Éppen három éve annak...
, hogy az őszi szünet után már nem mentem vissza az iskolába tanítani.
Akkor csak annyit tudtam: nem akarok egy olyan rendszer része lenni, ami a
tanárok szakmai és emberi méltóságát korlátozza. Nem volt könnyű döntés, de
most, három év távlatából azt mondhatom: ez volt az egyik legjobb döntésem.
Hiányzik
a
frontális tanítás, a diákok zaja, a folyosói pillanatok – de nem hiányzik a
tehetetlenség érzése. Továbbra is dolgozom középiskolásokkal is, csak másképp.
Nem tantárgyakat „korrepetálok”, hanem a tanuláshoz adok kulcsokat: mentális
eszközöket, hatékony tanulási stratégiákat, önbizalmat. Azt, amit az iskola
gyakran nem tud vagy nem akar átadni.
Life
coachként és trénerként most már nem egy tanterem határait kell betartanom,
hanem az emberek lehetőségeinek határait tágítom. A dráma alapú tréningjeimen,
a Kiugró és a Kiugró light programokban, a csoportjaimban minden nap látom,
milyen sokan keresik az utat a saját erejükhöz.
Nem mondom, hogy könnyű volt az út.
De kiderült:
az önállósodás nem rémisztő, hanem
felszabadító. A „biztonságos” rendszerből való kilépés nem zuhanás lett, hanem
felszállás. És bár nem dörgölöm senki orra alá, hogy így jobb lett – de azt
azért szeretném tudatni, hogy lehetséges járni ezt az utat is.
A
korszerűtlenség csapdájában – és a kiút lehetősége
A mai magyar
közoktatás számos ponton a múlt foglya. A rendszer logikája, időbeosztása,
eszköztára és szemlélete egy olyan korból maradt ránk, amikor a tanítás
elsődleges célja az ismeretátadás volt, nem pedig a tanulás megtanítása. A 45
perces órákra darabolt tananyag, a katedrára szervezett tér, a tanulók helyhez
kötöttsége mind azt üzeni: a tanulás statikus, egyirányú folyamat. Az ilyen
struktúrában nincs valódi helye a közös gondolkodásnak, a felfedezésnek, a
hibázás szabadságának, a tanulóban rejlő kíváncsiság kibontakoztatásának.
A kreatív tevékenységek – művészet, dráma, zene, alkotás – továbbra is a „melléktantárgyak” kategóriájában maradnak, gyakran heti egy, sőt fél órában. Pedig
ezek a területek adják a legfontosabb készségeket, amelyekre a jövő társadalmának szüksége lenne: önkifejezés, együttműködés, érzelmi intelligencia, rugalmasság, problémamegoldás.
A rendszer ehelyett az
adatismétlésre, lexikális tudásra és teljesítménykényszerre épít – így a diákok
sokszor nem fejlődnek, hanem beszűkülnek.
A tanári
szabadság ma szinte teljesen eltűnt. A pedagógus nem alakíthatja saját óráit,
nem választhat módszert, nem dolgozhat a gyerekek valós igényeire reagálva. A
rendszer az önálló, kreatív tanárt is inkább szabályozza, mint támogatja. Így a
legjobb tanárok gyakran érzik azt, hogy a munkájuk elveszíti az értelmét – hogy
a tanítás már nem szolgálja sem a diákot, sem az embert, csak a rendszert.
Innen fakad az a belső ellentmondás, ami sok elhivatott pedagógust gyötör:
vajon szabad-e kilépni abból a rendszerből, amit épp a legjobb tanárok tudnának megváltoztatni?
Nem árulás-e otthagyni a diákokat és a hivatást? Ez a lelkiismeret-furdalás
mélyről jön, mert a tanítás alapja a felelősségérzet – de paradox módon épp ez
a felelősség az, ami idővel a kilépéshez vezethet.
A feloldás
talán ott kezdődik, amikor valaki felismeri: a tanítás nem csak az iskola
falain belül létezik. Aki segíti a fiatalokat önismeretben,
tanulásmódszertanban, önbizalomban, életvezetésben – az továbbra is tanít, csak
más formában. A közoktatásból való távozás tehát nem a hivatás megtagadása, hanem
annak új formába öntése.
A jó tanár attól jó, hogy a tanulás szeretetét és az emberbe vetett bizalmat közvetíti – bárhol is teszi.
Aki a rendszerből kilépve is ezt folytatja, az nem elhagyta az
oktatást, hanem tágította a határait. És éppen ez lehet a jövő kulcsa: a
tanítás szabadsága új tereken, új eszközökkel, de ugyanazzal a hittel, amiért
annak idején mindannyian tanárnak álltunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése