SZUBJEKTÍV - Helyiérték (a pódiumbeszélgetés margójára)

a Szentesi Élet c. hetilap fotója 

 

Én csak azt éreztem 14 évesen, hogy valami mocorog bennem, azt nem sejtettem, mi is ez. Persze korábban kezdődött, kábé amikortól az „eszemet tudtam” – mindig szervezkedtem, nyüzsögtem; „valamit” akartam: ami különleges, „több”; amivel úgy szerezhetek élményt másoknak, hogy megmutatom, hogy én mit tudok, mit érek. Nem volt hozzá támogató közeg sem a családi környezetben, sem az iskolában – ezzel a ficergéssel csak a baj volt: „miért nem tud ez a gyerek nyugton maradni?!” Szerettem volna zenélni, táncolni, „színészkedni” – vagy nem volt rá pénz vagy nem volt rá szülői energia vagy nem volt hozzá megfelelő terep… Kisváros, alacsony társadalmi státuszú család, kádári szemléletű pedagógusok… Ha nem a kisváros híres ügyvédje, valamelyik főorvosa, iskolaigazgatója vagy – és ez azért nagyon-nagyon jellemző volt – ha nem a „kommunális üzemben” dolgozott apád/anyád, aki el tudta intézni a legszebb karácsonyi fenyőt vagy a házad előtti kátyú kijavítását, akkor a tápláléklánc alján lehettél csak. Így aztán engem is mindig elutasítottak vagy rendre utasítottak; ezért lett az egész iskolámban egyedüli lányként „változó” (azaz 3-as) magatartás jegyem… Nem fértem a bőrömbe, bosszantottam a tanáraimat a folytonos prókátorságommal (amikor valakit igazságtalanság ért, mindig szóvá tettem), megbocsáthatatlan volt, hogy „ki akartam törni”.

Aztán jött a csoda. Tényleg! csoda volt, hogy megtalált/megtaláltam azt a közeget, amiben a fentiek nem a bűneimként, hanem az erényeimként számítottak. Csoda, mert ritka volt, sőt, egyedülálló. Négy év egy olyan iskolában, ahol a „renitens” gyereket direkt, csakazértis a keblükre akarták ölelni - ennek a csodálatos iskolának az igazgatója mondta, amikor a felvételi lapomon meglátta az általános iskolai osztályfőnököm „antiszociális viselkedése miatt felvételét nem javaslom” megjegyzését, hogy „ilyen rossz gyerek nincs, ezt megnézzük magunknak!”.

Ebben a fantasztikus iskolában sejtettem meg végül, hogy mi mocorog bennem (nagy szavak jönnek, vigyázz!): embernek lenni - kiteljesíteni azt, ami a legszebb értelemben emberré tesz bennünket; gondolkodni, értéket teremteni, szabadon szárnyalni, közösségben létezni…

És ettől vagyunk mi – mindenki, aki ebben a remek gimnáziumban, a szentesi Horváth Mihályban a drámatagozaton tanultunk - egyforma helyiértéken. Bár jó páran reflektorfényben vannak, és őket egy egész ország ismeri, de ez csupán mennyiségi és nem minőségi különbség: ugyanis az itt kapott emberséget mindannyian vittük magunkkal, ki-ki a saját életpályájára - hogy eszerint éljünk, hogy tovább növesszük azt. Akár ezer fős közönség felé, akár „csak” a saját családunkban tudjuk továbbadni ezt a szellemiséget, akkor is ugyanakkora ezügyben az érdemünk és nem kisebb a felelősségünk.