Kamasz panasz 5.
Családi történet: Választási évben jártunk; az 5. osztályos
gyermek hazament az iskolából, és közölte, hogy osztályfőnöki órán a tanár azt
kérte tőlük, mondják meg otthon, hogy X. pártra szavazzanak a szüleik. Ez egy
felekezeti iskola volt – pár nap múlva a templomból is úgy ment haza a gyermek,
hogy onnan is ugyanezt üzenték.
Egy másik gyerek egy másik – állami - iskolában kémia órán
(!) arról kapott „tájékoztatást”, hogy azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak,
betegek, amiből ki lehet őket gyógyítani; és hogy hiába élnek házasságban a
szülők és nevelnek gyerekeket, az nem család, ha nem hívő keresztények.
A harmadik példa szintén választási évben esett meg; miután
feltette a tanerő a kérdést, hogy ki töltötte már be a szavazási korhatárt,
elkezdte a saját politikai meggyőződése szerinti pártot feldicsérni, miközben
annak ellenzékét minősíthetetlen hangnemben gyalázta.
Mindegyik eset jogliag is aggályos, ugyanakkor etikátlan is.
Rengeteg hasonló panaszt hallottam a tanítványaimtól és a
szüleiktől; egy nevelőtestületen belül így szinte minden tanár pontosan tudja,
kik azok a pedagógusok az iskolában, akik rendszeresen ilyesmikkel traktálják a
diákokat. Mégis újra, meg újra előfordulnak a fentiekhez hasonló túlkapások.
Nagyon nehéz ugyanis az ilyesmit számonkérni az „elkövetőtől”, hisz hiába
tudom, hogy igazat mond a nekem panaszkodó tanuló, én mégsem voltam ott, nincs
„bizonyítékom”; ugyanezért a felettesének sem szólhat az ember. És gyanítom,
hogy azok a szülők, akik felháborítónak tartják az ilyen viselkedést,
ugyanebből az okból nem teszik szóvá.
Egyet lehet tenni – szülőként, pedagógusként -, beszélgetni
kell a gyerekekkel; az érintett témákról is, valamint az etikus magatartásról,
az önálló véleményalkotás fontosságáról, stb.
Kamasz panasz 6.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy visszasírom a „régi
szép időket”, de többször elgondolkodtam azon, hogy a mai negyvenes és afölötti
korosztály még úgy járt középiskolába, hogy heti 6 órája volt általában és
legfeljebb egyszer volt hetedik is – ezzel szemben ma a 7 óra az általános, de
nem ritka a 8 tanóra sem. Egyszóval mára jócskán megnőtt az iskolában töltött
idő, nyilván a tananyaggal együtt.
Elvileg tehát hasznosabb lett az iskola - ami „az életre
készít fel” -, így az onnan kikerülők sokkal jobban felkészültek, mint a
korábbi generációk.
Mégis az utóbbi időben több diákom is így panaszkodott:
„időpocsékolás az iskola”. De nem azért nyilatkoznak így, mert nem akarnak
tanulni, sőt! Épp az a gondjuk, hogy az iskolában töltött órák elveszik azt az
időt tőlük, amit a valóban hasznos, a saját jövőjük szempontjából fontos dolgok
megtanulásával tölthetnének. Olyan tanulókról beszélek, akik különórákra
járnak, felvételi pontszámot jelentő előkészítőkre, versenyekre; akik
nyelvvizsgára készülnek, tételeket dolgoznak ki az érettségire – nem a kifogásokat
keresőkről, hanem az erejüket megfeszítve teljesítőkről.
Vajon miért van az, hogy heti 32-35 tanórával mégis úgy
érzik: amivel közelebb juthatnának a céljaikhoz, olyanokból szinte semmi nincs
a tananyagban; ami igazán érdekelné őket, arról nem tanulnak; amit hasznosítani
lehet majd az életben, olyanokról szó sem esik, stb.? Hogy ha egyedül
beoszthatnák az idejüket, ha a különóráikra készülhetnének a „felesleges
iskolai kötelezettségek” helyett, akkor sokkal jobban boldogulnának? (Középiskolásokról
van szó, tehát az, hogy általános iskolában ez a dolog hogyan néz ki, nem
tudhatom.)
Régóta fennáll az a helyzet, hogy a továbbtanuláshoz nem elegendő
az iskola felkészítése; szinte lehetetlen különórák nélkül bejutni az
egyetemekre (és sajnos ma már a középiskolákba is!). Azon túl, hogy ez
rendkívül megterheli a szülőket anyagilag (és szerencsés, aki ebben tudja
támogatni a gyermekét), a diákok számára is - akár az egészségüket is komolyan
veszélyeztető - stresszt jelent. Nyilván ez sincs rendben.
Van tanácsom ilyen helyzetekre – de csak rendhagyó vagy
inkább rendbontó…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése