ÉLETVEZETÉS - Lelkiismeret, felelősség, cinkos némaság (3 részben)

 

Első: lelkiismeret

Annyira, de annyira kíváncsi vagyok arra, mit gondolhat és/vagy érezhet magában az a főnök, aki mosolyogva bezsebeli a beosztottját illető gratulációkat, miközben annak sikeréért egy szalmaszálat sem tett keresztbe! Vagyis épphogy keresztbe tett: az ügynek, a beosztottnak; nem elég, hogy semmivel sem segítette a munkáját - tevőlegesen akadályozta, ahol csak tudta, amivel csak tudta.

Szóval mit gondolhat, mit érezhet?
Egyáltalán, érez valamit? Van lelkiismerete?

Ha van, bizonyára felmenti magát: a saját gáncsoskodását valamilyen nagyobb jó szolgálatával magyarázza, lekicsinyli a beosztottja teljesítményét, jelentéktelennek állítja be az ügyet és a sikerét.

Persze az is előfordulhat, hogy nincs lelkiismerete: hogy olyan ember, aki mások érzéseivel szemben nem érez mást, csak hűvös közömbösséget – régen szociopatának nevezték -; ebben az esetben felmerül a kérdés, vajon hogyan került a kitüntetett pozíciójába?

Úgy, hogy színlelni tud érzéseket! Ha az érdeke úgy kívánja, kedvesen mosolyogva kezet ráz, szerényen köszöni a dicséreteket, hálatelten elfogadja a jutalmat. Aki nem ismeri őt, bedől neki.

Második: felelősség

Láttam valami szépet, felemelőt, nagyszerűt! Egy olyan embernek köszönhetően, akiről csak páran tudjuk, hogy az ő érdeme. Ugyanis más zsebeli be helyette a neki járó dicséreteket – a főnöke, aki nem elég, hogy semmivel nem segítette a munkáját, még minden eszközzel gáncsolta is azt.

Mi páran, akik tudjuk, hogy a siker valójában kinek köszönhető, azt is tudjuk, hogy ő 

mennyit küszködött, mennyi könnyet nyelt, mennyi megaláztatást elszenvedett ezért a sikerért. 

Magát szó szerint is kizsákmányolta, hisz anyagilag is helytállt azért, hogy elvégezhesse a munkát. Vajon mi vezérelte, hogy ezt végigcsinálja (és nem először!)?

Nyilván azokért az emberekért csinálja, akiknek a munkájával segít; és a tőlük felé sugárzó háláért. Talán még a saját lelkiismerete megnyugtatásáért is, hogy ő nem hagyja cserben a rá számítókat - ezek értelmet adnak a kálváriájának.

De látva őt és az őt ért méltánytalanságokat, felmerül a kérdés bennem: 

biztos, hogy ez a hozzáállás rendben van a részéről?

Egy ponton túl nem kellene, hogy mások érdekei helyett magát védje? Elsősorban az egészségét: lelkiismeretességből tönkretenni magát – rendben van? Az önbecsülését: lojálisnak lenni egy rossz főnök által gerjesztett mérgező légkörben – rendben van?

Felmerül itt a felelősség kérdése is: a példájával mit tanít? Azoknak, akikért teszi – hogy vannak emberek, akiket a végtelenségig ki lehet használni, ha másoknak segítség kell?

Mit tanít azoknak, akik ugyanezt a légkört kénytelenek elviselni – hogy a követendő magatartás a bántalmazás eltűrése a főnöktől? És még hozzá is segíteni őt, hogy érdemtelenül learassa a babérokat?

Harmadik: cinkos némaság

Kíváncsi vagyok arra, mit gondolnak és/vagy éreznek azok, aki látva, mennyire bántalmazóan bánik a közös főnökük egy munkatárssal, nem emelnek szót. Persze mindenki hallotta már az ilyen esetekben citált érveket - hogy egy ilyen főnök úgyse hallgat senkire; hogy csak még jobban megharagítanák, így még több lenne a bántás. És a mentegetőzéseket – hogy 

senki nem engedheti meg magának a munkája elvesztését; hogy azért ez nem nevezhető bántalmazásnak, inkább csak…

Össze lehetne fogni egymással - ha az összes dolgozó egyként emel szót, egyszerre valamennyiüket nem lehet ellehetetleníteni, „sok lúd disznót győz” alapon akár eredményt érhetnének el. Nem hiába a feltételes mód – ez is kudarcba fullad általában. Ugyanis a forgatókönyv ez szokott lenni: mindenki morog a helyzet ellen; mígnem egy-két jóérzésű kolléga magára vállalja, hogy megszervezi a közös számonkérést; ebben mindenki benne van; eljön a pillanat, a jóérzésűek egyike feláll a közös elhatározás szerint, aztán körbenéz, és… senki nem követi a példáját. Csak lesütött szemeket és babráló kezeket lát, a többi néma csend. A főnök arcán pedig gúnyos mosoly bujkál.

Aztán van, hogy az összefogás nem a főnök, hanem a bántalmazott munkatárs ellen szerveződik meg. A jóindulatúbb verzióban megállapodnak, hogy nagyon átérzik a helyzetét, de amíg őt piszkálja a főnök, addig nem velük foglalkozik, így „odadobják” maguk helyett.

A rosszindulatú variáns az áldozathibáztatás. 

Ez esetben nem ritka a főnökhöz dörgölőzködés, a vele egy követ fújás, a mögé állás – akár az áldozat a főnökénél is kegyetlenebb bántalmazása.

Szóval kíváncsi vagyok, mert a fentiek általános tapasztalatok ugyan, de az kimarad belőlük, amit ténylegesen, valójában mond magának egy ilyen helyzetben a vétkesek közt cinkos.