Ugrás a fő tartalomra

SZUBJEKTÍV - Igaz barátság? 2. rész: Belefér a "haragszomrád"?

 

mosolyszünet a barátságban

Igaz barátság marad a barátság akkor is, ha mosolyszünetek tarkítják? Amik esetleg évekig tartanak?

Van néhány több évtizedes, szoros és mély baráti kapcsolatom – 

talán elkerülhetetlen volt a sok-sok év alatt, hogy egyik-másik szünetelt egy ideig. Nem arról beszélek, hogy néha hosszú idő telt el egy-egy találkozás vagy üzenetváltás között – ez nem tesz parkolópályára egy barátságot (tudod, hiába nem rendszeres a kapcsolat, ha az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” érvényes rá); arról beszélek, amikor egy-egy barátommal egymás szeretését függesztettük fel.

Mert vétett valamelyikünk valami olyat, amit nagyon nem lehetett elfogadni. Aztán telt az idő – ami ugye gyógyír tud lenni a sebekre -, és újra felvettük a fonalat. Pedig az a bizonyos vétek nem évült el, a jelentősége sem csökkent – mégis megbocsájtottunk.

Mert van az a bizonyos eltéphetetlen kötelék 

(amit az előző részben a vérségi kapocshoz hasonlítottam); a sok szálból összefont zsinór – otthonosságból, amiben benne van a gyermekkor; a közös élményekből, szeretetből… és még ezernyi jelentős ebből-abból.

Van még egy fontos összetevő, ami ezeket a megbéküléseket segítette: ugyanis minden barátságom olyan közegben köttetett, ahol körülvett bennünket egy közös-ség. A közösségi létezés megélésénél semmi sem készteti jobban az embert az empátiára, a tiszteletre, az együttműködésre; egy jól működő közösségnem belül mindenki jobbá akar válni.

Ilyen közösségekből virágoztak ki a barátságaim, ezért fér bele még az is, hogy egyszer-egyszer eltávolodjunk egymástól – annál édesebb a visszatérés.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

SZUBJEKTÍV - Ő volt nekem az első...

  Ő volt nekem az első… … akitől gyalázkodó hozzászólást kaptam  a közösségi oldalamon. Bár egy újonnan létrehozott, teljesen üres kamuprofilról írt, és egyetlen szava sem igaz, azért eléggé vacak volt szembesülnöm a gyűlöletével: „Miért kényszerültek távozni: Ibi pl azért a 2 milláért, amit szakított a státustörvény miatt, az unokahúgom töritanára volt, ott hagyta az utolsó évben a gyerekeket. A pénz elfogyott most meg itt fröcsög mert megbánta. Remélem nem veszi vissza az igazgató, az ilyen nem való tanárnak. Ibi az ördög maga, csak ahhoz volt esze, hogy sajnáltassa magát. hülye liba inkább dolgozna” Viszket az ujjam, hogy elkezdjem tételesen cáfolni ennek a gyalázkodásnak az állításait – de trollokkal nem állunk szóba! Csak egyetlen megjegyzés:  az Ember annyi minden jóra kapott képességet - szeretetre, szolidaritásra, szép gondolatokra, segítő cselekedetekre… miért érezhet késztetést mégis ezeknek az ellenkezőjére?! Előzmény:  az egyik népszerű internetes...

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...