Micsoda nap! – Egy
El is mentem, nem is mentem… (az „Egy ballagás margójára” margójára)
Kérdeztem a diákjaimat: „Mit szólnátok hozzá, ha amíg
közterületen vagyunk, addig én vezetnélek benneteket?” … És az új ofőt: „Ez egy
lekérés tanár úr! Elviszem őket a biciklitárolóig. Megengeded?” És megengedte,
és ballagtunk az utcán, a biciklitárolóig.
Micsoda nap! – Kettő
Az a bizonyos sánta kutya… (az „Egy ballagás margójára” margójára)
A ballagási menetet – szigorúan az iskolán kívüli szakaszon –
én vezettem (ld. az első rész videóját), de az utána való ünnepségen meghívás
híján nem vettem részt. Később az egyik tanítványom így üzent: „Nem hagy nyugodni
a kíváncsiság a ballagáson elmondott 'csörgős sipka' díjas beszéd miatt. A
Tanárnő tudott róla, hogy a Maga beszédét fogják mondani? Csak azért
érdeklődöm, mert hallottam, hogy még meghívót sem kapott.” Megírtam, hogy egyik
kollégám elkérte ezt a beszédemet S.O.S. a ballagás reggelén, de nem mondta,
miért; én meg nem firtattam, mert eszembe se jutott, hogy visszaélés lesz a
vége. Ugyanis a válaszüzenetből kiderült, hogy az igazgatónk olvasta fel a
tagozatos díjak átadásakor ezt az egy korábbi alkalomra írt beszédemet, „De nem
is említette, hogy maga írta, csak mi felismertük.”
Ha annak rendje-módja szerint erről előzetesen megkérdeznek,
akkor is odaadtam volna a beszédet, hiszen abban a diákjaim érdemeit soroltam
fel, amely érdemeknek egy ballagáson el kell hangoznia. De ez az intézési mód
annyira méltatlan! De hát miért is épp ekkor kerültem volna említésre, amikor
az osztályfőnökök bemutatásánál sem hangzott el a nevem, mintha nem is lettem
volna 3 és egyharmad évig ezeknek a gyerekeknek az ofője. 25 év után így
töröltek ki a hajdani alma máteremből. Micsoda nap!
Micsoda nap! – Három
Ölelés (az „Egy ballagás margójára” margójára)
A ballagás estéjén ültünk a férjemmel egy kerthelyiségben, érkezett
egy kis társaság; ők is ma ballagtak a giminkben – közülük egy lányt
tanítottam, a többiekkel nem volt sok kapcsolatom (egyszer volt csak egy nagyon
jó beszélgetésünk egy színi előadás után). A lánnyal – egyik ragyogó tehetségű
tanítványom – megöleltük egymást, majd pár szóban megvitattuk e nap
jelentőségét, aztán ki-ki a saját társaságával töltötte tovább az időt.
Egy órácska múlva eszembe jutott valami apróság, amit meg
akartam kérdezni tőlük, így odamentem az asztalukhoz. A társaság fiú tagja
számomra teljesen váratlanul így szólt: „Tanárnő, én nagyon szeretném
megölelni! Szabad?” Így aztán kaptam egy ölelést. Megkérdeztem, miért kapom, a
válasz ez volt: „Mert nagyon hiányzik tanárnő!” És ekkor egy másik
nem-tanítvány lány: „Tanárnő! Én is szeretném megölelni!” Így aztán kaptam egy
másik ölelést is. Az asztalnál ülők közül már csak egy lány maradt: „Én is
szeretnék csatlakozni!” Így aztán kaptam egy harmadik ölelést is. Ő még ezt is
hozzáfűzte: „Hogy van tanárnő?”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése