Sokszor hallottam már felháborodott felnőttektől, hogy X. Y. gyerek nem tud köszönni. A következtetés általában az, hogy „a szülei nem tanították meg rá” vagy nemes egyszerűséggel: „mert bunkó”.
Előre bocsájtom, hogy vélemény következik, és megengedem,
hogy létezik ez a két lehetőség is, de én más magyarázatot adnék ennek a
jelenségnek.
E történetek általában kamaszokról szólnak, arról a korosztályról, akik már nem gyerekek, de még nem is felnőttek.
Ismerve ezt a korosztályt, szerintem a legtöbb esetben nem tudják, mit köszönjenek és/vagy mélységes zavarban vannak.
(Ezt persze nyegleséggel igyekeznek palástolni,
ettől meg még „bunkóbbnak” tűnnek.)
Az, hogy zavarban van egy tinédzser, amikor nem a saját
társai körében van, magával az életkorral járó általános viselkedés – ezt
szépen levezeti a fejlődéslélektan. Az én szubjektív megfigyelésem másról szól.
Azt tapasztalom, hogy mi, felnőttek adunk a serdülőknek egymásnak ellentmondó
jelzéseket, mert kettősség jellemzi a hozzáállásunkat e korosztályhoz. Arra
gondolok, hogy akár egy napon belül is kétféle elvárással élünk feléjük: legyen
felnőtt - legyen gyerek. Például otthon: végezze el a feladatát felelősen és
fegyelmezetten (általában a tanulást); ugyanakkor engedelmeskedjen a szülőnek -
aki ugye felnőttként tudja, hogy neki gyerekként mi a jó -, ha az azt mondja,
hogy ideje lefeküdni. Például az
iskolában: ne egyen, igyon, kéredzkedjen mosdóba, „amikor eszébe jut”, üljön
fegyelmezetten 45 percig; ugyanakkor ne vitázzon a tanárral, ha más a véleménye
vagy szemtelenségnek titulálják, ha van véleménye.
Arra is van egy saját magyarázatom, hogy miért nem tudja a kamasz, mit köszönjön. Mégpedig az, hogy
mi, felnőttek is össze-vissza kavarjuk a tegeződés-magázódást.
Csak saját példát említek, de szerintem sokaknak vannak
hasonló történetei. (Le kell szögeznem: én nagyon örülök annak, ha nem kell
magázódással bajlódnom a hétköznapi szituációkban, és annak még jobban, hogy ha
mások sem bajlódnak ezzel velem szemben. De ez én vagyok, és tiszteletben
tartom, ha valakit ez rosszul érint.)
Sokszor megesik velem, hogy bemegyek egy szolgáltatóhoz,
ahol egy fiatal felnőtt rögtön kedvesen köszön: Szia! Miben segíthetek? Kb. 20
évvel vagyok nála idősebb, és gond nélkül tegeződünk. Aztán egyszer bemegyek
egy másik szolgáltatóhoz, ahol kb. ugyanez az életkori felállás – én tegezve
beszélek az alkalmazotthoz, aki „visszamagáz” (rosszabb esetben „tetszikezik”),
ettől meg rettenetesen zavarba jövök.
Aztán ott vannak a reklámszövegek: akár írott hirdetésről,
akár élő szereplős videóról van szó, általában tegező formulát használnak – még
akkor is, ha olyan terméket akarnak eladni, ami nem csak a fiatalabb
korosztályoknak szól.
Ezek után nem csoda, ha egy tini nem igazán tudja, hogyan köszönjön, hisz úgy tűnhet számára, hogy a felnőttek világa sem egységes ebben a kérdésben. Eleve zavarban van (mert ugye kamasz), mellé meg azon dilemmázik, hogy az adott felnőtt éppen melyik köszönési formát várja el tőle (és ha egyszerre több felnőttel kerül egy szituba, akkor melyik melyiket). Amíg dilemmázik, le is telik az az idő, amit általában a köszönésre lehet fordítani egy találkozáskor, mert utána már kínos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése