Kamasz panasz 1. (Beharangozó)
Számomra teljesen érthetetlen, hogy egyes felnőttek mennyire
el tudják felejteni, milyen volt tinédzsernek lenni. Pedig ha vannak saját
gyermekeink és/vagy olyan hivatást választottunk, amelyben a tizenéves
korosztállyal foglalkozunk, a saját kamaszkori élményeinkkel való szoros
kapcsolat nagyon fontos alap lehet.
Számomra azért is hangsúlyosak a magam tapasztalatai, mert
pedagógusként igyekeztem másolni saját kiváló tanáraim mintáját, ill. elkerülni
azokat a hibákat, amiket e szakma kevésbé alkalmas képviselőitől láttam.
Szinte mindig osztályfőnök voltam negyedszázados pályám
során, így rengeteg panaszt hallgattam végig a diákjaimtól (és szüleiktől) az
iskolarendszer visszásságairól és tanárokkal kapcsolatos rossz élményekről. Ám
az utóbbi 4-6 évben feltűnően megnőtt a panaszok száma, és egyre keserűbbek
lettek a diákok tapasztalatai.
A „kamasz panasz” sorozatban szeretnék közreadni ezekből a
történetekből. Több okom is van erre:
·
Nagyon szeretem ezt a korosztályt és úgy látom,
sokuk nagyon megszenvedi a középiskolás éveit; talán nagyobb megértést tudok
elérni számukra.
·
Becsülöm a közoktatásban dolgozó pedagógusokat,
és tudom, hogy minden visszajelzést szívesen fogadnak; talán tanulságos lesz
számukra az, amilyennek a diákok látják az iskolát és tanáraikat, amikor
ezekről bizalmasan beszélnek.
·
A szülőknek is hasznos lehet szembesülni ezekkel
a panaszokkal, hiszen bármennyire is bizalmi viszonyban vannak a gyermekükkel, azt
a szerepet, amit az iskolában vesznek fel, otthon nemigen mutatják meg.
·
Mivel immár független pedagógus vagyok, van
akkora távolság köztem és az intézményes közoktatás között, ami lehetővé teszi
a kellő rálátást, így a jobbító szándékra koncentrálhatok.
Néhány dolgot azért le kell szögeznem: egyrészt nincs nálam
a bölcsek köve, nyugodtan lehet velem vitázni; másrészt a tapasztalataim –
bármennyire kiterjedtek is – korlátozottak, nem feltétlenül általános
igazságokat fogalmazok meg; és nem utolsó sorban senkit nem szeretnék
megbántani. Panaszokról szólok, így benne van a pakliban az egyoldalúság
lehetősége (bár igyekszem kommentálni is a leírtakat) – szívesen veszem a
hozzászólásokat.
Kamasz panasz 2.
Gyakori látvány az iskola folyosóin: a diákok körmölik a
„házi” feladatot. De legtöbbször nem az történik, hogy van olyan tanuló, aki
megcsinálta, míg mások elkérik; inkább az jellemző, hogy együtt próbálnak
válaszokat gyorsan összedobni. Felvetődik egyik kérdésként, hogy vajon mennyire
hatékony a házi feladat intézménye.
Az efféle írásbeliket azonban nem szokták felpanaszolni a
tanítványok, hisz a fenti módon könnyen megoldható, apró gond csupán.
Panaszkodást a házi feladatról az iskolai szünetek kapcsán hallani tőlük.
SZÜNET: PIHENÉS vs. MÉG TÖBB TANULNIVALÓ
Ha a dolgozó felnőtt szabadságra megy, azért teszi, hogy
pihenjen, feltöltekezzen, kikapcsolódjon a megszokott életviteléből. Mégis
ugyanezek a felnőttek a diákoknak kiadott szünetek kapcsán általában másként
gondolkodnak. Gyakran a szülők, de a tanárok zöme szerint biztosan a szünetben
a gyerek olvassa el a kötelezőket, pótolja az elmaradt tanulnivalót, készüljön
a szünet utáni dolgozatokra, vizsgákra, versenyekre. Ennek megfelelően meg is
kapják a tanulók a tennivalók listáját. Kifinomultabb módszer, de a lényege
ugyanaz, amikor a pedagógus kihangsúlyozza, hogy a szünetben pihenni kell, és
nem is ad feladatot, „csak” a szünet utáni első napon íratja meg a témazárót; ha
ezt a diák szóvá teszi, akkor visszakérdez: mégis mit csináltál a szünetben,
miért nem készültél fel?
Ez megint egy igazságtalan kettős mérce. Miért várjuk el
vajon a gyerekeinktől (magunkkal ellentétben), hogy pihenés helyett dolgozzanak
a „szabadságuk” alatt is?
Könnyen utána lehet járni, hogy mennyire helytelen ez a
gyakorlat a gyerekeink egészsége szempontjából – ezért szerintem muszáj
közbeavatkozni; akár a szülők, akár a tanulók részéről (a középiskolások már
maguk is megtalálhatják ennek a módját). Persze leginkább a megfelelő helyen és
időben alkalmazott higgadt érvelés eredményezhet belátást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése