KAMASZ KALAUZ - Kamasz panasz 15-16. rész

 

Kamasz panasz 15.

Az evidens, hogy a mozgás, a „test nevelése” egészségünk szempontjából nagyon fontos, és hogy sok szempont miatt helye van az iskolában a fizikai tevékenységeknek is – nem ezt szeretném cáfolni. De tény, hogy a testnevelés tantárgy kapcsán nagyon sokat tudnak panaszkodni a kamaszok; igazából tízből kilencen egyenesen utálják, és ha csak tehetik, kihagyják.

Mint általában, ebben a kérdésben is igaz, hogy az ördög a részletekben lakik. A tesiórákat beépítik az órarendbe, így a legtöbbször előtte és utána is 10 perces szünet van. A fiúk és a lányok külön öltöznek ugyan, de majdnem minden iskolában csak 1-1 öltöző van; ott öltöznek-vetkőznek az előző tesiórások és az utánuk következők is. Sok helyen van tusoló is az öltözőben – azt hiszem, ez előírás is -, nyilván korlátozott számú fülkével.

Ajánlok egy gondolatkísérletet felnőtt olvasóimnak: 

képzeljük el, hogy a munkahelyünkön minden nap más, random időpontban 30 másik ember társaságában egy nagy közös helyiségben le kell vetkőznünk és át kell öltöznünk sportruházatba (rövidnadrág, póló vagy trikó, tornacipő). Az öltözőpadon kb. 40 cm-es helyünk van és egy fogasunk, itt kellene a levetett ruháinknak, a táskánknak, a cipőnknek helyet találni. Mindkét oldalunkon öltözik-vetkőzik valaki; a 30 embernek csak kábé a felével dolgozunk közvetlenül együtt, a többiek másik csapatból valók. Kölcsönösen mindenki látja a másik fehérneműjét, érzi a testszagát, a szűkös hely miatt néha óhatatlanul egymáshoz érünk. Az öltözőbe a munkaterületről odaérni, a munkaruhát levenni és a sportruhát felvenni, majd a sportszobába odaérni 10 perc áll a rendelkezésünkre. Sportolás közben kimelegszünk, érezzük magunkon az izzadtságszagot, ezért nagyon jól esne letusolni. Ám megint csak 10 percünk van arra, hogy visszabújjunk a munkaruhánkba, a néhány tusolóért pedig sorba kellene állni. Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben hoznunk kellett volna magunkkal tusfürdőt, papucsot, dezodort, és törülközőt; ez utóbbit a munkaterületünkön sehová sem tudjuk kiteríteni, a táskában meg megbüdösödne, így inkább kihagyjuk a tisztálkodást. Ezek után még a munkával töltünk néhány órát.

Ragozhatnám még tovább, írhatnék a kamaszok életkori sajátosságairól, hogy extrán elégedetlenek a saját testükkel, hogy a hormonjaik túltengése miatt „szagosabbak”, hogy egymást gyakran teszik gúny tárgyává, hogy hajlamosak lyukas zoknit vagy szakadt gatyát húzni, és így tovább. De szerintem az eddigiekből is világos, hogy nem feltétlenül lustaságból nem szeretnek testnevelődni az iskolában.

Kamasz panasz 16.

Az, hogy szeretnek-e egy pedagógust a (kamasz) diákok, illetve az, hogy van-e előttük tekintélye, igen ravasz dolog. Felületesen nézve azt gondolnánk, hogy annál inkább közel éreznek magukhoz egy tanárt, minél engedékenyebb; hogy azok a kedvenceik, akik úgy viselkednek velük, mintha egyívásúak lennének, akik „barátkoznak”. Ha a saját tapasztalataimra gondolok, ez tévedés. Két példával szeretném pontosítani, mire is gondolok.

Majdnem természetes, hogy egy osztályban a gyerekek között hierarchia alakul ki. 

Sajnos a peremen lévők jó célpontjai a hangoskodóknak, a „népszerűeknek” – utóbbiak gyakran teszik gúny tárgyává, piszkálják, lenézik szemlélődőbb társaikat vagy a valamiben „másokat”: szemüvegeseket, ducikat, soványakat, szeplőseket, stb. Persze a hangoskodók általában saját bizonytalanságaikat próbálják meg leplezni ezzel, társaik rovására igyekeznek növelni saját egójukat. De az is szép a tinikorban, hogy ebben az időszakban a leglátványosabb a személyiségformálódás, így az ilyen viselkedés a felnőttséghez közeledve egyre kevesebbszer fordul elő, sőt, sokan elkezdik szégyellni, ha korábban ilyenek voltak.

Sajnos hallottam olyan kamasz panaszt, amiben az szerepelt, hogy 

az osztályfőnök úgy próbálta meg magát kedvenccé tenni, hogy a hangoskodókkal együtt gúnyolta az egyik csúnyácska tanítványát. 

Persze sokkal kifinomultabban, mint a diákjai, de azért nagyon is észrevehetően. Egyébként nem a panaszkodó volt a gúny tárgya, de szekunder szégyent érzett, ezért osztotta meg velem a történetet. Aztán 10 évvel később mesélt a folytatásról is: az osztálytalálkozón a tanár megint szükségét érezte saját jópofaságát azzal bizonygatni, hogy az annak idején célpontként választott tanítványát gúnyolta ironikusnak szánt kérdésekkel és a többiek felé tett „összekacsintós” mimikával, testbeszéddel. De ezzel már ekkor nem tekintélyt, hanem megvetést váltott ki a volt tanítványaiban, akiknek ez ráadásul ráirányította a figyelmét a régi viselkedése kínosságára is.

Bárhogy tagadnánk is, a középiskolás évek alatt majdnem minden diák kipróbálja az alkoholt, és sokuk számára vagány dolog a berúgás. Másik példámban a fiatal tanár rendszeresen együtt szórakozott a tanítványaival, és nemegyszer velük együtt részegedett le, majd ugyanolyan hülyeségeben vett részt, mint ők; például asztalon táncolt vagy végigüvöltözte velük a főutcát. Ezeket nem egy diák mesélte el, hanem sokan, akik egyszer-másszor tanúi voltak – egyikük sem azért, mert ettől felnézett volna a pedagógusra.