SZUBJEKTÍV - Ezért hagytam el a pedagógus pályát 3/2: Meghasonlás

 

A „státusztörvény” csak egy dolog –  az utolsó csepp -, a pedagógus pályát nem pusztán az abban foglaltak miatt hagyom el – a legfőbb ok, hogy meghasonlottam önmagammal, mert…

… egyre gyakrabban szégyellem bevallani társaságban, hogy pedagógus vagyok. 

Néha azért, mert rögtön sajnálni kezdenek - az éppen aktuális, a sajtóból elhíresülő okokból. Máskor azért, mert a pedagógustársadalomról kialakult az a vélemény, hogy mindent meg lehet velünk tenni, birkaként eltűrünk bármit – és sajnos igazából osztom is ezt a véleményt (a nagyon is méltányolható kifogások ellenére is). De leginkább akkor szégyellem magam, ha a fizetések szóba kerülnek, ugyanis szinte bármely társaságban, amelyben megfordulok, én keresem a legkevesebbet (pedagóguskörön kívül persze). Nem a pénz mennyiségéről van szó, hanem az alacsony fizetés mögöttes jelentéséről: ennyit ér a hivatásom – mások munkájához képest. Vagyis jóval kevesebbet egy jogászénál, egy orvosénál, egy marketingesénél, egy mérnökénél vagy informatikusénál (ha az értelmiségi ismerőseimet nézem), és jóval kevesebbet egy mesteremberénél. A fizetés ugyanis óhatatlanul is mérce az emberek szemében: hajlamosak vagyunk magát a tevékenységet is magasabbra értékelni, ha azért nagy összegű anyagi ellentételezés jár. A pedagógusok munkájának ma nincs sem anyagi, sem erkölcsi értéke.

Én valamikor büszke voltam arra, hogy pedagógus vagyok – nagyon megvisel ez a meghasonulás.

… történelemtanárként jóval élesebben szemlélem a mai magyar valóságot, mint szeretném; 

a múlt ismerete és a társadalmi folyamatokra való érzékenységem miatt pontosan kirajzolódik előttem, hogy mifelé halad az országom. Gimnazista tanítványaim kérdéseire mégsem válaszolhatok a lelkiismeretem szerint; és bár elvileg dolgom lenne kritikai gondolkodásra serkenteni őket, mégis óvatosan reagálhatok csak a felvetéseikre – hisz immár a fizetésem egy részével vagy akár az állásommal fizethetek érte. Pedig ezek a majdnem felnőtt fiúk és lányok nem járnak csukott szemmel, felfigyelnek történelmi hasonlóságokra, rákérdeznek nyilvánvaló ellentmondásokra; és amikor hősökről mesélek nekik, akik a szabadságért az életüket áldozták, felteszik a kérdést: hol vannak ma a hősök, akikre rábízhatnánk a reményeinket?

Cenzúráznom kell magam, miközben elvhű embernek gondolom magam – nagyon megvisel ez a meghasonulás.

… számomra emberként és pedagógusként is az egyik legnagyobbra tartott érték az autonómia 

– ami mára szinte teljesen elveszett az iskolákból. Már csak emlék, hogy a tantestületek maguk választottak igazgatót, hogy a szakos munkaközösség véleményét ki kellett kérni egy új kolléga alkalmazásához, hogy egy tagozat szakmai óráinak kérdésében a tagozat vezetője egyetértési joggal bírt.  Egyentankönyv, egyentananyag, egyeniskola. A tanárok egymással is felcserélhetők (sőt, tanár nem tanárra is cserélhető); az igazgatók legfőbb erénye, hogy jól tudnak végrehajtani; a tankerület dönt arról is, hogy az iskolában milyen program szerint folyjon a pedagógiai munka.

Értelmiségiként jogom (de kötelességem is) volna a munkámat nagyfokú önállósággal végezni – nagyon megvisel ez a meghasonulás.

… kapcarongynak érzem magam attól, ahogy bánnak velem és a kollégáimmal – a legfelsőbb szintektől az „utca emberéig”.

Az országos sajtóban elhíresült mondatok egész sora emlékezteti a pedagógusokat arra, mit gondolnak felőlük: hogy ha nincs kréta az iskolában, a jó tanár maga veszi meg azt; hogy a tisztességes tanár nem a fizetésétől teszi függővé a teljesítményét; hogy ne sírjanak a tanárok, mert ott van nekik a nyári szünet; hogy béren kívüli juttatás egy tanárnak, hogy otthon javíthatja a dolgozatokat, hisz közben a vacsorát is megfőzi.

Nem csoda, ha általános vélekedéssé vált a 3 hónapos nyári szünet legendája, vagy az, hogy az iskolában 3-4 órát tartó tanár ronggyá keresi magát a magánórákból; de azt is mindenki tudni véli, hogy a digitális oktatás idején a pedagógusok semmit sem dolgoztak.

Ha már covid – az megvan, hogy járványnak szinte legjobban kitett pedagógusokat kihagyták az oltási sorrendből, mert a közvéleménykutatások szerint „nem mindenki pedagóguspárti ebben az országban”?

Én megadom a tiszteletet annak, akit az megillet, és igyekszem úgy élni, hogy én is kiérdemeljem mások tiszteletét; büszke embernek tartom magam – nagyon megvisel ez a meghasonulás.

Aki tartósan nincs harmóniában önmagával, belebetegszik – előbb a lelki egészség lesz oda, amit gyakran követnek a testi tünetek. Ezt nem szeretném megvárni. Már korábban is fontolgattam a pályaelhagyást, de a meghasonulásomat mostanáig ellensúlyozni tudta a hivatásom szépsége. Mostanáig…