matos-drama-szentes

  A kis újrakezdések ereje Sokszor azt hisszük, hogy az életben csak a nagy változások számítanak. Új munkahely, új város, új életszakasz. Pedig a mindennapok csendesebb sarkaiban ott rejtőzik valami legalább ennyire fontos: a kis újrakezdések ereje. Ezek nem látványos fordulatok, inkább apró irányváltások. Egy döntés, hogy ma máshogyan reagálunk valamire, mint tegnap. Egy gondolat, hogy mostantól kicsit jobban figyelünk magunkra. Az újrakezdés néha egészen kicsiben kezdődik.  Például abban, hogy reggel nem azonnal a problémák listájával indítjuk a napot. Vagy abban, hogy egy rég halogatott beszélgetést végre megtartunk. Ezek a pillanatok nem hangosak, mégis mozdítanak rajtunk egy keveset. És sokszor éppen ez a kevés az, ami hosszabb távon nagy változást hoz. A kis újrakezdések azért működnek, mert nem ijesztőek. Nem kérnek tőlünk hirtelen mindent. Csak egy apró lépést, egy új gondolatot, egy másik nézőpontot. Így lassan kialakul bennünk az érzés, hogy van mozgásterünk. ...

  Amikor beköszönt a tavaszi megújulás időszaka, mintha az egész világ kicsit mélyebben lélegezne. A hosszú, szürke hónapok után a fény és a színek lassan visszaköltöznek a mindennapjainkba. A természet nem siet, mégis minden nap történik valami apró változás: egy rügy kipattan, egy madár hangosabban énekel, egy délután már melegebb, mint az előző. Nem csoda, hogy ilyenkor a jó idő a szabadba csalogat bennünket. Egy séta a parkban, egy kerti munka vagy akár csak egy padon eltöltött tíz perc is másképp hat ránk, mint télen. A friss levegő és a napfény valahogy belül is mozgásba hoz.  Sokszor azt vesszük észre, hogy megnő az emberben a tettvágy .  Hirtelen kedvünk támad rendet rakni, terveket készíteni, vagy belefogni valamibe, amit hónapok óta halogattunk. A tavasz mintha egy láthatatlan startpisztolyt sütne el bennünk. Ez az időszak nemcsak a kertnek vagy a lakásnak ad új lendületet, hanem a gondolatainknak is.  A fényesebb napokkal együtt gyakran bizakodóbbak...

  Az abszurd  nem egyszerűen furcsaság, hanem esztétikai minőség: a világ repedéseinek láthatóvá tétele. A 20. század drámairodalma, például Samuel Beckett vagy Eugène Ionesco művei, nem díszletként használták a képtelenséget, hanem alapállapotként. Az abszurd  ott kezdődik, ahol a logika még működik, de  már nem ad választ arra, miért történik bármi is. A szereplők beszélnek, de nem értik egymást; várnak, de nem tudják, mire; élnek, de mintha nem volna kapaszkodójuk az értelemhez. Ismerős? Ma a hírcsatornák pergőtüze, a közösségi média széttartó valóságai, a politikai és morális zűrzavar sokszor olyan, mintha egy félresikerült főpróbán ülnénk, ahol a súgó is eltévedt.  A világ néha úgy viselkedik, mint egy túlírt abszurd jelenet:  túl hangos, túl gyors, túl ellentmondásos. Ilyenkor születik meg a kínunkban nevetés, az a sajátos humor, amely nem a könnyedségből, hanem a túlterheltségből fakad. Nem azért nevetünk, mert vicces, hanem mert különben szétfeszí...

  Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (5) Nagyon fájdalmas végignézni, ahogy fiatalok már tizenévesen a kiégés jeleit hordozzák. Ahogy elveszítik a hitüket önmagukban, mielőtt még igazán esélyt kaptak volna megmutatni, kik is lehetnének. Az önbizalom nem hangos dolog. Nem a magabiztos válaszokban születik meg. Hanem azokban a pillanatokban, amikor valaki végre hibázhat anélkül, hogy megszégyenítenék. Sok tinédzser, akivel találkozom, elképesztően érzékeny, gondolkodó, kreatív. Csak éppen évek óta azt tanulja: ez nem érték. Az érték a gyorsaság. A pontosság. A megfelelés. Pedig az élet nem dolgozatlap. És a jövő nem azoké, akik sosem hibáztak, hanem azoké, akik mertek újra próbálkozni. Amikor egy fiatal elkezd hinni magában, nemcsak a tanulása változik meg. Megváltozik a tartása. A hangja. A tekintete. És ez az a pillanat, amikor már nemcsak túlél az iskolában – hanem elkezd jelen lenni a saját életében. Fontos, hogy aki ezekben a saját problémá...

  Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (1) Belép az ajtómon a 17 éves, testileg egészséges középiskolás – először a nyári szünet végén találkoztunk, akkor tele volt életkedvvel és elhatározásokkal -; most üres tekintettel, fásult arccal veti le a kabátját, sálját, lerúgja a cipőjét, majd lehajtott fejjel sétál be a szobába: „Kezdhetünk!” – mondja. Nincs szívem belefogni a különórai tananyagba, előbb muszáj utánajárnunk a nagy sóhajnak, amit kiereszt, amikor helyet foglal. Elég egy rövid kérdés, és elkezd belőle ömleni a szó: „…ez az egész hét… minden nap dolgozatok… de nem is ez, hanem az állandó szemrehányás… hogy miért nem vagyunk képesek rendesen felkészülni… hogy ilyen hozzáállással nem fogunk elérni bármit is… hogy mindennel foglalkozunk, csak azzal nem, amivel kellene… hogy igazán nem kérnek tőlünk sokat… és az ofő… elmondjuk neki ezeket, ő meg ahelyett, hogy megértené, tovább cseszeget… hogy neki is megvan a maga baja, mi meg csak ráteszünk… hogy...

  Amikor valakinek tele van a hócipője (és már a hó sincs sehol, csak a nyomok a lélekben) Van az a pillanat, amikor az ember nem kiabál, nem csapkod, nem dramatizál látványosan. Csak csendben felsóhajt. Egy olyan sóhaj ez, ami nem a tüdőből jön, hanem valahonnan mélyebbről, ott lakik a bordák mögött, a naptárak, határidők, elvárások és kimondatlan mondatok között. Ilyenkor mondjuk: tele van a hócipőnk . Ez az állapot nem robbanás. Inkább lassú telítődés. Mint amikor egy pohárba cseppenként hullik a víz, és már régen nem a legutolsó csepp a lényeg, hanem az a sok apró, amelyről észre sem vettük, hogy gyűlik. Milyen érzés ez valójában? A „tele van a hócipőm” nem puszta idegesség. Nem egyszerű fáradtság. Inkább túlterheltség és tehetetlenség keveréke . Elfárad a türelem, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk kimerültek. Apróságok is aránytalanul nagy súlyt kapnak. Gyakori a belső mondat: „ezt már nem bírom tovább” – még akkor is, ha objektíven kibírnánk. Megjelenik a cinizmus, az ...