matos-drama-szentes

  Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (1) Belép az ajtómon a 17 éves, testileg egészséges középiskolás – először a nyári szünet végén találkoztunk, akkor tele volt életkedvvel és elhatározásokkal -; most üres tekintettel, fásult arccal veti le a kabátját, sálját, lerúgja a cipőjét, majd lehajtott fejjel sétál be a szobába: „Kezdhetünk!” – mondja. Nincs szívem belefogni a különórai tananyagba, előbb muszáj utánajárnunk a nagy sóhajnak, amit kiereszt, amikor helyet foglal. Elég egy rövid kérdés, és elkezd belőle ömleni a szó: „…ez az egész hét… minden nap dolgozatok… de nem is ez, hanem az állandó szemrehányás… hogy miért nem vagyunk képesek rendesen felkészülni… hogy ilyen hozzáállással nem fogunk elérni bármit is… hogy mindennel foglalkozunk, csak azzal nem, amivel kellene… hogy igazán nem kérnek tőlünk sokat… és az ofő… elmondjuk neki ezeket, ő meg ahelyett, hogy megértené, tovább cseszeget… hogy neki is megvan a maga baja, mi meg csak ráteszünk… hogy...

  Amikor valakinek tele van a hócipője (és már a hó sincs sehol, csak a nyomok a lélekben) Van az a pillanat, amikor az ember nem kiabál, nem csapkod, nem dramatizál látványosan. Csak csendben felsóhajt. Egy olyan sóhaj ez, ami nem a tüdőből jön, hanem valahonnan mélyebbről, ott lakik a bordák mögött, a naptárak, határidők, elvárások és kimondatlan mondatok között. Ilyenkor mondjuk: tele van a hócipőnk . Ez az állapot nem robbanás. Inkább lassú telítődés. Mint amikor egy pohárba cseppenként hullik a víz, és már régen nem a legutolsó csepp a lényeg, hanem az a sok apró, amelyről észre sem vettük, hogy gyűlik. Milyen érzés ez valójában? A „tele van a hócipőm” nem puszta idegesség. Nem egyszerű fáradtság. Inkább túlterheltség és tehetetlenség keveréke . Elfárad a türelem, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk kimerültek. Apróságok is aránytalanul nagy súlyt kapnak. Gyakori a belső mondat: „ezt már nem bírom tovább” – még akkor is, ha objektíven kibírnánk. Megjelenik a cinizmus, az ...

  Az, amit ma egy közoktatásban dolgozó pedagógus nap mint nap cipel, nem egyszerűen „nehéz munkakörülmény”. Inkább egy láthatatlan hátizsák, amelybe évről évre újabb kövek kerülnek, miközben senki nem mondja meg, mikor lehet letenni, és azt sem, melyik kő felesleges. A kívülálló legfeljebb annyit lát, hogy „elfáradt”, „ingerült”, „nem lelkes már”. Belül viszont gyakran egészen más zajlik: fokozatos kiürülés, belső értékvesztés, identitásrepedések. Pedagógusként az ember nemcsak tananyagot ad át. Jelen van. Tart. Figyel. Reagál. Érzelmi munkát végez, sokszor folyamatos készenléti állapotban. Ez önmagában is megterhelő hivatás lenne egy támogató, autonómiát tiszteletben tartó rendszerben. A mai közoktatásban azonban mindez egy olyan közegben történik, amely szinte módszeresen termeli a frusztrációt. A túlterhelés látható és láthatatlan rétegei A pedagógus túlterheltsége nem pusztán az óraszámban mérhető. Ott van a tananyag irreális mennyisége, amelynek „leadása” sokszor szöges...

  Az ember a világegyetem mércéjével mérve valóban csak egy parányi pont. Egyetlen élet szinte észrevétlennek tűnik a történelem és a kozmosz végtelenségében. Mégis,  minden tettünk hullámokat vet maga körül, akár egy kavics a víz felszínén.  A pillangó-hatás gondolata pontosan erre emlékeztet bennünket. Arra, hogy a legapróbb mozdulat, döntés vagy szó is beláthatatlan következményekkel járhat. Nem mindig tudjuk, hová futnak ki ezek a hatások, de attól még léteznek. Sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni saját jelentőségünket.  Azt gondoljuk, hogy úgysem számít, mit teszünk egy ilyen hatalmas világban. Ez a gondolat azonban könnyen passzivitáshoz vezet. Pedig a változás soha nem egyszerre, hanem kis lépések sorozatán keresztül történik. Egy kedves gesztus erőt adhat valakinek egy nehéz napon. Egy őszinte figyelem megváltoztathat egy ember önmagáról alkotott képét. Egy jó példa pedig további jó cselekedeteket indíthat el. A pillangó-hatás nemcsak a természettudom...

Adventi fabulák (1) Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy karácsonyi műsor, végzős gimnazistákkal készítettük. A szeretet ünnepén hajléktalanok verseiből, szegényekről szóló művekből idéztünk, és pár szívfacsaró fotóval illusztráltuk. Néhány tanár felháborodottan kérte számon rajtam, hogy miért kell az ünnep áhítatát megtörni a világ szenvedésének képeivel. Azt mondták, karácsonykor ne a nyomorról beszéljünk, hanem a szeretetről. De hisz csakis arról szólt a műsorunk! A mottónkat Ferenc pápa üzenete adta: „A szeretet nem romantika: a szeretet önfeláldozó, figyelmes, fáradságba kerül, a szeretet a szegények felé fordul, nagyobb öröme van abban, amit ad, mint amit kap. Másként semmi köze nincs ahhoz, amit keresztény szeretetnek nevezünk.” A szeretet nem menekülés a valóság elől, hanem odafordulás hozzá. A nélkülözésről nem azért kell szólni, mert az „szép téma”, hanem mert valóság. És a valóságban az a legnehezebb, hogy nem mindenkinek jut belőle ugyanannyi jóság. Egy afrika...

  Ülök az íróasztalomnál, előttem a papír, a billentyűzet, a feladat, amit rég be kellett volna fejeznem. A gondolataim is ott toporognak, mint akik épp indulni szeretnének valahová, csak nem tudják, merre kell menni. Nem csoda, hogy elakadok: a szemközti ablakon át látom, ahogy az utcán jönnek-mennek az emberek. A figyelmem minden egyes arcba, mozdulatba belekapaszkodik - mintha az élet kis ablakszínházát nézném. A járdán elsiet egy nő piros kabátban.  Olyan gyorsan lépked, mintha versenyt futna valami láthatatlannal. Talán az eső előtt akar hazaérni? Vagy késik valahonnan? Elképzelem: talán valaki most főzi a kedvenc teáját otthon, és ő azért siet, mert tudja, hogy az illat már beterítette a szobát. És lehet, hogy nem is késik — csak egyszerűen örül, hogy jön a karácsony, és ma vette meg az első ajándékot, amit gondosan rejteget a kabátja alatt. Követi egy idős férfi, bottal.  Meg-megáll. A botja tompán koppan a hideg kövön. Úgy tűnik, nincs különösebb célja, csak...