Ugrás a fő tartalomra

KAMASZ KALAUZ - Egy jelenség... 1-4. rész

 


Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (1)

Belép az ajtómon a 17 éves, testileg egészséges középiskolás – először a nyári szünet végén találkoztunk, akkor tele volt életkedvvel és elhatározásokkal -; most üres tekintettel, fásult arccal veti le a kabátját, sálját, lerúgja a cipőjét, majd lehajtott fejjel sétál be a szobába: „Kezdhetünk!” – mondja. Nincs szívem belefogni a különórai tananyagba, előbb muszáj utánajárnunk a nagy sóhajnak, amit kiereszt, amikor helyet foglal. Elég egy rövid kérdés, és elkezd belőle ömleni a szó: „…ez az egész hét… minden nap dolgozatok… de nem is ez, hanem az állandó szemrehányás… hogy miért nem vagyunk képesek rendesen felkészülni… hogy ilyen hozzáállással nem fogunk elérni bármit is… hogy mindennel foglalkozunk, csak azzal nem, amivel kellene… hogy igazán nem kérnek tőlünk sokat… és az ofő… elmondjuk neki ezeket, ő meg ahelyett, hogy megértené, tovább cseszeget… hogy neki is megvan a maga baja, mi meg csak ráteszünk… hogy igazán tekintettel lehetnénk rá is, merthogy hozzá érkezik a sok panasz miattunk…” – és így tovább.

Sokszor megkérdezik tőlem: mégis mit lehet tenni?

Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (2)

Hétről hétre találkozom olyan tinédzserekkel, akik tartós túlterheltség jeleit mutatják.
Fáradtságot, érdeklődésvesztést, csökkenő önértékelést – mindazt, amit a szakirodalom a kiégés korai tünetei között ír le. Tanulási nehézségekkel, motivációvesztéssel, megingott önbizalommal küzdenek.

Egyre több szülő fordul segítő szakemberekhez kétségbeesett kérdésekkel. Tehetetlenek, mert ugyan mindent megtennének a gyermekükért, de azt tapasztalják, hogy az intézményes keretek között kevés lehetőség marad e problémák valódi, személyre szabott kezelésére.

Hiszem, hogy ezek a helyzetek nem végállapotok, hanem olyan pontok, ahol megfelelő támogatással valódi változás indulhat el. 

Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (3)

A tartós túlterheltség jeleit - fáradtság, érdeklődésvesztés, csökkenő önértékelés – mutató kamaszok számára hasznos lehet egy olyan támogató folyamat, amely biztonságos, elfogadó teret ad a tartós önbizalom megteremtése, a belső motiváció kialakítása és saját működésük megértése kapcsán.

A folyamat a legegyszerűbb módon indul: beszélgetéssel. Arról, hogy van egy csend, amit csak azok hallanak igazán, akik nap mint nap küzdenek az iskolában. Nem a folyosói zajról beszélek. Hanem arról a belső csöndről, amikor egy gyerek lassan elhiszi magáról, hogy „ő nem elég jó”. Pedig legtöbbször nem vele van baj. Hanem egy rendszerrel, amely ugyanazt várja mindenkitől, ugyanabban az időben, ugyanazon az úton.

És ha valaki más ritmusban tanul, másképp figyel, más kérdései vannak – akkor lemaradónak bélyegzik, nem pedig különlegesnek. A hozzám érkező tinédzserek nem lusták. Nem motiválatlanok. Nem „problémásak”.

Ők fáradtak. Csalódottak. És leginkább: magukra maradtak a kudarcaikkal. És ezért az első lépés az, hogy újra elhiggyék: rendben vannak úgy, ahogy vannak. 

Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (4)

A tinédzserkori kiégés jelenségének a rendszeressége és erősödése kapcsán nem lehet általános érvényű válaszokat adni, de lehet tapasztalatokat megosztani, és gondolkodásra hívni mindazokat, akiket ez a helyzet érint.

A motiváció hiányáról sokat beszélünk. De ritkán tesszük fel az igazi kérdést: Lehet-e motivált az, aki folyton kudarcot él meg? Egy gyerek nem úgy születik, hogy nem akar tanulni. A kíváncsiság az egyik legerősebb emberi hajtóerő. Aztán évek alatt, apránként megtanulja, hogy a kérdései nem fontosak, a tempója nem megfelelő, az erőfeszítése kevés. És egyszer csak már nem próbálkozik. Kívülről ez lustaságnak látszik. Belülről viszont önvédelem. Mert újra és újra elbukni sokkal fájdalmasabb, mint el sem indulni.

Amikor egy fiatal visszakapja a siker élményét – még ha egészen kicsit is –, valami azonnal megmozdul benne. Nem a jegyek miatt. Hanem mert végre érzi: képes rá.

Ha ez a sikerélmény nem érhető el intézményes keretek között, akkor más irányba kell fordulni – és a segítségkeresés természetes és indokolt lépés. Folyt. köv.


 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TUDÁSTÁR - DRÁMAJÁTÉKTÁR: Három hang

  Ezt a játékot holt-idő kitöltőnek ajánlom. Az első játékos kigondol egy három hangból álló szót, pl: ’kép’ – ezt nem mondja ki, hanem helyette röviden körülírja: ’a fotó is ez’. Ebből a következő játékos kitalálja a gondolt szót, de nem mondja ki hangosan ő sem, hanem továbbra is fejben megváltoztat benne egy hangot, pl. ’kép’ → ’kap’ és ő is csak körülírást ad, pl. ’karácsonykor mindenki ajándékot…’, stb. Bármeddig játszható, mert rengeteg ilyen szó van a magyarban. Vigyázat: a hosszú magán- és mássalhangzók is külön hangnak számítanak, hisz pl. ’kor’ és ’kór’ vagy ’ara’ és ’arra’ egész mást jelentenek. Buszon, vonaton jó unaloműző, akár ketten is elegendőek hozzá!

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi agresszió (1)

  Nagy szívfájdalmam, hogy a közoktatás tananyagában nem szerepelnek az alapvető pszichológiai ismeretek, pedig az emberi viselkedés mozgatórugóinak megismerése nagyon hasznos lenne a diákoknak. A magam lehetőségeit kihasználva mindig is igyekeztem némileg pótolni ezt a hiányt – ennek jegyében fogant ez a bejegyzésem is. 1. rész: Mit csinálnak a bonobók csatározás helyett? Az agresszió olyan szándékos cselekvés, amely másoknak kárt vagy fájdalmat okoz; lehet fizikai és lehet verbális. Akkor is agresszió, ha szándékolt célját nem éri el. Kétféle agresszióról beszélhetünk: az ellenséges agresszió dühös indulatból származik, és az a célja, hogy fájdalmat vagy sérülést okozzon. Az eszközértékű agressziónak a másik ember bántalmazása ugyancsak célja, de ez a bántalmazás csupán eszköze olyan célnak, amely nem azonos a fájdalom okozásával. Pl. azért agresszív a focista a társával, hogy megszerezze a labdát; a cél tehát nem a bántalmazás, csak azon keresztül vezet az út a célhoz. Az ...

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...