SZUBJEKTÍV - Ezért hagytam el a pedagóguspályát 3/1: Áldozathibáztatás

 Áldozathibáztatás ⃰ 

Amikor az akkor még csak tervezett „státusztörvénnyel” először szembesültem, az azonnali reakcióm az volt, hogy ha ezt a szabályozást bevezetik az oktatásba, én biztosan nem maradok. Ezt a gondolatot azonban szinte rögtön követte a szégyen érzése: milyen pedagógus vagyok én, ha arra készülök, hogy cserbenhagyom a tanítványaimat, a szülőket, az iskolámat (és a hazámat)?!

Azóta elfogadták a törvényt, hatályba is lépett, de a fenti dilemma velem maradt.

Egészen addig, míg meg nem értettem és tudatosítottam, hogy 

ez egy tipikus áldozathibáztatás szituáció, és nem viselkedhetek úgy, mint a magát okoló áldozat.

Az félelmetes, ha a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok; mert egy igazságos világban mindenki azt kapja, amit érdemel; igazságtalanság csak azzal történik, aki nem viselkedik elég okosan, vagy aki nem jó ember. Aki tehát az áldozatot hibáztatja, az magát védi: ha ő jó és jól viselkedik, akkor őt nem fogja igazságtalanság érni.

Ez a gondolkodásmód eléggé általános, ráadásul megerősítést is kap nagy presztizsű intézményektől (média, igazságszolgáltatási rendszer, politika, rendőrség), így maguk az áldozatok is önmagukat hibáztatják, szégyellik azt, ami velük történt.

Évek óta próbálkozik a szakmánk felhívni a figyelmet az oktatás problémáira. 

Komoly szakmai elemzések, kutatások készültek, ám a döntéshozók tárgyaláskészségének nyilvánvaló hiánya miatt az érdekérvényesítés egyéb módjait is próbáltuk: a sztrájktól kezdve a polgári engedetlenségen át a tüntetésekig. A pedagógusok megpróbálták megakadályozni, hogy a közoktatás – a döntéshozók által is elismert – gondjai ne vezessenek katasztrófához. „Tettek ellene”.

Mindez azonban nem közös gondolkodást és konszenzusos cselekvést hozott, hanem a „státusztörvényt” – egy az érintettek nagy része számára elfogadhatatlan, nélkülünk keresztülvitt, a torkunkon lenyomott, (meg)erőszakolt jövőt.

A státusztörvény előtt sem volt könnyű tanárnak lennem. Az első diplomám után még négyszer vettem részt egyetemi képzésben – a kurzusokon megismertem számos korszerű módszert, kipróbált és eredményes pedagógiát. A tanításban ezek közül szinte semmit sem tudok hasznosítani a jól ismert okok miatt (alkalmatlan tantermi keretek, 45 perces órák, hatalmas tananyagmennyiség, magas tanulói létszámok, forráshiány, tanulói leterheltség, elavult tananyag, rossz tankönyvek, stb.); de törekedtem rá, és jórészt önkizsákmányolással mégis megpróbáltam a legjobbat nyújtani.

A Kádár-rendszerben a női nyugdíjkorhatár az az életkor volt, amibe épp most léptem bele. A fentiektől függetlenül is érzem ennek a következményeit. De a „státusztörvény” után már nem csak a korom, nem csak a felsorolt, eddig is meglévő problémák terhelnek, hanem az új tapasztalatok is. A hivatásom és a személyem cinikus semmibevétele, a változás iránti remény megsemmisülése, a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzése, az egzisztenciális biztonság elvesztése; a félelem, hogy az ezekkel járó stressz előbb-utóbb testi tünetekben is jelentkezik.

Eldöntöttem, hogy nem maradok a rendszerben, pályaelhagyó leszek.

Annak ellenére, hogy két végzős osztályt hagyok ott tanév közben, az egyik a sajátom. Annak ellenére, hogy sok szülő és sokszor nyilvánvalóvá tette, hogy szükségük van rám. Annak ellenére, hogy egy az országban egyedülálló tagozatot vezetek, ami meg fogja sínyleni a távozásomat. Annak ellenére, hogy a nevelőtestületben jó néhány kolléga támaszkodik rám, akiknek tovább nem leszek segítségére. Annak ellenére, hogy az iskolám a saját alma materem is, aminek rengeteget köszönhetek. Annak ellenére, hogy az igazgatómnak – aki végre egy olyan ember, aki nagyrészt felül tud emelkedni politikai megfontolásokon – és a kollégáimnak gondot okozok az év közbeni távozással. Ezek ellenére – mert nem én vagyok a hibás! Én az áldozata vagyok mindannak, ami ma a magyar oktatással történik!

Hogy a megaláztatásom teljes legyen, tanév közben vagyok kénytelen távozni.

Egyrészt azért megalázó, mert kényszer: csak így juthatok hozzá ahhoz a jogászi trükkel megrövidített kicsinyke végkielégítéshez, amire nagy szükségem lesz, amikor munkanélkülivé válok. És megalázó, mert épp ez a megalázás a cél: a „státusztörvény” ebbéli passzusainak egyetlen oka, hogy az így távozni kényszerülő pedagógust még inkább cserbenhagyónak tartsák a diákok, a szülők, a kollégák és a vezetőség. Mert így sokkal kézzelfoghatóbb, testközelibb élmény lesz mindannyiuknak. Így a pályaelhagyó pedagógust lehet hibáztatni - az oktatás általános problémája helyett közvetlenül rá lehet hárítani a keletkező károkat: hogy a diák és a szülő a legrosszabbkor kénytelen alkalmazkodni egy új tanárhoz, a kollégák nyakába zúdulnak a helyettesítések, az igazgatóság tanév közben kapkodhat megoldás után.

Akik ismernek engem (vagy bármely elhivatott pedagógust), azok tudják, hogy a fentiek racionális végiggondolása ellenére mindezt egy óriási érzelmi válság kíséri. Attól még, hogy az áldozat „tartja magát” és igyekszik úgy részt venni a mindennapokban, hogy kívülről ne látszódjon rajta az átélt tragédia; attól, hogy túl akar élni és ezért tervezi a jövőjét, attól még a szerzett sebek lüktetnek és fájnak, és jó darabig vele (velem) is maradnak.

⃰ Néhány éve Pécsett történt egy felkavaró gyilkosság. Az áldozat egy fiatal nő volt, aki egy szórakozóhelyről ment éjszaka haza egyedül. A megyei rendőrség – nem feltétlenül kizárólag erre az esetre reagálva – egy kisfilmet készíttetett; a lényege és a szlogenje az volt: „Tehetsz róla, tehetsz ellene!”.

A filmben három lány készül bulizni; alkoholt fogyasztanak, kihívóan öltöznek fel, fiúkkal táncolnak és csókolóznak egy bárban – aztán hazafelé egyiküket megerőszakolja egy férfi. A videó végén pedig megjelenik a szlogen. Nyilvánvaló az üzenet: ha az ábrázolt módon viselkednek a lányok, akkor maguk tehetnek arról, ha megerőszakolják őket; ha viszont „jól viselkedtek volna”, akkor megakadályozhatták volna ezt. Ez a tipikus áldozathibáztatás.