Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (5)
Nagyon fájdalmas végignézni, ahogy fiatalok már tizenévesen
a kiégés jeleit hordozzák. Ahogy elveszítik a hitüket önmagukban, mielőtt még
igazán esélyt kaptak volna megmutatni, kik is lehetnének.
Az önbizalom nem hangos dolog. Nem a magabiztos válaszokban születik meg. Hanem
azokban a pillanatokban, amikor valaki végre hibázhat anélkül, hogy
megszégyenítenék.
Sok tinédzser, akivel találkozom, elképesztően érzékeny,
gondolkodó, kreatív. Csak éppen évek óta azt tanulja: ez nem érték. Az érték a
gyorsaság. A pontosság. A megfelelés. Pedig az élet nem dolgozatlap. És a jövő
nem azoké, akik sosem hibáztak, hanem azoké, akik mertek újra próbálkozni.
Amikor egy fiatal elkezd hinni magában, nemcsak a tanulása
változik meg. Megváltozik a tartása. A hangja. A tekintete. És ez az a
pillanat, amikor már nemcsak túlél az iskolában –
hanem elkezd jelen lenni a saját életében.
Fontos, hogy aki ezekben a saját problémájára ismer, aki érintett, abban tudatosodjon, hogy nincs egyedül.
Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (6)
Írjunk róla, beszéljünk róla! Azért, hogy láthatóbbá
váljanak azok a nehézségek, amelyekről sokszor csak szűk körben esik szó: vVan
egy érzés, amit sok szülő szégyell kimondani: a tehetetlenség.
Látják, hogy a gyerekük szenved. Látják, hogy egyre
kevesebbet hisz magában. És közben azt is érzik, hogy bármit mondanak, az már
nem jut el hozzá. Nem azért, mert nem törődnek vele.
Hanem mert ők is egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol a teljesítmény
fontosabb volt az embernél.
Így marad a sürgetés. A vita. A csalódottság. Majd a csend. Pedig
a legtöbb fiatalnak nem újabb elvárásokra van szüksége, hanem valakire, aki
végre nem javítani akarja őt, csak megérteni.
A segítő szakembereknek nincs varázsreceptje. Nincs egyetlen
mondat, amitől minden megváltozik. De van figyelem. Van türelem. És van egy
tér, ahol egy fiatal végre önmaga lehet teljesítménykényszer nélkül.
Itt nem a hibákat keressük. Hanem az erősségeket. Nem a lemaradást nézzük, hanem a saját tempót.
Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (7)
Az iskolai érdemjegyek világa egyszerűnek tűnik. Számok.
Átlagok. Rangok. Mérhető. Összehasonlítható. Átlátható. Csak éppen az ember nem
ilyen.
Nem lehet egy kíváncsi gondolatot ötösre értékelni. Nem
lehet egy lassabban érő tehetséget kettesbe zárni. És nem lehet egy megingott
önbizalmat javító dolgozattal kijavítani.
Amikor mindent a jegyek határoznak meg, a tanulás lassan
elveszíti az értelmét. Már nem a megértésről szól, hanem a túlélésről. És ahol
a túlélés a cél, ott a kíváncsiság csendben eltűnik. Pedig a valódi tanulás
mindig ott kezdődik, ahol újra szabad kérdezni.
A kíváncsiság motivál. Ám a belső motiváció nem parancsra
érkezik. Nem lehet rávenni. Nem lehet megvenni. És nem lehet büntetéssel
felébreszteni. Viszont van egy furcsa tulajdonsága: nagyon gyorsan visszatér,
ha biztonságban érzi magát.
Amikor egy fiatal megtapasztalja, hogy hibázhat. Hogy kérdezhet. Hogy nem a jegyei miatt fontos. Akkor egyszer csak újra próbálkozni kezd. Apró lépésekben. Óvatosan. De már nem félelemből, hanem kíváncsiságból. És ez az a pillanat, amikor a tanulás nem teher többé, hanem lehetőség.
Egy jelenség, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni (8)
A „Tanulás támogatása” szolgáltatás folyamatában a cél nem
pusztán a jobb teljesítmény, hanem a tartós önbizalom kialakítása, a belső
motiváció segítése és a kamasz részéről saját működésének megértése.
Amikor valaki elkezd újra hinni abban, hogy képes tanulni,
fejlődni, változni, akkor nemcsak a jegyek indulnak el felfelé. Hanem valami
sokkal fontosabb is: a jövőbe vetett hite.
Talán a legfontosabb kérdés mégis ez: mi történik akkor, ha
egy fiatal végre nincs egyedül a küzdelmében? Amikor valaki nem siettetni
akarja, nem kijavítani, nem megmondani, milyen legyen – hanem egyszerűen jelen
van mellette.
Ilyenkor lassan oldódni kezd a szorítás. Visszatér a
kíváncsiság. Megjelennek az első apró sikerek. És ezek az apró sikerek csendben
átírnak egy régi mondatot: „nem vagyok rá képes” helyett megszületik, hogy „talán
mégis sikerülhet.”
Én ezért dolgozom.
Azokért a pillanatokért, amikor egy
tekintet újra élővé válik.
Amikor egy fiatal nemcsak megfelelni próbál, hanem elkezd hinni a saját
útjában. Mert minden gyerekben ott van a lehetőség. Néha csak egy biztonságos
tér kell, és valaki, aki hisz benne addig is, amíg ő még nem tud. És innen már
el lehet indulni. És néha ez az a pont, ahol egy család története új irányt
vehet.
Ha a bejegyzés-sorozatom olvasása közben magára ismert,
nincs egyedül. Munkám során biztonságos, elfogadó teret kínálok a
tinédzsereknek, ahol nem a jegyek, hanem az erőforrások kerülnek a középpontba.
Ha úgy érzi, gyermekének hasznos lenne egy ilyen támogató folyamat, szívesen
adok további tájékoztatást a lehetőségekről.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése