SZUBJEKTÍV - Téli mesék 3.

 

Ülök az íróasztalomnál, előttem a papír, a billentyűzet, a feladat, amit rég be kellett volna fejeznem. A gondolataim is ott toporognak, mint akik épp indulni szeretnének valahová, csak nem tudják, merre kell menni. Nem csoda, hogy elakadok: a szemközti ablakon át látom, ahogy az utcán jönnek-mennek az emberek. A figyelmem minden egyes arcba, mozdulatba belekapaszkodik - mintha az élet kis ablakszínházát nézném.

A járdán elsiet egy nő piros kabátban. 

Olyan gyorsan lépked, mintha versenyt futna valami láthatatlannal. Talán az eső előtt akar hazaérni? Vagy késik valahonnan? Elképzelem: talán valaki most főzi a kedvenc teáját otthon, és ő azért siet, mert tudja, hogy az illat már beterítette a szobát.

És lehet, hogy nem is késik — csak egyszerűen örül, hogy jön a karácsony, és ma vette meg az első ajándékot, amit gondosan rejteget a kabátja alatt.

Követi egy idős férfi, bottal. 

Meg-megáll. A botja tompán koppan a hideg kövön. Úgy tűnik, nincs különösebb célja, csak megy, amerre a lába viszi. Talán azért, mert tudja: ha otthon marad, a csend várja, ami nem válaszol semmire. Most elképzelem, hogy a kabátja zsebében egy kicsi dió lapul — a szomszéd kisfiútól, aki mindig ad neki egy apró kincset – hol kavicsot, hol egy falevelet, most épp diót -, „hogy legyen mára szerencséje”.

És lehet, hogy tényleg szerencséje van, mert ma valaki rámosolygott az újságárus bódéja előtt.

Egy kamasz fiú következik. 

Fülhallgató a fülében, fejét bólogatja valami saját ritmusra. A kabátja nincs begombolva. Biztosan mondta neki induláskor az anyja, „fiam, legalább húzd össze!”, ő meg vállat vont, és a sapkát is direkt otthonhagyta.

És én elképzelem: valami nagy dolog történhetett ma vele. Lehet, hogy szerelmes lett. Lehet, hogy valaki először írta neki azt, hogy „vigyázz magadra”. Vagy lehet, hogy csak azért mosolyog, mert egy kóbor macska követte két utcán át, és ez valahogy vicces volt.

Aztán egy fiatal nő babakocsival. 

Nem siet, de nem is lassít. A mozdulatain érzem: fáradt. Az éjszakái kicsit összefolynak. Az arca egyszerre felderül: a kocsiban mocorog a csöppnyi élet.

Elképzelem, hogy ma talán először nevetett rá a kisbaba, odahaza pedig ott a karácsonyfa fénye, amit ő maga díszített fel, hogy a párja vidám hangulatra térjen haza. És azt is elképzelem, hogy miközben tologatja a babakocsit, épp azon gondolkodik, vajon örülnek-e majd a szüleik szerény ajándékaiknak.

Két tinilány nevetve szalad el az ablak előtt. 

Valami titok van körülöttük, valami friss, csillogó öröm. Elképzelem, hogy az egyikük ma ötöst kapott matekból, és előre örül az apja gratulációjának. A másik meg azt próbálja kitalálni, mit vegyen a legjobb barátnőjének karácsonyra, mert mindenképp valami személyeset akar. És míg nézem őket, érzem: milyen jó, hogy ennyi nevetés fér bele egy hideg utcába.

Elhalad az ablak alatt a postásunk a biciklijét tolva. 

Nem, nem áll meg a postaládánknál, pedig épp elképzelem, hogy – rég nem tapasztalt esemény – képeslapot dob be hozzánk.

Arra gondolok: lehet még néhány kézzel írt levél a megpakolt zsákjában? Pár üdvözlőkártya, amire valaki rászánta magát, hogy leírja: „hiányzol”? Vagy csak csekkek, számlák, szórólapok?

Elképzelem, hogy ma ő is kapott valami apróságot: mondjuk egy mosolyt, amiért jó hírt hozott.

Pici gesztusok — mégis ezek tartják melegen az ember szívét a nagy hidegben is.

És elmegy egy lány, aki a tél ellenére fagylaltot eszik. Őt nem magyarázom. Őt csodálom.

A munkám egy centit sem haladt előre. A papír ugyanolyan üres, a teám kihűlt, a billentyűzetem sem kopott. De nem bánom. Eltölt a halk derű: hogy mindegyik ember, aki elment előttem, egy külön világ. Hogy mindenkinek van hová mennie, vagy épp nincs — és ez is történet. Hogy minden arc mögött ott rejlik egy apró öröm, egy csendes szomorúság, egy eltitkolt remény.

Talán majd később visszatérek a papírhoz. De most még nézem egy kicsit az ablakot.