Nagy pelyhekben esett a hó…
Ja, nem… Hisz a faluban már évek óta egy szem havat sem
lehetett látni – ha szitált is valami daraféle, az is rögtön elolvadt a
talajon, mintha csak gúnyt akartak volna űzni az itteniekből az égiek.
A jóságos öregapó…
Ja, nem... Egy megkeseredett vénember lakott a falu szélén,
akit mindenki kerülgetett, mint a rosszul sikerült forralt boros puncsot. Ugyanis
mindig dőlt belőle a panasz - nagyjából úgy állt az élethez, mint akinek már a
reggeli kávé előtt is elege van mindenből. De hát ki ne lenne így, akinek a tél
csak tüzelőgond meg magány?
A falu apraja-nagyja készült a téli ünnepre…
Ja, nem… Inkább úgy várták, mint az adóbevallást: gyorsan
essünk túl rajta, és közben senki ne kérdezzen semmit. A gyerekek tableten
nézték a hópelyheket — pixelben, persze —, az idősek meg minden évben
ugyanolyan lelkesedéssel mondták: „Bezzeg a mi időnkben!”, mire a fiatalok
visszaszóltak: „Ja, régen minden jobb volt, meg minden olcsóbb. Tudjuk.”
Aztán történt valami…
Na jó, ez most kivételesen tényleg megtörtént. Egyik reggel
különös fény jelent meg a falu fölött. Ó, nem, nem, nem a karácsonyi csillag,
és nem is ezoterikus, kristálykilincses fény, meg nem is a Pista bácsi rosszul
beállított mozgásérzékelője, amit megint elfelejtett lekapcsolni! Valami más:
meleg fény volt, mégis hidegen csillogott; szelíd volt, mégis szinte
beleremegett tőle az ember gyomra, mintha valami nagy dolog készülne. (Ufó,
mondta Zolika az apjának, de bár ne tette volna! – megint meghallgathatta Idősb
Zoltán akadémiai székfoglalónak beillő csillagászati előadását. Idősb Zoltán – földijeinek
büszkesége – foglalkozására nézve akadémikus.)
A falubeliek összegyűltek…
Na, jó, először persze mindenki a
függöny mögül leselkedett, mert ugye ki az, aki egyből kirohan az ismeretlenbe?
De amikor látták, hogy a fény lassan araszol a falu főtere felé, mintha keresne
valakit — vagy valamit —, akkor azért csak összeverődtek.
És persze a megkeseredett öregember is előkászálódott a
házából. Morgott ugyan, mint a bolhás kutya, de jött. Még ő sem tudott
ellenállni ennek a furcsa ragyogásnak.
Az addig ide-oda libbenő fény végül megállt őelőtte. Na, ezt
aztán senki sem értette. Miért pont előtte? Ő maga pláne hitetlenkedett, és persze
egyből hátra is lépett, hogy „na jó, mi a franc ez – Jóska, mit szórakozol
velem?! -, én ehhez kevés vagyok, meg különben is fáj a derekam”.
De a fény csak ott maradt rajta. És lassan körbeölelte. Nem
úgy, mint a karcos emlékek vagy a régi sértettségek — hanem úgy, ahogy egy
meleg sál ölel körbe hideg napokon.
Az emberek pedig — most figyelj — végre csendben maradtak.
Mert rájöttek, hogy ez a fény valamit akar jelenteni – itt, ebben a pici
faluban, most, karácsony előtt. Nem a havat, ahhoz már tényleg nagy csoda kéne.
Valamit… Hogy mit, azt azért egyikük se tudta volna szavakba foglalni –
mindenesetre leesett az álluk.
A fény lassan elillant, mint aki elvégezte a dolgát. A
megkeseredett öregapó szája szegletében megjelent egy apró mosoly – még az is
lehet, hogy egy szép gondolat futott át az agyán…De ez csak egy villanásnyi
ideig tartott, épp addig, míg a szeme sarkából meglátta a Jóska koszlott
kuvaszát, így inkább visszavicsorgott az állatra, majd hazaballagott.
A falubeliek is elindultak az otthonaik felé…
Ja, nem... Ott maradtak még egy kicsit, beszélgettek,
hümmögtek, találgatták a furcsa jelenség okát. A rögtönzött falugyűlésnek az
vetett véget, hogy Idősb Zoltán eléjük állt, hogy kvarkokról, fekete lyukakról,
vörös óriásokról és a fénysebességről kezdjen magyarázni. De legalább ők is
mosolyogtak hazamenetben.
Azon a télen se kellett elővenni a szánkókat; hódara egyszer
szitált ugyan, de abból is rögtön latyak lett. Mégis: aznap este valaki kitett egy
mécsest az ablakába. Aztán még valaki a sajátjába. Aztán még valaki. És
egyszerre fényben úszott a falu. Nem nagy, harsány fényben. Hanem olyanban,
amitől kicsit könnyebb levegőt venni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése