KAMASZ KALAUZ - Kamasz panasz 19-20. rész

 

Kamasz panasz 19.

Az egyik nagyon fontos dolog, amit megtanultam a középiskolás korosztállyal kapcsolatban, hogy – úgy általában – a felnőttek hajlamosak alábecsülni a gondolkodásuk érettségét. Kétszeres szülő vagyok, így részben értem az okot, hisz a felnőttek nagy része szülő, amit otthon tapasztal, abból indul ki e korosztállyal kapcsolatban. Márpedig a családon belül az „anya”, „apa”, „gyerek” szerepek eleve eldöntik, hogy leginkább mit mutatunk meg magunkból – a kamaszévek alatt nem azok vagyunk egymás számára elsősorban, akik megvitatják a világ dolgait (és itt az elsősorban szón van a hangsúly), és a beszélgetéseink elsősorban nem az érettség dimenziójában zajlanak.

Az iskolában a kamasz egészen más arcát mutatja, mint otthon. 

Ha egy pedagógus igazán odafigyel, ha valóban kíváncsi a tanítványaira, és ha azok erősen bíznak benne, akkor számára nem lehet kérdés, hogy a tinédzserek egy jó része képes értően befogadni, analizálni és érett véleménnyel ellátni egy sor olyan kérdést, amikbe – úgy általában – a felnőttek nem engedik (vagy lehetetlenné teszik, esetleg egyenesen tiltják) a beleszólásukat.

Amikor „felnőttekről úgy általában” beszélek, ideértem az egyéneket és a felnőtt társadalmat is. De én konkrét iskolai kamasz panaszokról írok, ilyen a következő is: volt diákjaim közül rengetegen nem értik, miért tilos az iskolájukban szóba hozni a politikát. (A „tilos” persze nem jogilag értendő, csak sokszor találkoznak olyan reakciókkal, amikből ezt szűrik le.)

A diákok kíváncsiak politikai kérdésekre; részesei a közéletnek, tájékozódnak, érdeklődnek – a pedagógusnak miért ne tehessenek fel aktuálpolitikai kérdéseket? 

Törvény csak azt tiltja, hogy a pedagógus a diákjai feletti hatalmi pozíciójával visszaélve konkrét politikai formációk érdekében befolyásolja vagy konkrét dolgok megtételére buzdítsa a tanítványait. Ezen felül elvileg – legalábbis a legfelsőbb évfolyamokon - nem csak szabad politikával foglalkozni, de kötelező is (amennyiben a NAT idevonatkozó nevelési céljait komolyan vesszük.)

Persze ehhez a bizalomnak a tanárok felé is meg kellene lennie. Hogy értelmiségiként és a szakmájuk értő művelőiként tudnak önállóan dönteni arról, mit és hogyan válaszoljanak; és hogy a törvényeket betartva, etikusan járnak el.

Egyébként biztos vagyok benne, hogy hasonló belátásokon alapul egyes országokban a 16 éves kor feletti választójog is.

Kamasz panasz 20.

A 20 szép, kerek szám, így a kamasz panasz sorozatot ezzel zárom. Valami tanulságot szeretnék megfogalmazni, de nyilván minden hűséges olvasóm más konklúziót szűrt le magának; nekem marad az, hogy a saját következtetéseimet levonjam. Továbbra is lehet persze velem vitatkozni, cáfolni, ellenpéldákat hozni, hisz nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve; az én szubjektív meglátásaim következnek.

A mai magyar középiskolások panaszaiból számomra elsődlegesen az jön le, hogy hatalmas teher nekik az iskola. Rengeteg időt vesz el tőlük, nagyon sok feladatot ró rájuk, miközben a hatékonysága vészesen alacsony. 

Az oktatás rossz teljesítményében benne van sok minden a központilag előírt elavult tananyagtól kezdve a kontraszelektált és szintén agyonterhelt pedagógusokon át a kamaszok érési folyamatait semmibevevő szervezeti keretekig.

Tudom, felvetődhet a kérdés, hogy ha ez a véleményem az oktatási rendszerünkről, miért toltam a szekerét olyan hosszú időn keresztül, miért járultam hozzá magam is a fennmaradásához. Ha erre valaki választ vár, annak azzal tudok felelni, amivel nagy valószínűséggel minden a pályát elhagyó, illetve a nehézségek ellenére is maradó kollégáim. Egyrészt mert imádtam a korosztályt, a tanítást, a hivatást; másrészt mert hittem abban, hogy „belülről” talán jobbá tehetem.

Az imádás még mindig megvan, szerencsére nem is kell lemondanom róla, de a hitem elveszett, ezért nem maradtam – ez a válaszom második fele. Sajnos a hitem mellett a reményt is elvesztettem abban, hogy belátható időn belül változhat a helyzet.

Van még egy „mentségem”, amit még nem osztottam meg sehol, mégpedig az, hogy 

meglátásom szerint az én generációmba tartozó és a nálunk idősebb pedagógusok már megvívták a saját harcaikat iskola fronton; most a fiatalabb korosztályoknak kell(ene) a vártán állni. 

A mi gyerekeink már végigküzdötték magukat a rendszeren, most az ő gyerekeik jövője a tét, nekik kell beleállniuk a közoktatás megreformálásába. Persze sajnos úgy elég nehéz, hogy húszas- és harmincas tanárt alig-alig találni a rendszerben…

Szomorú látlelet ez; és bármennyire is optimista beállítottságú vagyok, ebben a kérdésben nemigen látok derűsen. Marad az, hogy a saját eszközeimmel és lehetőségeimmel - igaz, hogy a megélhetésem miatt nem minden „rászoruló” számára elérhetően – próbálok segítséget adni. Akkor most e néhány utolsó sor legyen a reklám helye: aki eddigi pedagógusi szereplésem miatt, vagy épp e sorozatomból úgy gondolja, hogy értek valamicskét a középiskolás korosztályhoz, és tanácsra, támogatásra van szüksége neki vagy a középiskolás korú gyermekének, keressen meg, segíthetek!