Amikor valakinek tele van a hócipője
(és már a hó sincs sehol, csak a nyomok a lélekben)
Van az a pillanat, amikor az ember nem kiabál, nem csapkod, nem dramatizál látványosan. Csak csendben felsóhajt. Egy olyan sóhaj ez, ami nem a tüdőből jön, hanem valahonnan mélyebbről, ott lakik a bordák mögött, a naptárak, határidők, elvárások és kimondatlan mondatok között. Ilyenkor mondjuk: tele van a hócipőnk.
Ez az állapot nem robbanás. Inkább lassú telítődés. Mint amikor egy pohárba cseppenként hullik a víz, és már régen nem a legutolsó csepp a lényeg, hanem az a sok apró, amelyről észre sem vettük, hogy gyűlik.
Milyen érzés ez valójában?
A „tele van a hócipőm” nem puszta idegesség. Nem egyszerű fáradtság. Inkább túlterheltség és tehetetlenség keveréke.
Elfárad a türelem, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk kimerültek.
Apróságok is aránytalanul nagy súlyt kapnak.
Gyakori a belső mondat: „ezt már nem bírom tovább” – még akkor is, ha objektíven kibírnánk.
Megjelenik a cinizmus, az érdektelenség vagy épp a túlérzékenység.
Ez az állapot sokszor nem látványos. Kívülről akár teljesen „rendben lévőnek” is tűnhet valaki. Belül azonban olyan, mintha folyamatosan egy túl szűk cipőben kellene járnia. Nem sérül halálosan, csak állandóan nyom.
Honnan jön?
Legtöbbször nem egyetlen nagy problémából. Inkább:
tartós túlterhelésből, amikor nincs valódi pihenés,
meg nem húzott határokból, amikor mindenki kérhet, és mi mindig adunk,
kimondatlan feszültségekből, amelyek csendben rakódnak,
értelmetlennek érzett feladatokból, ahol nincs kapcsolódás ahhoz, ami fontos nekünk.
A léleknek is van kapacitása. És ha túl sok mindent tartunk benne egyszerre, előbb-utóbb jelzi. Nem feltétlenül elegánsan. De őszintén.
Mit szoktunk ilyenkor tenni?
Sokszor semmit. Vagy épp olyasmit, ami rövid távon enyhít, hosszú távon viszont nem old meg semmit.
Halogatunk.
Panaszkodunk, de nem változtatunk.
Még többet vállalunk, hátha „utána jobb lesz”.
Elmenekülünk képernyőkbe, zajba, rohanásba.
Olyan ez, mintha egy túlzsúfolt szobában nem pakolnánk, csak újabb dobozokat tolnánk be. A hely ettől nem lesz nagyobb.
Mit lehet tenni ellene?
Nincs egyetlen varázsmegoldás. De vannak kicsi, valódi mozdulatok, amelyek lassan levegőt engednek a szorításba.
1. Megnevezni
Az első lépés meglepően egyszerű:
kimondani, hogy elegem van.
Nem panaszként. Inkább tényként.
A megnevezett érzés már nem teljesen uralkodik rajtunk. Kap egy formát, és ami formát kap, azzal már lehet dolgozni.
2. Megkeresni a „legnagyobb kavicsot”
Amikor minden sok, hajlamosak vagyunk mindent egyszerre megoldani. Ez lehetetlen.
Érdemes inkább feltenni a kérdést:
Mi az az egy dolog, ami most a legjobban nyom?
Ha egyetlen ponton enyhül a nyomás, az egész rendszer fellélegzik egy kicsit.
3. Határokat húzni – akár nagyon kicsiket
A határ nem fal. Inkább ajtó kilinccsel.
Néha ennyi is határ:
„Most erre nem tudok igent mondani.”
„Holnap válaszolok.”
„Erre ma már nincs energiám.”
Apró mondatok, mégis tér nyílik mögöttük.
4. Valódi pihenést adni magunknak
Nem minden pihenés pihenés.
A céltalan görgetés sokszor csak zajcsere.
A valódi pihenésben van:
csend,
testmozgás,
természet,
vagy egyszerűen olyan tevékenység, ahol nem kell teljesíteni.
A lélek ilyenkor nem szórakozik. regenerálódik.
5. Kapcsolódni
A „tele van a hócipőm” magányos mondat.
De kimondva egy másik ember előtt gyakran elveszíti a súlya felét.
Nem mindig tanács kell. Néha csak egy jelenlét, amely nem akar megjavítani, csak meghall.
És ha semmi nem segít?
Akkor lehet, hogy nem csak átmeneti telítettségről van szó, hanem mélyebb kimerülésről. Ilyenkor fontos lehet szakember segítsége. Nem azért, mert „nagy a baj”, hanem mert nem kell mindent egyedül elbírni.
A hócipő titka
Érdekes módon a „tele van a hócipőm” nem csak végpont.
Néha kezdet.
Jelzés arra, hogy valami nem jó irányba tart.
Hogy túl régóta mondunk igent ott, ahol nemet szeretnénk.
Hogy ideje levenni azt a bizonyos cipőt, kirázni belőle a havat, és megnézni:
merre szeretnénk valójában menni.
Mert a hó elolvad.
A cipő megszárad.
És az ember – ha kap egy kis teret és levegőt – meglepően jól tud újra lépni.
Talán nem is az a kérdés, hogy tele van-e a hócipőnk.
Hanem az, hogy mit kezdünk vele, amikor észrevesszük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése