Ugrás a fő tartalomra

MENTÁLHIGIÉNÉ - Halottak napja elé

 

Itt van az ősz

Ahogy beköszönt az ősz, sok idős embernél mintha bekapcsolna egy láthatatlan kapcsoló: a gondolataik egyre gyakrabban fordulnak az elmúlás felé. Az esőcseppek kopogása, a rövidülő nappalok, a sárguló levelek mind-mind emlékeztetnek arra, hogy minden életnek van vége. Az egyik rokonom például ilyenkor már szeptember végén elkezdi a „halottak napi készülődést”: mécseseket válogat, koszorúkat rendel, régi fényképeket vesz elő, és hosszasan sorolja, kihez mikor kell majd kimenni a temetőbe.

És bár ez a rítus – a megemlékezés, az emlékek ápolása – mélyen emberi és fontos, néha úgy érzem, hogy az ősz szépségeinek élvezése helyett szinte mániákusan előtérbe kerül a halálra való készülődés. Pedig az emlékezés mellett a jelen életünk megélése is legalább ilyen fontos. A halottak napja eredetileg nemcsak a gyászról, hanem a kapcsolódásról is szól: arról, hogy hálát adjunk azokért, akik hatottak ránk, és ez a hála akár erőt is adhat a mindennapokhoz.

Ha azonban valakinek az év ezen időszaka kizárólag a veszteség, a hiány és a fájdalom körül forog, az könnyen befelé húzó spirállá válhat. A múlt tisztelete akkor épít, ha közben nem feledkezünk meg arról, hogy mi magunk is a folytatás részei vagyunk.

Ilyenkor segíthet egy beszélgetés – akár családon belül, akár szakemberrel. Egy önismereti tanácsadó (self coach) például segíthet abban, hogy az emlékezés ne váljon rágódássá. Megmutathatja, hogyan lehet az elmúlás gondolatát nem elnyomni, hanem elfogadni – és közben mégis a megmaradt élettel foglalkozni.

Sokszor csak egy finom nézőpontváltásra van szükség: hogy a gyertyagyújtás ne csak a halottainknak szóljon, hanem a saját életünk fényének is. Hogy ne csak sírköveket tisztogatssunk, hanem a saját terveinket, vágyainkat is „leporoljuk”.

Mert bár az ősz a búcsú ideje, egyben a beérés, az összegzés és az új felismerések évszaka is. És ha egy jó beszélgetés segítségével képesek vagyunk más szemmel ránézni erre az időszakra, a temetőlátogatásból nemcsak gyász, hanem bölcsesség és megnyugvás is születhet.

Végül is, a halottak napja nem csak róluk szól – hanem rólunk is: hogyan élünk, amíg élünk.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TUDÁSTÁR - DRÁMAJÁTÉKTÁR: Három hang

  Ezt a játékot holt-idő kitöltőnek ajánlom. Az első játékos kigondol egy három hangból álló szót, pl: ’kép’ – ezt nem mondja ki, hanem helyette röviden körülírja: ’a fotó is ez’. Ebből a következő játékos kitalálja a gondolt szót, de nem mondja ki hangosan ő sem, hanem továbbra is fejben megváltoztat benne egy hangot, pl. ’kép’ → ’kap’ és ő is csak körülírást ad, pl. ’karácsonykor mindenki ajándékot…’, stb. Bármeddig játszható, mert rengeteg ilyen szó van a magyarban. Vigyázat: a hosszú magán- és mássalhangzók is külön hangnak számítanak, hisz pl. ’kor’ és ’kór’ vagy ’ara’ és ’arra’ egész mást jelentenek. Buszon, vonaton jó unaloműző, akár ketten is elegendőek hozzá!
Megjegyzés küldése
Mutass többet »

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...
Megjegyzés küldése
Mutass többet »

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...
Megjegyzés küldése
Mutass többet »