A „státusztörvény” csak egy dolog – az utolsó csepp -, a pedagógus pályát nem
pusztán az abban foglaltak miatt hagyom el – a legfőbb ok, hogy meghasonlottam
önmagammal, mert…
… egyre gyakrabban szégyellem bevallani társaságban, hogy pedagógus vagyok.
Néha azért, mert rögtön sajnálni kezdenek - az éppen
aktuális, a sajtóból elhíresülő okokból. Máskor azért, mert a
pedagógustársadalomról kialakult az a vélemény, hogy mindent meg lehet velünk
tenni, birkaként eltűrünk bármit – és sajnos igazából osztom is ezt a véleményt
(a nagyon is méltányolható kifogások ellenére is). De leginkább akkor
szégyellem magam, ha a fizetések szóba kerülnek, ugyanis szinte bármely
társaságban, amelyben megfordulok, én keresem a legkevesebbet (pedagóguskörön
kívül persze). Nem a pénz mennyiségéről van szó, hanem az alacsony fizetés
mögöttes jelentéséről: ennyit ér a hivatásom – mások munkájához képest. Vagyis jóval
kevesebbet egy jogászénál, egy orvosénál, egy marketingesénél, egy mérnökénél
vagy informatikusénál (ha az értelmiségi ismerőseimet nézem), és jóval
kevesebbet egy mesteremberénél. A fizetés ugyanis óhatatlanul is mérce az
emberek szemében: hajlamosak vagyunk magát a tevékenységet is magasabbra értékelni,
ha azért nagy összegű anyagi ellentételezés jár. A pedagógusok munkájának ma
nincs sem anyagi, sem erkölcsi értéke.
Én valamikor büszke voltam arra, hogy pedagógus vagyok –
nagyon megvisel ez a meghasonulás.
… történelemtanárként jóval élesebben szemlélem a mai magyar valóságot, mint szeretném;
a múlt ismerete és a társadalmi folyamatokra való
érzékenységem miatt pontosan kirajzolódik előttem, hogy mifelé halad az országom.
Gimnazista tanítványaim kérdéseire mégsem válaszolhatok a lelkiismeretem
szerint; és bár elvileg dolgom lenne kritikai gondolkodásra serkenteni őket,
mégis óvatosan reagálhatok csak a felvetéseikre – hisz immár a fizetésem egy
részével vagy akár az állásommal fizethetek érte. Pedig ezek a majdnem felnőtt
fiúk és lányok nem járnak csukott szemmel, felfigyelnek történelmi
hasonlóságokra, rákérdeznek nyilvánvaló ellentmondásokra; és amikor hősökről
mesélek nekik, akik a szabadságért az életüket áldozták, felteszik a kérdést:
hol vannak ma a hősök, akikre rábízhatnánk a reményeinket?
Cenzúráznom kell magam, miközben elvhű embernek gondolom
magam – nagyon megvisel ez a meghasonulás.
… számomra emberként és pedagógusként is az egyik legnagyobbra tartott érték az autonómia
– ami mára szinte teljesen elveszett az
iskolákból. Már csak emlék, hogy a tantestületek maguk választottak igazgatót,
hogy a szakos munkaközösség véleményét ki kellett kérni egy új kolléga
alkalmazásához, hogy egy tagozat szakmai óráinak kérdésében a tagozat vezetője
egyetértési joggal bírt. Egyentankönyv,
egyentananyag, egyeniskola. A tanárok egymással is felcserélhetők (sőt, tanár
nem tanárra is cserélhető); az igazgatók legfőbb erénye, hogy jól tudnak
végrehajtani; a tankerület dönt arról is, hogy az iskolában milyen program
szerint folyjon a pedagógiai munka.
Értelmiségiként jogom (de kötelességem is) volna a munkámat
nagyfokú önállósággal végezni – nagyon megvisel ez a meghasonulás.
… kapcarongynak érzem magam attól, ahogy bánnak velem és a kollégáimmal – a legfelsőbb szintektől az „utca emberéig”.
Az országos sajtóban elhíresült mondatok egész sora
emlékezteti a pedagógusokat arra, mit gondolnak felőlük: hogy ha nincs kréta az
iskolában, a jó tanár maga veszi meg azt; hogy a tisztességes tanár nem a
fizetésétől teszi függővé a teljesítményét; hogy ne sírjanak a tanárok, mert
ott van nekik a nyári szünet; hogy béren kívüli juttatás egy tanárnak, hogy
otthon javíthatja a dolgozatokat, hisz közben a vacsorát is megfőzi.
Nem csoda, ha általános vélekedéssé vált a 3 hónapos nyári
szünet legendája, vagy az, hogy az iskolában 3-4 órát tartó tanár ronggyá
keresi magát a magánórákból; de azt is mindenki tudni véli, hogy a digitális
oktatás idején a pedagógusok semmit sem dolgoztak.
Ha már covid – az megvan, hogy járványnak szinte legjobban
kitett pedagógusokat kihagyták az oltási sorrendből, mert a
közvéleménykutatások szerint „nem mindenki pedagóguspárti ebben az országban”?
Én megadom a tiszteletet annak, akit az megillet, és
igyekszem úgy élni, hogy én is kiérdemeljem mások tiszteletét; büszke embernek
tartom magam – nagyon megvisel ez a meghasonulás.
Aki tartósan nincs harmóniában önmagával, belebetegszik –
előbb a lelki egészség lesz oda, amit gyakran követnek a testi tünetek. Ezt nem
szeretném megvárni. Már korábban is fontolgattam a pályaelhagyást, de a
meghasonulásomat mostanáig ellensúlyozni tudta a hivatásom szépsége. Mostanáig…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése