SZUBJEKTÍV - Új útra lépni

 Új útra lépni mindig egy kicsit fájdalmas és egy kicsit félelmetes is.

Fájdalmas, hisz a régit valamiért ott kellett hagyni – két úton egyszerre nem lehet az ember -, és épp ettől félelmetes, mert a megszokott helyett az ismeretlent választani evolúciósan taszít bennünket.

Új útra lépni ugyanakkor mindig egy kicsit örömteli és izgalmas is.

Örömteli, mert bizakodunk benne, hogy az ok, amiért ezt a lépést megtesszük, tartogat számunkra boldog órákat, és épp ettől izgalmas is, hisz az új út új kalandokat is jelent.

Új útra készülve csomagolunk is. 

A holmik között ott vannak az emlékekké vált szavak, tettek, csalódások vagy derűs percek – ezek jók lesznek nosztalgiázáshoz; és ott vannak azok a dolgok is, amikre az új úton szükségünk lesz. Bizakodás, elhatározás, tettrekészség, érdemek és erények, erősségek és kipróbált kapcsolatok.

Van, aki számolja, mennyit kell még aludni az indulásig; van, aki sürgeti az időt és van, aki próbálja megnyújtani. De az indulás perce elérkezik, mert az idő már csak ilyen következetes, és bal, jobb, bal… rálépünk az útra.

Az én új utamat kényszer szülte. 

Az volt a hosszú távú tervem, hogy maradok az intézményes közoktatásban; mindig is azt gondoltam, hogy épp elég új utat kínál nekem ez a terep is: az egymás után a gimnáziumomba érkező generációk igényeit és elvárásait megismerni, majd igazodni, hozzáfejlődni ezekhez. Innovátori szemlélettel a „jól bevált” módszereket folyton felülvizsgálni, ha kell, megújítani, bővíteni az ismereteimet, gyarapítani az eszköztáramat.

Minden újabb kezdő évfolyam egy kicsit más volt, mint az, amelyik elballagott – tehát valóban minden tanévben meg kellett újulnom nekem is tanárként. De a negyed évszázados időtartam alatt, amit a gimnáziumomban töltöttem, mégis azt tapasztaltam, hogy az alapok két évtizeddel ezelőtt vagy még 1-2 éve is pontosan ugyanazok voltak: nagy meggyőződéssel állítom, hogy mindig kíváncsi, tanulni vágyó, nyíltszívű gyerekek érkeztek, akikben ott volt a hit, hogy ez az iskola elvezeti őket a céljaikhoz, és a várakozás, hogy addig is izgalmas, csodás dolgok történnek majd velük.

Persze voltak közöttük olyanok is, akik már rossz tapasztalatokat hoztak az előző iskolájukból, akikben már csak pislákolt a kíváncsiság - de az új kezdetben rejlő lehetőség és a gyermeki rugalmasság mégiscsak győzött: kitárták magukat az új tapasztalatok felé. Ha ebbe a résbe be tudtuk tenni a lábunkat mi, a tanáraik, akkor még visszafordítható volt a folyamat.

És itt jön a paradoxon. A tanári pálya legnagyobb kihívásának általában mindenki azt tartja, hogy a „gyerekanyag” hatalmasat változik, ahogy halad előre a világ – de az én tapasztalatom szerint, a fentiek fényében ez nem így van. Ám ugyanakkor a külső körülmények drámai mértékben megváltoztak, holott e téren kellett volna biztos alapoknak maradniuk.

Így nem a diákok lettek a pedagógusi pályám legnagyobb kihívása, hanem az, hogy egyre szorítóbb, mindinkább beszűkülő külső körülményekhez igazodjak: ezeken keresztül valahogy, küszködve, sok fölösleges energia árán átmentsem a tanári hitemet, a hozzáállásomat, a módszereimet, a szakmai meggyőződésemet.

Pedig a közoktatásnak néhány változatlan külső körülményre van szüksége: leginkább megingathatatlan elvekre.

Nagyapámmal ovis koromban mindig egy kis mondókát szavaltunk:

„Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender.

Felmászott a fára, leesett a búzába.

Minek az a búza? Kenyeret sütni.

Minek az a kenyér? Kisleánynak adni.

Minek az a kisleány? Iskolába járni. 

Minek az az iskola? Hogy ne legyen ostoba!”

Humoros összefoglalója e kis vers a legfontosabbnak: az iskola a diákokért van, mert a diákok mindannyiunk jövőjének záloga. 

De alapvető lenne az az elv is, hogy a jövő érdekében a jövő iskoláját kell megvalósítani. Hogy az iskolához azok értenek a legjobban, akik ezt választották szakmájuknak, hivatásuknak, és akik viszik a hátukon, helyben, minden nap. Hogy a pedagógus értelmiségi szakember, és képes nagyfokú önállósággal végezni a munkáját.

Én azért szakítottam a közoktatással, azért kényszerülök új útra, mert mára minden, a közoktatást övező külső körülmény szembemegy ezekkel a számomra alapvető elvekkel – képtelen vagyok közelről tovább nézni, ahogy egyre fogy a levegő az iskolák körül. 

A közoktatásban töltött utolsó éveim során sajnos azt láttam, hogy az egyre szűkülő lehetőségek, az erősödő külső szorítás lassan a diákok kíváncsiságát, tanulni vágyását, nyíltszívűségét, hitét is kikezdik - és én képtelen vagyok szemtanúja lenni ennek.

Úgy érzem, az önazonosságom és a gerincem a tét.

Ez egy szubjektív megnyilatkozás, nem szeretném, ha bárki is, aki másként gondolkodik erről, magára venné. Elfogadom, hogy ha mások más nézőpontból tekintenek a ma iskolájára; elfogadom azt is, ha valaki egyetért ugyan a látleletemmel, de az én választott megoldásomat helyteleníti. 

Az, hogy letértem az útról, amin eddig jártam, a saját döntésem, vállalom érte a felelősséget. Az új út, amire rálépek, szintén az én választásom, nekem kell végigmennem rajta. 

De ennyit hadd kérjek: kívánjatok nekem sok szerencsét, jó utat!