közeg sem a családi környezetben, sem az iskolában – ezzel a ficergéssel csak a baj volt: „miért nem tud ez a gyerek nyugton maradni?!” Szerettem volna zenélni, táncolni, „színészkedni” – vagy nem volt rá pénz vagy nem volt rá szülői energia vagy nem volt hozzá megfelelő terep… Kisváros, alacsony társadalmi státuszú család, kádári szemléletű pedagógusok… Ha nem a kisváros híres ügyvédje, valamelyik főorvosa, iskolaigazgatója vagy – és ez azért nagyon-nagyon jellemző volt – ha nem a „kommunális üzemben” dolgozott apád/anyád, aki el tudta intézni a legszebb karácsonyi fenyőt vagy a házad előtti kátyú kijavítá...

  Fiatalság, öregség – elmélkedések (1) Negyven évvel ezelőtt egy ötvenes embert már „öregnek” tartottak a világ ezen felén. A legtöbben úgy érezték e kor fölött, hogy az életük nagy része mögöttük van, a jövő inkább a gyerekeiké, unokáiké. A társadalom is így tekintett rájuk, hisz a nők például ötvenes éveik közepén vonulhattak nyugdíjba.  E korosztály öltözködésében, viselkedésében és gondolkodásában is tükröződött az öregedés elfogadása – sokszor már negyven felett „papás-mamás” figurákká váltak. Ma egészen más a kép. Az ötvenesek jó része energikus, tudatos, mozgékony, és messze nem akar „leülni”. Az egészséges életmód, a sport, a minőségi étkezés, a stresszkezelés és a lelki önismeret mára elérhető és természetes igénnyé vált. A modern orvostudomány, a kozmetikai ipar, a divat és a digitális világ is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nemcsak tovább élnek, hanem jobban is néznek ki, mint korábban. A „fiatalos” ma nem életkor, hanem életmód kérdése. De a változás nem ...

  Ahogy beköszönt az ősz, sok idős embernél mintha bekapcsolna egy láthatatlan kapcsoló: a gondolataik egyre gyakrabban fordulnak az elmúlás felé. Az esőcseppek kopogása, a rövidülő nappalok, a sárguló levelek mind-mind emlékeztetnek arra, hogy minden életnek van vége. Az egyik rokonom például ilyenkor már szeptember végén elkezdi a „halottak napi készülődést”: mécseseket válogat, koszorúkat rendel, régi fényképeket vesz elő, és hosszasan sorolja, kihez mikor kell majd kimenni a temetőbe. És bár ez a rítus – a megemlékezés, az emlékek ápolása – mélyen emberi és fontos, néha úgy érzem, hogy az ősz szépségeinek élvezése helyett szinte mániákusan előtérbe kerül a halálra való készülődés. Pedig az emlékezés mellett a jelen életünk megélése is legalább ilyen fontos. A halottak napja eredetileg nemcsak a gyászról, hanem a kapcsolódásról is szól: arról, hogy hálát adjunk azokért, akik hatottak ránk, és ez a hála akár erőt is adhat a mindennapokhoz. Ha azonban valakinek az év ezen idős...

  Mindnyájan beleesünk abba a hibába, hogy valakiről első látásra eldöntjük, nem szimpatikus nekünk.  Ez örökség a régmúltból: amikor élet-halál harc volt a lét, pillanatok alatt kellett eldönteni egy elénk toppanó idegenről, vajon árthat-e nekünk – hogy elfuthassunk vagy épp felvegyük vele a harcot. Ma már civilizáltabb az emberiség, van egy harmadik lehetőség is: megismerni az illetőt, többet megtudni róla, mint amit első pillantásra a külsőségek sugallnak – és az után dönteni arról, hogy vele nem érdemes foglalkoznunk, netán utálnunk „kell” vagy neadj’isten mégis szimpatikus. És ugyanígy mindenkivel megeshet, hogy a másik oldalon találja magát: valakinek nem szimpatikus; és sajnos az is, hogy anélkül kezdik el utálni, hogy bármit is tudnának róla. Azért neveztem hibának az első benyomás alapján való ítélkezést, mert sokszor megcsal bennünket; gyakran előfordul ugyanis, hogy amikor megismered az illetőt, kiderülnek az értékei, és te magad is jól jársz azzal, hogy kapcsol...

  Mit tehetsz, ha az erőd végére értél?  Mentális fáradtság Van, amikor nem a testünk fárad el, hanem az elménk. A mentális fáradtság  alattomosan kúszik be a mindennapokba:  nem feltétlenül jár együtt fizikai kimerültséggel, mégis úgy érezzük, mintha minden feladat nehezebb lenne a kelleténél. A koncentráció romlik, a döntések meghozatala lassabbá válik, és gyakran türelmetlenebbek leszünk másokkal. Okozhatja a folyamatos információáradat, a túl sok párhuzamos feladat, vagy épp az állandó készenléti állapot, amelyben sokan élünk. Ilyenkor az agyunk túlterhelődik, és már a legegyszerűbb helyzetekben is hibázunk. A mentális fáradtság jele lehet az is, ha elfelejtünk apróságokat, nehezen kezdünk bele egy új tevékenységbe, vagy elveszítjük a motivációnkat. A jó hír az, hogy tudatosan tehetünk ellene.  A pihenés itt nem feltétlenül az alvást jelenti – bár az is fontos –, hanem azt, hogy engedünk időt az elménknek kikapcsolódni. Egy séta, egy beszélgetés, egy...