KAMASZ KALAUZ - Kamasz panasz 5-6. rész

 

Kamasz panasz 5.

Családi történet: Választási évben jártunk; az 5. osztályos gyermek hazament az iskolából, és közölte, hogy osztályfőnöki órán a tanár azt kérte tőlük, mondják meg otthon, hogy X. pártra szavazzanak a szüleik. Ez egy felekezeti iskola volt – pár nap múlva a templomból is úgy ment haza a gyermek, hogy onnan is ugyanezt üzenték.

Egy másik gyerek egy másik – állami - iskolában kémia órán (!) arról kapott „tájékoztatást”, hogy azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak, betegek, amiből ki lehet őket gyógyítani; és hogy hiába élnek házasságban a szülők és nevelnek gyerekeket, az nem család, ha nem hívő keresztények.

A harmadik példa szintén választási évben esett meg; miután feltette a tanerő a kérdést, hogy ki töltötte már be a szavazási korhatárt, elkezdte a saját politikai meggyőződése szerinti pártot feldicsérni, miközben annak ellenzékét minősíthetetlen hangnemben gyalázta.

Mindegyik eset jogliag is aggályos, ugyanakkor etikátlan is.

Rengeteg hasonló panaszt hallottam a tanítványaimtól és a szüleiktől; egy nevelőtestületen belül így szinte minden tanár pontosan tudja, kik azok a pedagógusok az iskolában, akik rendszeresen ilyesmikkel traktálják a diákokat. Mégis újra, meg újra előfordulnak a fentiekhez hasonló túlkapások. Nagyon nehéz ugyanis az ilyesmit számonkérni az „elkövetőtől”, hisz hiába tudom, hogy igazat mond a nekem panaszkodó tanuló, én mégsem voltam ott, nincs „bizonyítékom”; ugyanezért a felettesének sem szólhat az ember. És gyanítom, hogy azok a szülők, akik felháborítónak tartják az ilyen viselkedést, ugyanebből az okból nem teszik szóvá.

Egyet lehet tenni – szülőként, pedagógusként -, beszélgetni kell a gyerekekkel; az érintett témákról is, valamint az etikus magatartásról, az önálló véleményalkotás fontosságáról, stb.

Kamasz panasz 6.

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy visszasírom a „régi szép időket”, de többször elgondolkodtam azon, hogy a mai negyvenes és afölötti korosztály még úgy járt középiskolába, hogy heti 6 órája volt általában és legfeljebb egyszer volt hetedik is – ezzel szemben ma a 7 óra az általános, de nem ritka a 8 tanóra sem. Egyszóval mára jócskán megnőtt az iskolában töltött idő, nyilván a tananyaggal együtt.

Elvileg tehát hasznosabb lett az iskola - ami „az életre készít fel” -, így az onnan kikerülők sokkal jobban felkészültek, mint a korábbi generációk.

Mégis az utóbbi időben több diákom is így panaszkodott: „időpocsékolás az iskola”. De nem azért nyilatkoznak így, mert nem akarnak tanulni, sőt! Épp az a gondjuk, hogy az iskolában töltött órák elveszik azt az időt tőlük, amit a valóban hasznos, a saját jövőjük szempontjából fontos dolgok megtanulásával tölthetnének. Olyan tanulókról beszélek, akik különórákra járnak, felvételi pontszámot jelentő előkészítőkre, versenyekre; akik nyelvvizsgára készülnek, tételeket dolgoznak ki az érettségire – nem a kifogásokat keresőkről, hanem az erejüket megfeszítve teljesítőkről.

Vajon miért van az, hogy heti 32-35 tanórával mégis úgy érzik: amivel közelebb juthatnának a céljaikhoz, olyanokból szinte semmi nincs a tananyagban; ami igazán érdekelné őket, arról nem tanulnak; amit hasznosítani lehet majd az életben, olyanokról szó sem esik, stb.? Hogy ha egyedül beoszthatnák az idejüket, ha a különóráikra készülhetnének a „felesleges iskolai kötelezettségek” helyett, akkor sokkal jobban boldogulnának? (Középiskolásokról van szó, tehát az, hogy általános iskolában ez a dolog hogyan néz ki, nem tudhatom.)

Régóta fennáll az a helyzet, hogy a továbbtanuláshoz nem elegendő az iskola felkészítése; szinte lehetetlen különórák nélkül bejutni az egyetemekre (és sajnos ma már a középiskolákba is!). Azon túl, hogy ez rendkívül megterheli a szülőket anyagilag (és szerencsés, aki ebben tudja támogatni a gyermekét), a diákok számára is - akár az egészségüket is komolyan veszélyeztető - stresszt jelent. Nyilván ez sincs rendben.

Van tanácsom ilyen helyzetekre – de csak rendhagyó vagy inkább rendbontó…