Igaz barátság marad a barátság akkor is, ha mosolyszünetek tarkítják? Amik esetleg évekig tartanak?
Van néhány több évtizedes, szoros és mély baráti kapcsolatom –
talán elkerülhetetlen volt a sok-sok év alatt, hogy egyik-másik szünetelt egy ideig. Nem arról beszélek, hogy néha hosszú idő telt el egy-egy találkozás vagy üzenetváltás között – ez nem tesz parkolópályára egy barátságot (tudod, hiába nem rendszeres a kapcsolat, ha az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” érvényes rá); arról beszélek, amikor egy-egy barátommal egymás szeretését függesztettük fel.
Mert vétett valamelyikünk valami olyat, amit nagyon nem
lehetett elfogadni. Aztán telt az idő – ami ugye gyógyír tud lenni a sebekre -,
és újra felvettük a fonalat. Pedig az a bizonyos vétek nem évült el, a
jelentősége sem csökkent – mégis megbocsájtottunk.
Mert van az a bizonyos eltéphetetlen kötelék
(amit az előző
részben a vérségi kapocshoz hasonlítottam); a sok szálból összefont zsinór –
otthonosságból, amiben benne van a gyermekkor; a közös élményekből, szeretetből…
és még ezernyi jelentős ebből-abból.
Van még egy fontos összetevő, ami ezeket a megbéküléseket
segítette: ugyanis minden barátságom olyan közegben köttetett, ahol körülvett
bennünket egy közös-ség. A közösségi létezés megélésénél semmi sem készteti
jobban az embert az empátiára, a tiszteletre, az együttműködésre; egy jól
működő közösségnem belül mindenki jobbá akar válni.
Ilyen közösségekből virágoztak ki a barátságaim, ezért fér
bele még az is, hogy egyszer-egyszer eltávolodjunk egymástól – annál édesebb a
visszatérés.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése