Az, hogy a virtuális tér totálisan behálózza a
társadalmunkat, és hogy a mai tizenévesek a legveszélyeztetebbek e téren,
szinte közhely. Különböző szakemberek sora hívja fel erre a figyelmet, és
próbálnak lehetséges védekezési módokat is kínálni.
Én nem vállalkozom arra, hogy beálljak ebbe a sorba, csak
szeretnék megosztani egy tapasztalatot: azok a tinédzser csoportok, amelyekkel
drámatanárként és diákszínjátszó rendezőként foglalkozom, az átlagtól eltérően
kevésbé függenek az online tértől - azt igyekszem bemutatni, hogy ennek mik a
valószínű az okai.
Ha egyszerűen és röviden szeretném megvilágítani az okok
közös nevezőjét, azt mondanám: egy „jelenléti” közösséghez tartoznak és
számukra élvezetes közös tevékenységeket végeznek. A közös tevékenység a színházcsinálás
folyamata a készségfejlesztéstől a színpadra állításig, vagyis tulajdonképpen a
drámaterápia.
E közösségben drámajátékok- és gyakorlatok során az érzelmi intelligencia fejlődik, amely
bizonyítottan a sikeres életpálya alapja: ami együttműködés, empátia, önkontroll, képesség kapcsolatok létrehozására és fenntartására, stb.
Rengeteg irodalmi alkotással találkoznak a fiatalok, ami
hozzásegíti őket az emberi természet jobb megértéséhez – ismereteiket pedig
játékosan alkalmazzák magukon és egymáson is.
Mindeközben közönségük számára is létrehoznak „hasznos”
dolgokat, ha úgy tetszik, a tevékenységüknek társadalmi missziója is van.
Aki egy élő, állandó izgalmas tevékenységeket kínáló jelenléti közösség tagja, annak nem jut ideje és energiája a virtuális ál-közösségekre.
Egy hagyományos közösség kielégíti azokat az igényeket,
amiket mások az online térben keresnek. A „tartozni valahová” érzést, a
„számíthatunk egymásra”-szintű baráti kapcsolatokat. A közösség tagjának nem
kell maga helyett kreálnia egy tökéletes avatárt, mert társaitól a valódi
személyiségéről kap visszajelzést. A mindennapok mókuskerekéből szabadulást
jelentő színes élményeket szerez; valóságosan él meg valódi érzelmeket; alkot
és „önkifejez”.
Az alkotómunka folyamán nem tilos a „kütyük” használata –
sőt, kiváló segédeszközök: nem nyomtatunk szövegkönyvet, okostelefonról olvasunk;
a böngészőket használjuk versek, drámák keresésére; tudunk előadásokat nézni
online; mozgóképek készülnek a jelenetekről a hibák felfedésére, vagy a zenei
kíséreteket rögzítjük hangfelvevővel, stb. Okosan használjuk a technológiát,
értelmes dolgokra.
Az emberi közösségek csoportkohéziója annál erősebb, minél inkább különbnek érzik magukat más csoportoktól – ez általában a saját közösségük túlértékelésével és a többiek leértékelésével jár. Én azt figyeltem meg a „drámás” csoportoknál, hogy bár „kiválasztottaknak” tartják magukat, de
éppen abban különlegesek, hogy magas az érzelmi intelligenciájuk, így nem elhatárolódnak másoktól, hanem inkább nyitottság jellemzi őket.
Mindez feltételezi, hogy a tinédzser, akinél szeretnénk
elérni, hogy kevésbé függjön az online tértől, csatlakozik egy ilyen
közösséghez. Ám gyakran előfordul, hogy éppen erre nem tudjuk rávenni –
túlságosan bezárkózó vagy félénk, esetleg vannak rossz tapasztalatai vagy nem
tudjuk felkelteni az érdeklődését.
Ez esetben az egyéni drámaterápia segíthet. Egyénileg is felkészíthetünk
valakit a dráma eszköztárával arra, hogy fejlődhessen a szociális
kompetenciáiban. Ráadásul az egyéni drámaterápia megteremti a motivációt is a
közösséghez csatlakozáshoz - a fejlesztésben résztvevő fiatal előbb-utóbb eljut
egy közösséghez, hisz már felfedezett olyan élményeket, amiket társakkal együtt
még izgalmasabban átélhet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése