Gyerekkoromban az egyik kedvencem volt az ezzel a címmel
megjelent könyv (szerzője Nagy Katalin), amelyben a főszereplő kisfiút mindig
sarokba állította a rá vigyázó Nénike, mert „rossz” volt; ám ő „bűnhődés”
helyett a körmével rajzokat karcolt a vakolatba, és mesélt magának mindenféle
különös történetet.
Saját tanári praxisomban is többször előfordult, hogy az iskolánkban egy-egy diákról a kollégák egyöntetűen állították: „rossz” gyerek; aztán, amikor a tanítványom lett, én úgy tapasztaltam, hogy
rosszaság nincs benne – annál több kreativitás, kíváncsiság, szerteágazó energiák.
Én magam is „rossz” gyerek voltam – legalábbis az általános
iskolámban ez volt rólam a tanáraim véleménye; az osztályfőnököm egyenesen arra
jutott, hogy a középiskolába akkor még kötelezően küldött jellemzésembe
beleírja: „antiszociális viselkedése miatt felvételét nem javaslom”. Csakhogy a
gimnáziumnak, ahová felvételiztem, egy nagyszerű pedagógus volt az igazgatója,
aki e jellemzést olvasva így szólt: „na, ilyen rossz gyerek nincs, felvesszük!”
Ezek miatt fogadom általában szkeptikusan a „rossz”
gyerekekről szóló sommás véleményeket – és szinte kivétel nélkül mindig
beigazolódnak a kétségeim.
Különben is: mi az, hogy „rossz” valaki?
Iskolában például
az, akinek annyira sikerül felkelteni az érdeklődését, hogy lelkesedésében
„jelentkezés” nélkül kérdez a tanártól? Inkább üljön csendben és mozdulatlanul
a helyén egész órán? Akkor „jó” gyereknek fogja tartani a tanár?
„Rossz” gyerek, aki a beígért közös labdázásért nyaggatja a
szülőt? Inkább gubbasszon a szobájában a neten lógva a nap nagy részében?
Egy gyereknek még csak alakul a személyisége, keresi a helyét,
még formálódik a jelleme – ha a viselkedése eltér a „normálistól” vagy az
elvárttól, el kell gondolkodnunk: biztosan vele van baj?
A gyerekek formálódásáért a szülők, a család, a velük foglalkozó pedagógusok és az általuk teremtett környezet felel – vagyis mi, felnőttek.
Akik körülvesszük, akik mintát adunk, példát nyújtunk számukra.
Tőlünk tanulnak, hozzánk akarnak hasonlítani vagy tőlünk akarnak különbözni; mi
állítjuk fel a világuk szabályait, mi szabjuk meg a kereteket, hozzánk
igazodnak.
Amikor „rosszul” viselkedik egy gyerek, az reakció a
részéről: valami miatt nem érzi komfortosan magát, és ezt a rendelkezésére álló
eszközökkel – hiszti, feleselés, rendetlenség, agresszivitás, stb. - közli a
környezetével. Én úgy tapasztalom, hogy ha ezt a valamit kell megkeresni és
megjavítani, mégpedig közösen, partnerként, hisz felnőttnek és gyereknek
ugyanaz a célja: a „rossz” reakciók kioltása.
A könyvbeli kisfiú és a Nénike talán felfedezték volna, hogy
együtt rajzolgatni és mesélni milyen jó móka tud lenni…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése