Ugrás a fő tartalomra

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 1. rész

 

mesék télre

Nagy pelyhekben esett a hó…

Ja, nem… Hisz a faluban már évek óta egy szem havat sem lehetett látni – ha szitált is valami daraféle, az is rögtön elolvadt a talajon, mintha csak gúnyt akartak volna űzni az itteniekből az égiek.

A jóságos öregapó…

Ja, nem... Egy megkeseredett vénember lakott a falu szélén, akit mindenki kerülgetett, mint a rosszul sikerült forralt boros puncsot. Ugyanis mindig dőlt belőle a panasz - nagyjából úgy állt az élethez, mint akinek már a reggeli kávé előtt is elege van mindenből. De hát ki ne lenne így, akinek a tél csak tüzelőgond meg magány?

A falu apraja-nagyja készült a téli ünnepre…

Ja, nem… Inkább úgy várták, mint az adóbevallást: gyorsan essünk túl rajta, és közben senki ne kérdezzen semmit. A gyerekek tableten nézték a hópelyheket — pixelben, persze —, az idősek meg minden évben ugyanolyan lelkesedéssel mondták: „Bezzeg a mi időnkben!”, mire a fiatalok visszaszóltak: „Ja, régen minden jobb volt, meg minden olcsóbb. Tudjuk.”

Aztán történt valami…

Na jó, ez most kivételesen tényleg megtörtént. Egyik reggel különös fény jelent meg a falu fölött. Ó, nem, nem, nem a karácsonyi csillag, és nem is ezoterikus, kristálykilincses fény, meg nem is a Pista bácsi rosszul beállított mozgásérzékelője, amit megint elfelejtett lekapcsolni! Valami más: meleg fény volt, mégis hidegen csillogott; szelíd volt, mégis szinte beleremegett tőle az ember gyomra, mintha valami nagy dolog készülne. (Ufó, mondta Zolika az apjának, de bár ne tette volna! – megint meghallgathatta Idősb Zoltán akadémiai székfoglalónak beillő csillagászati előadását. Idősb Zoltán – földijeinek büszkesége – foglalkozására nézve akadémikus.)

A falubeliek összegyűltek… 

Na, jó, először persze mindenki a függöny mögül leselkedett, mert ugye ki az, aki egyből kirohan az ismeretlenbe? De amikor látták, hogy a fény lassan araszol a falu főtere felé, mintha keresne valakit — vagy valamit —, akkor azért csak összeverődtek.

És persze a megkeseredett öregember is előkászálódott a házából. Morgott ugyan, mint a bolhás kutya, de jött. Még ő sem tudott ellenállni ennek a furcsa ragyogásnak.

Az addig ide-oda libbenő fény végül megállt őelőtte. Na, ezt aztán senki sem értette. Miért pont előtte? Ő maga pláne hitetlenkedett, és persze egyből hátra is lépett, hogy „na jó, mi a franc ez – Jóska, mit szórakozol velem?! -, én ehhez kevés vagyok, meg különben is fáj a derekam”.

De a fény csak ott maradt rajta. És lassan körbeölelte. Nem úgy, mint a karcos emlékek vagy a régi sértettségek — hanem úgy, ahogy egy meleg sál ölel körbe hideg napokon.

Az emberek pedig — most figyelj — végre csendben maradtak. Mert rájöttek, hogy ez a fény valamit akar jelenteni – itt, ebben a pici faluban, most, karácsony előtt. Nem a havat, ahhoz már tényleg nagy csoda kéne. Valamit… Hogy mit, azt azért egyikük se tudta volna szavakba foglalni – mindenesetre leesett az álluk.

A fény lassan elillant, mint aki elvégezte a dolgát. A megkeseredett öregapó szája szegletében megjelent egy apró mosoly – még az is lehet, hogy egy szép gondolat futott át az agyán…De ez csak egy villanásnyi ideig tartott, épp addig, míg a szeme sarkából meglátta a Jóska koszlott kuvaszát, így inkább visszavicsorgott az állatra, majd hazaballagott.

A falubeliek is elindultak az otthonaik felé…

Ja, nem... Ott maradtak még egy kicsit, beszélgettek, hümmögtek, találgatták a furcsa jelenség okát. A rögtönzött falugyűlésnek az vetett véget, hogy Idősb Zoltán eléjük állt, hogy kvarkokról, fekete lyukakról, vörös óriásokról és a fénysebességről kezdjen magyarázni. De legalább ők is mosolyogtak hazamenetben.

Azon a télen se kellett elővenni a szánkókat; hódara egyszer szitált ugyan, de abból is rögtön latyak lett. Mégis: aznap este valaki kitett egy mécsest az ablakába. Aztán még valaki a sajátjába. Aztán még valaki. És egyszerre fényben úszott a falu. Nem nagy, harsány fényben. Hanem olyanban, amitől kicsit könnyebb levegőt venni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TUDÁSTÁR - DRÁMAJÁTÉKTÁR: Három hang

  Ezt a játékot holt-idő kitöltőnek ajánlom. Az első játékos kigondol egy három hangból álló szót, pl: ’kép’ – ezt nem mondja ki, hanem helyette röviden körülírja: ’a fotó is ez’. Ebből a következő játékos kitalálja a gondolt szót, de nem mondja ki hangosan ő sem, hanem továbbra is fejben megváltoztat benne egy hangot, pl. ’kép’ → ’kap’ és ő is csak körülírást ad, pl. ’karácsonykor mindenki ajándékot…’, stb. Bármeddig játszható, mert rengeteg ilyen szó van a magyarban. Vigyázat: a hosszú magán- és mássalhangzók is külön hangnak számítanak, hisz pl. ’kor’ és ’kór’ vagy ’ara’ és ’arra’ egész mást jelentenek. Buszon, vonaton jó unaloműző, akár ketten is elegendőek hozzá!

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...