SZUBJEKTÍV - Ezért hagytam el a pedagógus pályát 3/3: Végtelenül szomorú

 

Amikor ezt írom, nincs még 24 órája, hogy benyújtottam a státuszváltást elutasító nyilatkozatomat a munkáltatómnak. Elvileg a kollégáim nem is értesülhettek erről, mégis alig telt el pár óra, máris jelentkeztek az osztályfőnökségemre. Először megrökönyödtem ezen, sőt, kicsit fájt is, hogy „máris keselyűk köröznek a tetemem felett” – de belegondoltam a lehetséges motivációkba, és most inkább „szánom, siratom, sajnálom” szegény szakmámat. 

(E szavakat Lázár Ervintől kölcsönöztem, aki a Négyszögletű Kerek Erdő mesefiguráit mély megértéssel alkotta meg tökéletlenségükben is szerethetőnek; e szavakat én sem elítélően használom!)

Az osztályfőnöki pótlék kb. nettó harmincezer forintja szabad préda lesz a távozásommal. Akinek a múlt tanévben volt osztálya, de idén nem jutott neki, annak ennyivel kevesebb a havi jövedelme – a pedagógusbérek átlagos mértékéhez viszonyítva ez egy jelentős összeg! Ezért muszáj versenyezni érte – a megélhetés függhet ettől.

Ahogy a muszáj vezérelhette jó néhány kollégámat egy másik szomorú lépésre: szakmát tanulnak esti képzésben. Gyakorló (több)diplomás tanárként munka mellett kőművesnek, szobafestőnek, burkolónak, stb. jelentkeznek. Az sem szívderítő, ha valóban pályamódosítás szándékával teszik ezt, de gyanítom, hogy inkább a havi pár tízezer forintot jelentő ösztöndíjakra hajtanak – hisz elég életszerűtlen, hogy egy nevelőtestület 15%-a ezentúl az építőiparban keresné a boldogulását (negyvenen túli pedagógusokról beszélek, akik között hölgyek is vannak).

Mindeközben tele a sajtó a pedagógus béremelésekkel. 

A felszínesen tájékozódó átlagpolgár nem érti, „miért sírnak a pedagógusok”, hisz félévente hallják a médiában, hogy megint emelik a tanári jövedelmeket. Persze ebben nem sok igazság van, legnagyobbrészt trükközés folyik (például az egyszeri, de 3 évre elosztott pótlékemelést minden naptári év kezdetén és minden tanév kezdetén el lehet adni „újabb béremelésként”).

A státusztörvény „ellentételezéseként” felajánlott hatalmas összegű „béremelés” számomra például konkrétan 5%-ot jelent – a hivatalos tájékoztatóm szerint ez is csak „várható”, a státusztörvény szerint pedig csak akkor, ha az „Unió fizet”.

A jövedelem-kérdés kapcsán minden megértésem a kollégáimé, ám egyvalamiben nem tudok toleráns lenni velük: tisztelet a kivételnek, de a pedagógusok nagy része rettenetesen hanyag. Nem a munkájukat ítélem meg ezzel a kijelentéssel, ettől még lehetnek a saját területükön remek szakemberek - a hanyagságot arra a tájékozatlanságra értem, ami a saját helyzetükre vonatkozik.

Sajnos rengeteg példát tudok erre felhozni.

Volt, hogy egy beszélgetésben a „pedagógus érdekképviselet” kifejezést használtam, és - a legalább tíz éve tanító - kollégám rákérdezett, hogy ez mit jelent.

A pedagógus sztrájktól tanártársaim zöme távol maradt, pedig e távolmaradók is folyton panaszkodnak a közoktatás számos nehézségére. „Nem mertek” részt venni. Annak ellenére, hogy a részvétel törvényességét a kormányzat is elismerte és hangoztatta, sőt, az igazgatónk is hangsúlyozta, hogy ezért senkit nem érhet semmilyen hátrány. Annak ellenére, hogy a sztrájk miatt kieső jövedelmet visszafizették a szakmai szervezetek. És annak ellenére, hogy a tanítás sem csorbult, hiszen a végzősök minden óráját, a többiek óráinak felét meg kellett tartani a sztrájk alatt is – és lehetett lyukasórában is sztrájkolni.

Volt néhány kolléga, aki a mostani tanévnyitó értekezleten hallott először arról, hogy született egy „státusztörvény”. A figyelmüket az keltette fel, amikor az igazgató az új bértábláról beszélt – meg is köszönték, hogy elküldi majd nekik a törvény linkjét, mert abból megtudják, mennyit fognak keresni. Mégcsak annyit sem terveztek befektetni a saját jövőjüket meghatározó helyzet megismerésébe, hogy megkeressék a jogszabályt, és netán a többi rendelkezésről is tájékozódjanak.

A legfrissebb pedig: egy kolléga nagyon jólesően biztosított arról, hogy sajnálja, amiért nem maradok az iskolában, majd hozzátette, hogy 

azt viszont nem érti, miért nem viszem végig a végzős osztályomat, miért tanév közben megyek el. 

Amikor elmondtam neki, hogy csak így kaphatok végkielégítést, amire nagy szükségem lesz, akkor rácsodálkozott: ő erről semmit sem tudott.

A példáim gimnáziumi tanárokról szóltak!

Végtelenül szomorú, de a szakmánk válságáról ez a hozzáállás is tehet; és a pályaelhagyásom okai között elég nagy súllyal szerepel, hogy igen nehezen tudok ezzel közösséget vállalni.