Íme, a mérleg…
Természetesen a félelem volt a legelső érzés bennem.
Akkor, amikor eldöntöttem, hogy három évtizednyi alkalmazottként
végzett munka (kisvárosi gimnáziumi tanárként) után a saját kezembe veszem a
sorsomat. Nem kényszerített senki – kizárólag a lelkiismeretem és az elveim -, saját
elhatározásomból léptem erre az új útra. És minden szomorúságom ellenére mindvégig
úgy gondoltam, hogy jól tettem. Íme a mérleg: minden jobb lett számomra -
-
Kizárólag olyan dolgokat vállalok el, amit
szeretek és nagy örömmel tudok véghezvinni.
-
Sokszínű a munkám, izgalmas feladataim vannak; kipróbálhatom
magam új dolgokban; szárnyalhat a kreativitásom.
-
Kizárólag azokhoz kell igazodnom, akiknek a
felkérését elvállalom; nincs szeszélyes főnököm, nem kell taktikáznom mások - számomra
elfogadhatatlan - viselkedésével kapcsolatban.
-
Nem vagyok kitéve vegzálásnak, regulázásnak,
értelmetlen és lélekölő járulékos feladatoknak, a hivatásom
ellehetetlenítésének.
-
Magam osztom be az időmet és a munkámat – képességeim,
lehetőségeim, kedvem szerint.
-
Nem kell kellemetlen kompromisszumokat kötnöm
magánélet és munka között.
-
Csakis rajtam múlnak a sikereim: ha jól végzem a
dolgom, megelégedettség jár vele és újabb felkérések - nőtt az önbizalmam és az
énhatékonyságom is.
-
Mentális egészségem helyreállt; szinte csakis
pozitív stresszt élek át.
Mindemellett nem töltök kevesebb időt munkával, mint
korábban - de jóval kevesebbnek érződik; és nem fordítok kevesebb energiát a
tevékenységeimre, mint alkalmazottként – de ezek pozitív, és nem lehúzó
energiák.
Nos, a fentiek mutatják, hogy jól döntöttem, és jót tett
nekem, hogy magam irányítom a sorsomat. De bármennyire is pozitív a saját
mérlegem, attól még nagyon szeretném a maradó kollégáim számára, hogy
alkalmazottként is hasonló mérleget tudjanak vonni. Félek, ez nem a
közeljövőben alakul majd így…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése