„Örülj, és élj derűs arccal…
Marcus Aurelius – II. századi római uralkodó, a „jó császár” eszményképe – szavai így folytatódnak:
... - ha a jelen nem tör meg, a jövőtől sem kell tartanod.”
Self coach/önismereti tanácsadóként kölcsönveszem
megszívlelendő sorait saját elmélkedéseimhez - egyik legfontosabb témámról, az
énhatékonyságról.
Mi az énhatékonyság? Az idézetet véve kiindulópontnak az
énhatékonyság az, amiből a derű származik: annak az öröme, hogy a jelen nem tör
meg, mert képesek vagyunk megfelelni minden kihívásának, és ugyanebben
bízhatunk a jövőre gondolva is. Tulajdonképpen az énhatékonyság a saját
magunkba vetett bizalom és hit – hogy magunk irányítjuk a sorsunkat; az
életkörülményeinket mi alakítjuk, nem pedig elszenvedjük.
Az, hogy milyen jellemzői vannak egy gyenge énhatékonyságú
embernek, leginkább úgy írható le, ha sorra vesszük azokat a kihívásokat,
amikkel általában szembesülünk az életünk folyamán.
Gyenge énhatékonyság és a nehéz feladatok.
A gyenge énhatékonysággal jellemezhető ember mindig
tojáshéjon lépdel, mert nem pozitív kihívásként éli meg a nehéz feladatokat,
hanem fenyegetésként. Fél bármilyen kis mértékben is kilépni a
komfortzónájából, mert eleve a személyes kudarcára készül fel – arra tud csak
koncentrálni, miért nem fogja tudni megoldani a feladatot, és mindig arra jut,
hogy ő maga nem alkalmas rá. Biztos benne, hogy rengeteg akadály fog elékerülni,
csakis ezek lebegnek a szeme előtt, elképzelni sem tudja, hogy kedvező
eredményt érhet el.
Taktikája elkerülni minden olyan helyzetet, amiből esetleg
ráhárulhat valamilyen nehéz feladat; ha ez nem sikerül, akkor pedig megpróbál
elmenekülni a szituáció elől. Ez – amellett, hogy így önként elzárja magát
sokféle potenciális örömforrástól - állandó szorongást jelent számára.
A jó hír az, hogy gyenge énhatékonyság nem leküzdhetetlen –
erről is szó lesz később.
Az erős énhatékonyság és nehéz feladatok
A saját sorsát irányítani képes ember tettrekész: nem
pusztán az elé kerülő nehéz feladatok megoldásában sikeres, hanem keresi is a
kihívásokat. Bízik saját képességeiben, és jutalmat jelent számára, ha egy-egy
jól elvégzett feladattal megerősítést kap.
Azért keresi a másokat esetleg megijesztő helyzeteket, mert
biztos abban, hogy kontrollálni tudja azokat. Mondhatjuk az ilyen emberre, hogy
bátor, és tudjuk: a bátraké a szerencse. Mert az erős énhatékonyságúak nagyobb
teljesítményre képesek, így jobb életkörülményeket tudnak maguknak teremteni –
ez pedig megvédi őket a depressziótól, a negatív stressztől.
Aki nem ilyen szerencsés, annak van egy jó hírem: az énhatékonyság
szintje növelhető – erről is lesz szó később.
A gyenge énhatékonyság és a célok
A gyenge énhatékonysággal rendelkező emberekre jellemző,
hogy – bár vannak céljaik -, azokat kevésbé vágynak elérni. Emiatt nem
elkötelezettek irántuk. Sajnos így beleesnek abba a csapdába, hogy a
hozzáállásuk miatt nem is érik el a céljaikat, amivel megint megerősítik saját
tehetetlenségüket – kész az ördögi kör.
A célok kitűzésében is bátortalanok, nem mernek „nagyot
álmodni”, minimálisra korlátozzák a vágyaikat, csakis komplikáció-mentes
dolgokra törekszenek. Persze összehasonlítják magukat a náluk sikeresebbekkel,
így még kevésbé tisztelik magukat. Ez rengeteg negatív érzelmet hívhat elő:
megkeseredettséget, önutálatot, másokkal szembeni irigységet. A negatív
érzelmek pedig melegágyai a lelki diszkomfortnak, vagy akár a depressziónak.
Ha valaki ilyesmikkel küzd, annak a saját lelki és testi
egészsége érdekében muszáj lenne változtatnia. A jó hír az, hogy létezik
többféle lehetőség egy ilyen változtatás elősegítésére – erről is lesz még szó
a későbbiekben.
Az erős énhatékonyság és a célok
Az, hogy valaki maga alakítja a saját életkörülményeit, azt
jelenti többek között, hogy olyan célokat tűz ki maga elé, amik kihívást
jelentenek számára. Ha nem így tenne, nem változna körülötte semmi fontos, nem
fejlődne – ehelyett mindig többre, jobbra, szebbre törekszik. Mivel erős
énhatékonyságú, vállalt céljai mellett szenvedélyesen elköteleződik. Ez azt
jelenti, hogy mindent megtesz érte; erőfeszítéseket tesz, feszegeti a határait,
kilép a komfortzónájából. A jutalma kettős: nemcsak eléri azt, amire vágyott,
de a saját magába vetett hite és bizalma is tovább erősödik a sikerével.
Persze nem minden célt lehet elérni, illetve nem minden
célkitűzés bizonyul később helyesnek. Ilyenkor az erős énhatékonyságú ember
önmaga és a környezete számára is képes elismerni, hogy hiba csúszott a
számításába, hogy rosszul mért fel valamilyen körülményt – de önbizalma
töretlen marad.
Ha valaki nem tart még itt saját énhatékonysága terén, de
szeretne merészebb célokat kitűzni maga elé, annak jó hír, hogy van jó néhány –
akár egészen egyszerű - mód a fejlődésre; ezekről később még lesz szó.
Gyenge énhatékonyság és az akadályok
Az életével elégedetlen ember hajlamos rajta kívül álló
okokat keresni és találni arra, hogy miért nem sikerülnek a dolgai. Úgy éli meg
rosszul alakuló sorsát, mintha ő tehetetlen lenne – így mindig valamilyen őt
akadályozó körülmény a hibás azért, ha nem boldogul.
Az a legritkább, ha az emberi törekvések simán, egyenes úton
valósulnak meg; fontos célok általában leküzdendő akadályokkal párosulnak. Van,
aki minden egyes ilyen akadályt kihívásnak értékel, küzd a legyőzéséért – a
másik véglet a gyenge énhatékonyságú ember, aki valamilyen akadályba ütközve
meghátrál. A meghátrálás tulajdonképpen az erőfeszítései mértékének
csökkentése, végső soron a feladás.
Aki feladni hajlamos a dolgokat, az nem bízik a dolgok
végigviteléhez szükséges tulajdonságaiban; vagyis nagy valószínűséggel kicsi az
önbizalma. Minden számára legyőzhetetlennek ítélt akadály tovább gyengíti az
önbizalmát, míg már a legegyszerűbben átugorható gátak elöl is meg fog
futamodni.
A jó hír az, hogy nem kell beletörődnünk abba, ha kicsi az
önbizalmunk – erről is lesz szó később.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése