matos-drama-szentes

  Történelemtanári felelősségem teljes tudatában… (… ma, amikor kies hazánkban utcahosszat politikai üzenetekkel találkoznak a gyerekeink) Van egy visszatérő félreértés a tantermek falai között: hogy a történelemóra valami poros raktár, ahol évszámokat csomagolunk kartondobozokba, és gondosan elkerüljük a jelent. Mintha a múlt steril lenne, a jelen pedig fertőző. Pedig a történelem nem vitrinekben lakik, hanem bennünk dolgozik tovább – döntésekben, reflexekben, félelmekben és reményekben. És ha ez így van, akkor a történelemtanár nem maradhat néma idegenvezető. Inkább iránytű. A politika szó sokakban riadót fúj.  Pártok, viták, megosztottság – és az a jogos félelem, hogy az iskola ne váljon propagandatérképpé. De a politika eredeti értelmében a közös ügyeink intézése. Ha ezt kivonjuk az oktatásból, akkor épp azt a készséget vesszük el a diákoktól, amire a legnagyobb szükségük lesz: eligazodni a közös térben. A történelemóra az a labor, ahol kockázat nélkül lehet „kipró...

  „Várni csak, várni, mindig csak várni…” (1) Az életünk jelentős része várakozásokból áll… Van egy különös tulajdonsága az időnek: néha szinte repül, máskor pedig mintha ólomsúlyokat kötne a lábára. A várakozás pontosan ilyen állapot. Ugyanaz a helyzet az egyik ember számára izgalmas készülődés, a másiknak idegtépő tétlenség. A várakozásnak van egy kifejezetten pozitív oldala . Amikor valami jó dolog közeledik, a várakozás szinte meghosszabbítja az örömöt. A gyerek, aki számolja a napokat a születésnapjáig, valójában nemcsak az ünnepet élvezi, hanem az odavezető időt is. A készülődés, a tervezgetés, az elképzelt jövő apró jelenetei mind-mind örömforrások. A várakozás ilyenkor olyan, mint egy lassan nyíló virág: minden nap újabb szirmot mutat. Van a várakozásnak egy csendesebb ajándéka is. Arra kényszerít, hogy egy kicsit megálljunk. A mai világban, ahol mindent azonnal szeretnénk, a várakozás néha váratlan lehetőséget ad: gondolkodni, megfigyelni, feldolgozni. Sokszor épp...

  Mi az a belső időjárás? Mindannyian ismerjük a kinti időjárást. Van napsütés, borús ég, szél vagy éppen vihar. De ha egy kicsit befelé figyelünk, észrevehetjük, hogy bennünk is létezik valami hasonló: egyfajta belső időjárás . Vannak napok, amikor könnyűnek érezzük a dolgokat, mintha belül is sütne a nap. Máskor minden nehezebbnek tűnik, mintha sűrű felhők gyűltek volna a gondolataink fölé. A különbség csak az, hogy a belső időjárásunkat sokszor észre sem vesszük. Egyszerűen reagálunk a hangulatainkra, anélkül hogy megkérdeznénk: mi zajlik most bennem? Pedig már az is sokat segít, ha egy pillanatra megállunk, és megnevezzük, amit érzünk. Amikor felismerjük a saját belső állapotunkat, könnyebb dönteni arról is, mire van szükségünk.  Egy „viharosabb” napon talán több türelemre vagy pihenésre. Egy napfényesebb hangulatú időszakban pedig bátrabban vállalunk új feladatokat. Fontos azt is tudni, hogy a belső időjárás természetes módon változik. Ahogyan odakint sem tart örö...

  A kis újrakezdések ereje Sokszor azt hisszük, hogy az életben csak a nagy változások számítanak. Új munkahely, új város, új életszakasz. Pedig a mindennapok csendesebb sarkaiban ott rejtőzik valami legalább ennyire fontos: a kis újrakezdések ereje. Ezek nem látványos fordulatok, inkább apró irányváltások. Egy döntés, hogy ma máshogyan reagálunk valamire, mint tegnap. Egy gondolat, hogy mostantól kicsit jobban figyelünk magunkra. Az újrakezdés néha egészen kicsiben kezdődik.  Például abban, hogy reggel nem azonnal a problémák listájával indítjuk a napot. Vagy abban, hogy egy rég halogatott beszélgetést végre megtartunk. Ezek a pillanatok nem hangosak, mégis mozdítanak rajtunk egy keveset. És sokszor éppen ez a kevés az, ami hosszabb távon nagy változást hoz. A kis újrakezdések azért működnek, mert nem ijesztőek. Nem kérnek tőlünk hirtelen mindent. Csak egy apró lépést, egy új gondolatot, egy másik nézőpontot. Így lassan kialakul bennünk az érzés, hogy van mozgásterünk. ...

  Amikor beköszönt a tavaszi megújulás időszaka, mintha az egész világ kicsit mélyebben lélegezne. A hosszú, szürke hónapok után a fény és a színek lassan visszaköltöznek a mindennapjainkba. A természet nem siet, mégis minden nap történik valami apró változás: egy rügy kipattan, egy madár hangosabban énekel, egy délután már melegebb, mint az előző. Nem csoda, hogy ilyenkor a jó idő a szabadba csalogat bennünket. Egy séta a parkban, egy kerti munka vagy akár csak egy padon eltöltött tíz perc is másképp hat ránk, mint télen. A friss levegő és a napfény valahogy belül is mozgásba hoz.  Sokszor azt vesszük észre, hogy megnő az emberben a tettvágy .  Hirtelen kedvünk támad rendet rakni, terveket készíteni, vagy belefogni valamibe, amit hónapok óta halogattunk. A tavasz mintha egy láthatatlan startpisztolyt sütne el bennünk. Ez az időszak nemcsak a kertnek vagy a lakásnak ad új lendületet, hanem a gondolatainknak is.  A fényesebb napokkal együtt gyakran bizakodóbbak...

  Az abszurd  nem egyszerűen furcsaság, hanem esztétikai minőség: a világ repedéseinek láthatóvá tétele. A 20. század drámairodalma, például Samuel Beckett vagy Eugène Ionesco művei, nem díszletként használták a képtelenséget, hanem alapállapotként. Az abszurd  ott kezdődik, ahol a logika még működik, de  már nem ad választ arra, miért történik bármi is. A szereplők beszélnek, de nem értik egymást; várnak, de nem tudják, mire; élnek, de mintha nem volna kapaszkodójuk az értelemhez. Ismerős? Ma a hírcsatornák pergőtüze, a közösségi média széttartó valóságai, a politikai és morális zűrzavar sokszor olyan, mintha egy félresikerült főpróbán ülnénk, ahol a súgó is eltévedt.  A világ néha úgy viselkedik, mint egy túlírt abszurd jelenet:  túl hangos, túl gyors, túl ellentmondásos. Ilyenkor születik meg a kínunkban nevetés, az a sajátos humor, amely nem a könnyedségből, hanem a túlterheltségből fakad. Nem azért nevetünk, mert vicces, hanem mert különben szétfeszí...