Az ünnep szóról általában – az egyházi, állami, hivatalos rendezvények
mellett - kivételes, ritka, nagyszabású dolgok jutnak eszünkbe. De mi lenne, ha
bevezetnénk a „hétköznapi ünnep” fogalmát?
A hétköznapi ünnep azt jelentené, hogy az ember megünnepli
az összes sikerét – bármiben is érte el azokat. Persze szoktunk örülni annak,
ha jól teljesítünk valamiben, de én most inkább a jutalmazásról beszélek.
Valami szertartásról, ami jelentőssé tudja tenni az eredményeinket.
A szertartásokban nem magukban szoktak részt venni az
emberek – így a hétköznapi ünnep egyik fontos alapvetése az lenne, hogy
bevonunk valakit vagy akár több embert is.
Része az ünneplésnek, hogy a szavainkkal is megemeljük az
apropót: válogatott kifejezésekkel felidézzük, kiemeljük a fontosságát. Az
ünnephez ünnepi díszbe öltözünk, felvesszük az „ünneplőt”, kifényesítjük a cipőnket,
feltesszük a legszebb ékszereinket. Az ünnepet előkészítjük, vigyázunk arra,
hogy legyen kerete, forgatókönyve - hogy lehetőleg hibátlanul lezajlódjon.
Talán a legfontosabb az ünnepben, hogy lélekben is felkészülünk rá; ha tetszik, ünnepi díszbe öltöztetjük a szívünket is.
Miért ne lehetnének részei a „hétköznapi ünnepeinknek” is
ugyanezek?
Csak elgondolkodtatni szeretnék, nem konkrét példát vagy
tanácsot adni; mindenkihez és minden helyzethez más dolgok illenek. De ha
valaki legyint erre, mert túlzásnak tartja, az legalább ennyit mindenképpen
fogadjon meg: néha meg kell engedjük magunknak a saját tetteink feletti pátoszt
és elérzékenyülést; néha minden bűntudat nélkül vállon kell veregetni magunkat,
legalább saját magunkban eldicsekedni azzal, hogy „igen, ezt én értem el, mert én
egy értékes ember vagyok!”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése