ÉLETVEZETÉS - Hazugság

 

Mindenki hazudik. Legalábbis számos kutatás szerint. És nem csak úgy általában, valamikor, hanem minden egyes nap. Van olyan kutató, aki szerint akár napi száz hazugság is elhagyja az átlagember száját, de ha csak a mérsékelt számoknak hiszünk, akkor is 2-10 a napi penzum.

Rengeteg oka van ennek, és – ahogy a magyar nyelv ezt szépen el is különíti – több szinten valósul meg. 

Hazudni, nem mondani meg az igazat, füllenteni, csúsztatni, elhallgatni, hantázni, félrevezetni, svindlizni, stb. – egy kicsit mindegyiken mást értünk, és máshogy is minősítjük.

Valószínű, hogy a napi hazugságok jó része az enyhébb kategóriákba tartozik; ha jóhiszeműek szeretnénk lenni, a hazugságaink zöme úgynevezett „kegyes hazugság” – vagyis nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy bár önmagában nem túl szép dolog az igazságot elferdíteni, ha a szándék valakinek a megkímélése, akkor erénnyé válik.

De óriási kockázatot is vállalunk, ha nem vagyunk őszinték. Ahogy a népi bölcsesség is állítja: 

„A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” 

Ilyen, ha elfelejtjük, mit hazudtunk, és egy későbbi időpontban épp ezzel bukunk le. Ilyen, ha könnyen ellenőrizhető dolgot ferdítünk el, és valaki veszi a fáradságot a leleplezésünkre. Általában az igazmondás hiánya visszavezethető arra, hogy szeretnénk jobb színben feltűnni mások előtt – jobbnak, szebbnek, okosabbnak próbáljuk beállítani magunkat; valamilyen negatív tettünket mentegetjük, hogy jobb embernek lássanak, mint amilyenek valójában vagyunk; unalmas emberként izgalmas, gyávaként hősies, rosszindulatúként emberbaráti történeteket kreálunk, hogy saját nemkívánatos személyiségjegyeinket ne csak eltagadjuk, de a hazugságainkkal mintegy le is cseréljük.

Ezekkel mind a hitelességünket ássuk alá, a megítélésünkön rontunk. Sok hasonló eset után elterjed rólunk, hogy nem vagyunk szavahihetőek, így más dolgokban is hátrányba kerülhetünk. Tehát 

a hazudozó elsősorban magával szúr ki, ráadásul hosszú távra.

Vegyünk csak egy példát. Összefutok egy régi ismerőssel, és a viszontlátás öröme annyire fellelkesít, hogy megbeszélek vele egy találkozót másnapra. Ahogy kimondom ezt a javaslatot, átszalad a fejemen az össze korábbi találkozónk, ami mind unalomba fulladt, így még az elköszönés előtt legszívesebben visszakoznék. Csakhogy ez esetben meg kellene mondanom az igazat. Innen két választásom van; egyik: másnap végigülök egy újabb kellemetlen beszélgetést az illetővel. A másik, hogy amikor közeledik a megbeszélt időpont, nem akarom az illetőnek bevallani, hogy semmi kedvem, inkább kimentem magam - közbejött valami, halasszuk el a dolgot. Igaz, „nyertem” két hetet, viszont ez mindvégig ott fog lebegni a fejem felett. Vészesen közeledik az újabb időpont is; a „közbejött valami” hazugságot már felhasználtam, így szűkülnek a lehetőségeim – ám az igazság kimondásához még mindig nem fűlik a fogam; ráadásul ha megtenném, már a múltkori indokom is  megkérdőjeleződne, arra is magyarázatot kéne adnom. Ekkor a másik fél - akaratán kívül - a segítségemre siet: küld egy üzenetet, hogy emlékeztessen a másnapi találkára. Megint esélyem van igazat mondani, egyszerűen visszaüzenhetnék és őszintén feltárhatnám az eddigi taktikázásomat – kétségtelen, hogy kellemetlen lenne, de legalább nem gördíteném tovább a dolgot a még kellemetlenebb irányába. Ezt választom? Nem! Úgy teszek, mintha nem kaptam volna meg az üzenetet. Amikor felvillan a telefonomon (vagy okosórámon), elolvasom, de vigyázok, nehogy „olvasottként” reagáljak. Ez még jól is jön, hisz ha a partnerem üzenetet küldött, akkor adott annak esélyt, hogy ennyi idő elteltével elfelejtkezhettem a megbeszéltekről, ami elfogadható. Viszont, ha „nem kapom meg” időben az emlékeztetőt, akkor az indok is megvan arra, hogy ne menjek el a találkozóra, utólag megmagyarázható. Csakhogy ismét újabb hazugságokat kreáltam, mégpedig úgy, hogy az eredeti dologtól nem szabadultam! Ugyanis még mindig gondolhatja jóhiszeműen az ismerősöm, hogy igazából nagyon szívesen mennék vele beszélgetni, csak véletlenek szerencsétlen egybeesése akadályozta eddig. És lehetne folytatni…

Bizonyára összefüggenek a hazugságaink az önbizalmunkkal is. 

A fenti példa nem eshet meg azzal, aki van annyira biztos saját magában, hogy kis kellemetlenség árán ugyan, de már a legelején őszintén viselkedjen; bízik abban, hogy felvállalhatja saját érzéseit és bevallhatja a hibáit, mert egyik sem rendítheti meg a róla kialakult képet.

Javaslom, hogy gondolkodjunk el saját, a fentihez hasonló eseteinken – tudjátok: mind hazudunk! -, és okuljunk belőlük. És hosszú távra: erősítsük meg az önbizalmunkat, hisz a fentiekből talán kiderült, hogy így járunk a legjobban.