KAMASZ KALAUZ - Kamasz panasz 7-8. rész

 

Kamasz panasz 7.

Szeretnék elkerülni egy félreértést: amikor a kamaszok panaszait felemlegetem, rendszerhibákról írok, nem egy konkrét iskoláról! Az egy-egy intézményben előforduló visszásságok csepp a tengerből, és tudom, hogy rengeteg, a közoktatásban dolgozó szakember nagyon hasonlóan látja a rendellenességeket. A legtöbben saját lelkiismeretükkel is küzdve próbálják kiküszöbölni az iskolarendszer számukra is hátrányos számos hibáját – és ez nagyon nehéz feladat, tisztelet érte!

Az más kérdés, hogy lehetne-e tenni valamit a változásért. Én hiszek a „sok lúd disznót győz” elvben – bár többen lennének így! 

Akár pedagógusokról, akár szülőkről van szó, a közösen végigvitt cselekvések hatékonyabbak az egyéni stratégiáknál. 

Szociológusok szerint történelmi örökségünk, hogy még nem nőtt fel a társadalmunk; sokszoros kollektív tapasztalatunk, hogy a túlélést a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás jelenti.

De panaszok ide vagy oda, ha már idekanyarodtam, hadd osszam meg az optimizmusomat ezügyben! A történelem azt is megmutatja, hogy még a gyerekcipőben járó társadalmak is felnőnek egyszer; minden újabb generáció kicsit elhagy az előzőek rossz beidegződéseiből. Épp az az ifjúság, amelyik most panaszkodik, a remény arra, hogy az elégedetlenségét javító cselekvésekké formálja majd.

Helyesbítek: máris formálja! Ehhez csak egy, a szemünk előtt zajló példát említek: az a generáció, amelyik tankönyvet már szinte egyáltalán nem vesz a kezébe - mert minden információt, tudást, amire szüksége van, elektronikus eszközökkel szerez meg -, nem tankönyveket fejleszt majd a jövő iskolájának.

Kamasz panasz – ugyan ezt a jól hangzó kifejezést választottam a bejegyzéseimhez, de ez igazából csak ürügy; ugyanis abban is hiszek, hogy a kritika rendkívül hasznos dolog. Hangosan gondolkodni, felhívni a figyelmet káros jelenségekre javító szándék a részemről. Valami kicsike hozzájárulás ahhoz a változáshoz, aminek hamarosan be kell következnie.

Mivel sok negatívumot említek, fontosnak érzem – ismét – megemlíteni: a középiskolás korosztályt választom szívem csücskének! Látni tehetségüket, személyiségük kibontakozását, felnőtté válásuk folyamatát nagyon felemelő. Rajtuk keresztül tulajdonképpen a jövőbe kapunk betekintést – ezért erőfeszítéseket kell tennünk értük, elérnünk, hogy támaszkodhassanak ránk.

Kamasz panasz 8.

Ismerősöm története az apropó ehhez a bejegyzéshez. Kollégista volt, pár héttel az érettségije előtt hétvégére elkéredzkedett volna a barátja családjának meghívására „kintalvásra” – ám a nevelőtanár ezt megtiltotta. Hiába érvelt azzal, hogy elmúlt 18, hogy a saját szülei tudnak a dologról, hogy nem egyszer volt már ilyen eset; nem kapott engedélyt. Csakhogy a lelkem nagyon szerelmes volt, így a tiltás ellenére elhagyta a koleszt. Amikor vasárnap visszatért, már állt a bál: maga az igazgató fogadta a bejáratnál, szidta-átkozta, ordított vele, és közölte: ki van rúgva. Nos, az ismerősöm végül sikeresen leérettségizett, majd „kép. nélkül” elhelyezkedett egy általános iskolában - mint orosztanár - ; abban az időben a pedagógushiány miatt ez lehetséges volt. (Mondják, a történelem ismétli önmagát.) Egyik nap a folyosón ügyelt, amikor megérkezett az iskolába a kollégium igazgatója – ismerősöm kicsit megszeppent, ahogy meglátta, hisz – tekintve a pár hónappal azelőtti incidenst - nem szeretett volna „jelenetet” a gyerekek előtt. Ám legnagyobb meglepetésére az igazgató mosolyogva, kitárt karral lépett hozzá, nyájasan közölte, mennyire örül a találkozásnak, és kedvesen érdeklődött ismerősöm tanári pályafutása alakulásáról.

Kicsit bő lére eresztett bevezetőm lényege, hogy 

előfordul az iskolákban a pedagógusok némelyikének részéről, hogy nem veszik emberszámba a diákjaikat; kioktatóan, lekezelően bánnak velük, olykor sértegetve, személyükben megalázva, agresszíven. 

Tiszteletről beszélnek, amit elvárnának a tanítványaiktól, míg ők ugyanezt a tiszteletet nem hajlandóak megadni – pusztán azért, mert (akkor) „felettük állnak”. Pedig ha másért nem, azért is meggondolhatnák ezt a viselkedést, mert ezekből a növendékekből kerülnek ki pár év múlva az orvosaik, szobafestőik, unokáik óvónénijei, fodrászaik, netán kollégáik vagy országszerte ismert írók, színészek, tudósok. Ember lesz belőlük, akik majd minden lehetséges alkalommal felemlegetik a kapott bánásmódot.

Persze a diákok ezer egyéb, nyilvánvaló ok miatt érdemelnek különb viselkedést azoktól, akikre a szüleik rábízzák őket. Érdemes megfontolnunk a filozófus szavait: „Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”  Rudolf Steiner