Kamasz panasz 13.
Közkeletű vélekedés, hogy vannak szülők, akik a saját meg
nem valósított céljaikat, álmaikat akarják a gyerekükön keresztül elérni,
megélni. Mi van akkor, ha sikerül? Sőt, nem csak sikerül a gyerekünknek az,
amit mi szerettünk volna és nem érhettük el, de túl is szárnyal bennünket? Határtalan
örömöt érzünk – valószínűleg. Az nem lehet, hogy ha mélyen magába néz a szülő,
érez valami mást is? Szerintem nincs abban semmi rossz, ha némi csalódottságot
(maga miatt) is átél, netán féltékenységet, irigységet. Én ezt inkább
természetesnek tartom. A baj ott kezdődik, ha ezeket az érzéseket nem tudja
azonosítani, elemezni és ezek által legyőzni vagy átkeretezni.
Hasonló helyzetbe pedagógusként kerülni talán még nagyobb kihívás. A tanítványhoz nem köti rokoni szál és feltétlen szeretet, így ha az elér valami olyant, ami csak keveseknek adatik meg, ezek nem segítenek ellenpontozni a netán feltámadó csalódottságát, féltékenységét, irigységét.
Egy tanárnak szintén nagy szüksége van arra, hogy tudja azonosítani és elemezni az ilyen érzelmeit, mert neki kötelessége legyőzni vagy átkeretezni ezeket – ha elhivatott szakember.
Ha van olyan szerencsés egy pedagógus (mert szerintem ez
kivételes szerencse), hogy találkozik a pályája során néhány átlagon felüli
tehetségű diákkal, az óriási kihívást jelenthet számára. Mert egyszerre kell
tudnia támogatni és határok közé illeszteni a szárnyalását; közben pedig még a
fent említett sajátos érzésekkel is kezdenie kell valamit.
Előfordul az az extrém helyzet is, hogy egy gyermek
tehetségét felfedezik és tényleg kivételes karrier lehetőséget kínálnak fel
neki, ám vagy-vagy helyzet áll elő: ha a szülők úgy döntenek, hogy élnek a
lehetőséggel, abba kell hagyni a tanulmányokat (és a „normális” gyerekkort);
míg ha nem élnek vele, ez örökre elúszhat. Nem gondolom, hogy hibás lépés
ilyenkor a diák pedagógusainak a véleményét is kikérni, de – bár a szülő
számára nagyon nehéz ez a helyzet -, a döntés – jogilag is – az övé. Ám a
pedagógusra is hatalmas teher kerül.; bármilyen véleményt fogalmaz is meg, bármit
tanácsol is, óhatatlanul hibáztathatóvá válik, mert maga a szituáció olyan,
hogy valamilyen veszteség mindenképpen lesz. Tetézheti ezt, ha középiskolásról
van szó: a kamasz – jogosan – részt kér a döntésből; felmérni még nem igazán
tudja, de a veszteség az övé lesz, bármelyik irányt választják.
Pedagógusként velem is előfordult több hasonló eset; saját
bőrömön tapasztaltam meg a fenti dilemmákat.
Kamasz panasz 14.
Az iskola életéhez hozzátartozik, hogy rendszeresen
átvonulnak a diákságon a „szokásos” kórokozók „mezei” betegségeket okozva, és
ezzel megnő az egy-két hetes hiányzások száma. A tanárok számára ez azt is
jelenti, hogy nehezebben lehet haladni a tananyaggal, hogy pótló dolgozatokat
kell szerkeszteni, fejben kell tartani, kinek mennyi pótlási idő jár, stb. Nem
könnyű ehhez igazodni, bosszantó, hogy hetekig soha nincs teljes osztálylétszám.
Pláne, ha valami olyan feladat előtt áll az osztály vagy a csoport, amihez a
hiányzó gyerekek is kellenének – versenyek, ünnepi műsorok, kiselőadások, stb.
Értem – és meg is tapasztaltam -, hogy ilyenkor a tanár egyszerre él át kétféle
érzelmet: sajnálja is a betegeket, de mérges is amiatt, hogy emiatt nem halad a
dolgaival. Így aztán amikor a betegség után újra iskolában találja a tanulót,
minél gyorsabban szeretné visszaterelni a rendes kerékvágásba.
Ezen a ponton kell megemlíteni a gyakori kamasz panaszt:
betegségből visszatérve rögtön meg kell írni az elmaradt dolgozatokat, leadni a hiányzó feladatokat. Jobb esetben kimondatlan marad, de sokszor el is hangzik az indok: otthon voltál egy (két) hétig, igazán juthatott rá időd.
Igen, idő az volt; mégpedig nagyon-nagyon hosszú(nak tűnő)
idő, mert lázasan, torokfájósan, „kiköhögöm a tüdőm” állapotban minden perc
csigalassan vánszorog – és nyilván ugyanezért a test gyógyulására fordítódik
minden energia; még csak eszébe sem jut a diáknak a lecke. Vagyis az volna
korrekt, ha az iskolai feladatok és tanulnivalók bepótolásának kezdő napja a
betegség utáni első nap lenne.
De nézzünk még egy lehetőséget, azt, amiben a suliból kimaradó diák 1-2 nap alatt meggyógyul és a hátralévő „táppénzes” időben csak pihen. Ilyen esetben miért nem tanul az ebadta? Mondjuk azért, mert erre a fajta pihenésre is szüksége van a szervezetének. A betegség miatt is; és talán épp azért, mert az is azért döntötte le a lábáról, mert pihenésre volt szüksége. Ugyanis (és ezt kutatások is alátámasztják) rettenetesen túl vannak terhelve az iskolával a tanulók. Sőt,
az oktatási rendszer számtalan ponton ellentétes a gyermeklélektan tudományos ajánlásaival
- ilyen például a tanítás
kezdete: reggel 8 órakor a gyerekek még nincsenek hatékony tanulásra alkalmas
állapotban.
Ha az orvos úgy dönt, a gyerek maradjon otthon, akkor ne
kételkedjünk abban, hogy azt az időt a betegsége leküzdésére kell fordítania;
akkor se, ha látszatra már kutya baja! És hagyjuk meg neki ezt az időt egészen;
ne nógassuk tanulásra, pótlásra – se otthon, se az iskola felől. Egy kicsit ez
is a bizalomról szól: mert már azzal is, ha csak utalunk a betegség alatti
tanulásra, igazából feltételezzük, hogy lustaságból nem törődik azzal.
Legalábbis a panaszaik szerint ezt szűrik le maguknak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése