ÉLETVEZETÉS - Kínunkban, de nevetünk

 

Az abszurd 

nem egyszerűen furcsaság, hanem esztétikai minőség: a világ repedéseinek láthatóvá tétele. A 20. század drámairodalma, például Samuel Beckett vagy Eugène Ionesco művei, nem díszletként használták a képtelenséget, hanem alapállapotként. Az abszurd 

ott kezdődik, ahol a logika még működik, de 

már nem ad választ arra, miért történik bármi is. A szereplők beszélnek, de nem értik egymást; várnak, de nem tudják, mire; élnek, de mintha nem volna kapaszkodójuk az értelemhez. Ismerős?

Ma a hírcsatornák pergőtüze, a közösségi média széttartó valóságai, a politikai és morális zűrzavar sokszor olyan, mintha egy félresikerült főpróbán ülnénk, ahol a súgó is eltévedt. 

A világ néha úgy viselkedik, mint egy túlírt abszurd jelenet: 

túl hangos, túl gyors, túl ellentmondásos. Ilyenkor születik meg a kínunkban nevetés, az a sajátos humor, amely nem a könnyedségből, hanem a túlterheltségből fakad. Nem azért nevetünk, mert vicces, hanem mert különben szétfeszítene a feszültség.

Ez a nevetés védekező mechanizmus és teremtő gesztus egyszerre: kimondja, hogy látjuk a képtelenséget, és mégsem omlunk össze alatta. Az abszurd humor nem megoldja a problémát, hanem keretet ad neki, mint egy furcsán megvilágított színpad. A nevetésben ott vibrál az ellenállás és az önirónia, az a csendes kijelentés, hogy nem vesszük teljesen komolyan azt, ami túl komolyan akarja vetetni magát. Talán ezért 

fontos ma újra megtanulni abszurdul nevetni: 

mert a világ nem mindig lesz érthető, de attól még élhető maradhat.