Ugrás a fő tartalomra

ÖNISMERET - Elég! Avagy nemet kell mondani

 

Van az úgy, hogy az ember azt mondja: Elég! Valamire nemet mond. Nem akar valamit tovább csinálni, nem akar benne maradni egy helyzetben, nem akarja, hogy az történjen vele, ami addig. Ám ettől 

az „Elég!”-től nem mindig jut el az ember addig, hogy tegyen is a helyzete megváltozásáért. 

Belül ugyan „kiabál”, de végül meghunyászkodik és tűr tovább.

Önismeret - nemet kell mondani


Amikor eljutunk arra a pontra, hogy tényleg elegünk van, az általában egy krízis tetőpontja. Ez a csúcs viszonylag rövid ideig tart csupán, és bár a magunkról lerázni kívánt helyzet továbbra is fennáll, később valamivel enyhébben hat ránk, így hajlamosak vagyunk visszavonulót fújni. És mentegetni a helyzetet. „Nem is annyira, nem is úgy, nem is addig”, stb. Mert változtatni nehéz, rálépni egy ismeretlen útra félelmetes, kipróbálni magunkat új helyzetekben nem komfortos.

Mégis fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket:

Minek vesztegetnénk az időnket és az energiáinkat olyan dolgokra, amelyek felemésztenek bennünket? Ha benne maradunk egy számunkra már csak kellemetlenségeket jelentő helyzetben, az vajon később megtérül majd?

Ha kitartunk a bántalmazó párkapcsolatunkban, akkor jutalmul egyszercsak mégis szeretetet kapunk majd ugyanattól az embertől? Ha benne maradunk a „barátságban” a bennünket kihasználó partnerrel, akkor jutalmul egyszercsak mégis ő lesz önzetlen velünk? Ha a munkánk kiégéshez vezet, maradunk mellette mégis, mert egyszercsak mégis örömet fog okozni nekünk ugyanaz a meló? Nyilvánvalóan mindegyik kérdésre nemmel tudunk csak felelni – vagyis nincs megtérülés, csak további mérgeződés.

Csak az az ember képes a szorongását legyőzve kilépni számára vállalhatatlanná váló szituációkból, aki tudja magáról, hogy meg fog birkózni vele. Ismeri magát, van önbizalma – és nem csak abban bízik, hogy sikeresen véghezviszi a célját, hanem abban is, hogy ha valamiért ez mégsem sikerül, akkor is talpra fog tudni állni.

A tét nem kicsi: nemcsak a lelki, de a testi egészségünk is múlhat azon, hogy tudunk-e nemet mondani a bennünket betegítő dolgokra! 

És bár nemet mondani nem mindig könnyű, meg lehet tanulni! A szervezetünk ugyanis akár tüneteket, betegségeket is kifejleszthet, ha hosszasan szembemegyünk azzal, ami igazából jó lenne nekünk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TUDÁSTÁR - DRÁMAJÁTÉKTÁR: Három hang

  Ezt a játékot holt-idő kitöltőnek ajánlom. Az első játékos kigondol egy három hangból álló szót, pl: ’kép’ – ezt nem mondja ki, hanem helyette röviden körülírja: ’a fotó is ez’. Ebből a következő játékos kitalálja a gondolt szót, de nem mondja ki hangosan ő sem, hanem továbbra is fejben megváltoztat benne egy hangot, pl. ’kép’ → ’kap’ és ő is csak körülírást ad, pl. ’karácsonykor mindenki ajándékot…’, stb. Bármeddig játszható, mert rengeteg ilyen szó van a magyarban. Vigyázat: a hosszú magán- és mássalhangzók is külön hangnak számítanak, hisz pl. ’kor’ és ’kór’ vagy ’ara’ és ’arra’ egész mást jelentenek. Buszon, vonaton jó unaloműző, akár ketten is elegendőek hozzá!

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...