Első: lelkiismeret
Annyira, de annyira kíváncsi vagyok arra, mit gondolhat és/vagy
érezhet magában az a főnök, aki mosolyogva bezsebeli a beosztottját illető
gratulációkat, miközben annak sikeréért egy szalmaszálat sem tett keresztbe! Vagyis
épphogy keresztbe tett: az ügynek, a beosztottnak; nem elég, hogy semmivel sem
segítette a munkáját - tevőlegesen akadályozta, ahol csak tudta, amivel csak
tudta.
Szóval mit gondolhat, mit érezhet?
Egyáltalán, érez valamit? Van lelkiismerete?
Ha van, bizonyára felmenti magát: a saját gáncsoskodását
valamilyen nagyobb jó szolgálatával magyarázza, lekicsinyli a beosztottja
teljesítményét, jelentéktelennek állítja be az ügyet és a sikerét.
Persze az is előfordulhat, hogy nincs lelkiismerete: hogy olyan
ember, aki mások érzéseivel szemben nem érez mást, csak hűvös közömbösséget –
régen szociopatának nevezték -; ebben az esetben felmerül a kérdés, vajon hogyan
került a kitüntetett pozíciójába?
Úgy, hogy színlelni tud érzéseket! Ha az érdeke úgy kívánja,
kedvesen mosolyogva kezet ráz, szerényen köszöni a dicséreteket, hálatelten elfogadja
a jutalmat. Aki nem ismeri őt, bedől neki.
Második: felelősség
Láttam valami szépet, felemelőt, nagyszerűt! Egy olyan embernek
köszönhetően, akiről csak páran tudjuk, hogy az ő érdeme. Ugyanis más zsebeli
be helyette a neki járó dicséreteket – a főnöke, aki nem elég, hogy semmivel
nem segítette a munkáját, még minden eszközzel gáncsolta is azt.
Mi páran, akik tudjuk, hogy a siker valójában kinek köszönhető, azt is tudjuk, hogy ő
mennyit küszködött, mennyi könnyet nyelt, mennyi megaláztatást elszenvedett ezért a sikerért.
Magát szó szerint is
kizsákmányolta, hisz anyagilag is helytállt azért, hogy elvégezhesse a munkát. Vajon
mi vezérelte, hogy ezt végigcsinálja (és nem először!)?
Nyilván azokért az emberekért csinálja, akiknek a munkájával
segít; és a tőlük felé sugárzó háláért. Talán még a saját lelkiismerete
megnyugtatásáért is, hogy ő nem hagyja cserben a rá számítókat - ezek értelmet
adnak a kálváriájának.
De látva őt és az őt ért méltánytalanságokat, felmerül a kérdés bennem:
biztos, hogy ez a hozzáállás rendben van a részéről?
Egy ponton túl nem kellene, hogy mások érdekei helyett magát
védje? Elsősorban az egészségét: lelkiismeretességből tönkretenni magát –
rendben van? Az önbecsülését: lojálisnak lenni egy rossz főnök által
gerjesztett mérgező légkörben – rendben van?
Felmerül itt a felelősség kérdése is: a példájával mit
tanít? Azoknak, akikért teszi – hogy vannak emberek, akiket a végtelenségig ki
lehet használni, ha másoknak segítség kell?
Mit tanít azoknak, akik ugyanezt a légkört kénytelenek
elviselni – hogy a követendő magatartás a bántalmazás eltűrése a főnöktől? És
még hozzá is segíteni őt, hogy érdemtelenül learassa a babérokat?
Harmadik: cinkos némaság
Kíváncsi vagyok arra, mit gondolnak és/vagy éreznek azok, aki látva, mennyire bántalmazóan bánik a közös főnökük egy munkatárssal, nem emelnek szót. Persze mindenki hallotta már az ilyen esetekben citált érveket - hogy egy ilyen főnök úgyse hallgat senkire; hogy csak még jobban megharagítanák, így még több lenne a bántás. És a mentegetőzéseket – hogy
senki nem engedheti meg magának a munkája elvesztését; hogy azért ez nem nevezhető bántalmazásnak, inkább csak…
Össze lehetne fogni egymással - ha az összes dolgozó egyként
emel szót, egyszerre valamennyiüket nem lehet ellehetetleníteni, „sok lúd
disznót győz” alapon akár eredményt érhetnének el. Nem hiába a feltételes mód –
ez is kudarcba fullad általában. Ugyanis a forgatókönyv ez szokott lenni:
mindenki morog a helyzet ellen; mígnem egy-két jóérzésű kolléga magára
vállalja, hogy megszervezi a közös számonkérést; ebben mindenki benne van;
eljön a pillanat, a jóérzésűek egyike feláll a közös elhatározás szerint, aztán
körbenéz, és… senki nem követi a példáját. Csak lesütött szemeket és babráló
kezeket lát, a többi néma csend. A főnök arcán pedig gúnyos mosoly bujkál.
Aztán van, hogy az összefogás nem a főnök, hanem a
bántalmazott munkatárs ellen szerveződik meg. A jóindulatúbb verzióban
megállapodnak, hogy nagyon átérzik a helyzetét, de amíg őt piszkálja a főnök, addig
nem velük foglalkozik, így „odadobják” maguk helyett.
A rosszindulatú variáns az áldozathibáztatás.
Ez esetben nem
ritka a főnökhöz dörgölőzködés, a vele egy követ fújás, a mögé állás – akár az
áldozat a főnökénél is kegyetlenebb bántalmazása.
Szóval kíváncsi vagyok, mert a fentiek általános
tapasztalatok ugyan, de az kimarad belőlük, amit ténylegesen, valójában mond
magának egy ilyen helyzetben a vétkesek közt cinkos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése