SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

 

A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon.

Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága

A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”.

És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban.

A második csoda: a nagyi keze nyoma

Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha recsegett, mint a fagyos ágak, de a kezében ugyanúgy ott volt az a régi, jól ismert finomság: a türelem.

Rétest nyújtott. De olyan vékonyra, hogy ha alá tartanád a kezed, átlátszana rajta a napfény. Még a nagymamájától tanulta, akinél a nyarakat töltötte a tanyán. Ez volt Ilona néni apró csodája. A rétes, amit minden évben elkészített, olyan illatot árasztott, hogy a lépcsőház lakói hirtelen lassabban mentek fel a lépcsőn, csak hogy tovább élvezzék az aromát.

Amikor az unokája megérkezett - csupa dér a kabátja -, Ilona néni elé tette a még langyos almás rétest. A fahéj és a sült alma illata még másnap este is érződött a gyerek sapkáján.

A harmadik csoda: a háziasszony fényből szőtt estéje

Emma szerette a rendet, a meleg fényeket, és azt, amikor esténként megpihenhetett a nappali puha párnáin. Nem volt különösebben gazdag, sem különösebben kivételes ember - de volt egy kosara tele gyertyákkal, és egy szíve, amellyel hitt abban, hogy a fény összetereli az embereket.

Karácsony előtt két nappal elment az áram az utcában. A szomszédok tanácstalanul néztek ki az ablakon: se tévé, se ünnepi díszfény, se sütő.

Emma pedig fogta a gyertyakosarat, és bekopogott a szomszédokhoz. Friss házasok laktak tőle balra – épp a minap dicsekedtek azzal, hogy náluk minden árammal működik. Jobbra egy idős hölgy háza állt, akinek az unokák megtiltották a gyertyagyújtást, mert tavaly majdnem odalett mindene az égve felejtett adventi mécses miatt. Szemben pedig egy hozzá hasonló korú pár lakott – az ő gyerekeik is nemrég repültek ki.

Mielőtt elindult, teavizet tett fel a gázra és meggyújtott néhány gyertyát a nappaliban.

Kopogott, mosolygott, mindenkit meginvitált a házába, és mindenki el is fogadta a meghívást. A gyertyák lángja arany hidat húzott az arcok között; szürcsölték a citromos-mézes teát, régi történeteket meséltek egymásnak, sokat nevettek. Az áram később visszajött. De senki nem kapcsolta fel a villanyt.

A negyedik csoda: az ezermester meglepetése

Bálint bácsi híres volt arról, hogy bármilyen elromlott dologgal keresték fel, ő addig-addig bütykölte azt, míg megjavította. Nem szerette, ha valamire azt mondták, tönkrement, „mert ami régi, annak lelke van”.

A lakótelepi ház bejárata mellé hajdanán egy fenyőt ültetett valaki. Az itt élők között hagyomány lett az ünnepre karácsonyfának öltöztetni – ehhez egy nagy doboznyi díszt is összegyűjtöttek. Minden decemberben akadt néhány gyerek, akik szívesen vállalták a feladatot. Ám az apró kezek között a díszek lassacskán elkoptak, a girlandok elszakadtak, néhány gömb összetört.

Néhány nappal az ünnep előtt kopogtattak Bálint bácsi ajtaján: az idei önkéntes díszítők vezére, egy copfos hatévesforma kislány állt az ajtónyílásban lefelé görbülő szájjal. Nem kellett szólnia – Bálint bácsi kivette a kezéből a hatalmas karácsonyi dobozt; – Majd meglátjuk – mondta, és bezárkózott a kis műhelyébe.

Karácsony estéjén a lakótelep közös fája úgy ragyogott, mintha új élet költözött volna bele. Minden dísz szebb volt, mint új korában: volt, ami új színeket kapott, volt, ami apró, kézzel pingált mintát; még a menthetetlennek tűnő törött darabok is hasznosultak. A fa előtt összegyűlt gyerekek tátott szájjal nézték, mintha csodát látnának. Bálint bácsi csak somolygott a bajsza alatt, és titokban kacsintott egyet a copfos felé.