SZUBJEKTÍV - Szalagavató (egy tényleg nagyon szubjektív írás)

 

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán történt az eset...

Drámaisnak lenni nagyon-nagyon nagy dolog volt az életemben, drámais tanárnak lenni legalább ekkora. Nemrég elköszöntem a tagozattól és a gimitől, de még pár hónapig ott lesznek a végzőseim, így vannak utózöngék – ebből szeretném most megosztani azt, ami tegnap történt. 

Romantikus filmekben szokott ilyen előfordulni, a hétköznapi életben ez egy kivételes dolog – az, hogy velem megesett, szinte hihetetlen, ugyanakkor felemelő és reményt adó. 

Szóval… (Bocs, de ezt csak hosszan lehet elmesélni.)

Az volt a pedagógus státusztörvény egyik kevés nyilvánosságot kapott, de számomra legfájóbb pontja, hogy annak, aki nem vállalta a státuszváltást, év közben kellett távoznia, ha nem akarta elveszíteni azt a kevéske végkielégítést, amit szintén ez a törvény meghagyott. Ezért távoztam én is úgy, hogy október végén többek közt a végzős osztályom és egy másik végzős osztály tanítását hagytam félbe. Ennek a két osztálynak volt a szalagavatója tegnap a Tóth József színházban. Még ősszel megkérdezte az osztályom az igazgatónőt, hogy a szalagavatón majd ott állhatok-e én is mellettük, tekintettel a 3,5 év osztályfőnökségre, amire azt válaszolta, hogy semmi esetre sem, vállalnom kell a döntésem következményeit. Erre azt firtatták, hogy vendégként ott lehetek-e, amire ezt mondta: „Ha rajtam múlik, úgy se.” Tartotta is ehhez magát, mert nem kaptam meghívót, de az egyik kolléganőm, akinek a lánya az osztályomba járt, kijátszotta, és kaptam 2 jegyet. Nyilván a diákjaim dicsőséges pillanatait látni szerettem volna, nem volt kérdés, hogy elmegyek; a férjem pedig elkísért, mert az az igazság, hogy kicsit féltem attól, hogy elküldenek.

(Hogy egy kicsit árnyaljam a dolgot, meg kell említenem, hogy az igazgatónő a kinevezésekor szintén a végzős osztályát hagyta ott a vezetői pozícióért 2 éve, akkor ő nem látott abban kivetnivalót, hogy a szalagokat ő tűzze fel a volt osztályának.) (További finomítás: az utolsó gimis napok egyikén – sejtve, hogy mi vár majd az osztályra és rám a tanév további részében – 

a lelkére kötöttem a diákjaimnak, hogy a szalagavató és a ballagás az ő ünnepük, nem szabad semmilyen „akciót” szervezniük, ha esetleg engem majd kizárnak ezekből; ezek róluk kell, hogy szóljanak, egész életükre elkíséri őket majd az élmény, 

amit nem szabad ilyesmivel megterhelni.)

Tegnap a műsor első felében minden végzősre feltűzte a szalagot az új ofő. A második rész még éppen nem kezdődött el, de már a nézők mind bent ültek, amikor megjelent a helyünknél – az erkély első sora középen - ő, aki átvette az osztályomat. Magánakcióként hozott nekem is egy szalagot. Felálltam, hogy feltűzhesse, amikor a hátam mögött ülő szülők észrevették ezt és elkezdtek tapsolni, majd a földszinten és a páholyokban ülők forgolódni kezdtek,  keresték, mi történt, és látva, hogy épp szalagot kapok, ők is elkezdtek tapsolni… és a szülők, rokonok – sokan állva – tapsoltak a szalagomnak, amit az iskolám vezetése meg akart tagadni tőlem. 

A szívem a torkomban dobogott, csak álltam ott egy hosszú percig, és szinte letaglózott a hála.

Pedig még nem volt vége. Majd’ 3 órás szívet-lelket gyönyörködtető műsor következett; aminek a végén még egy – megintcsak spontán – szeretet-megnyilvánulásban volt részem.

Az utolsó műsorszám mindig egy közös dal eléneklése az összes végzős részéről. A dal végén már a nézőtéri fényeket is felkapcsolták, így 

a diákok kiszúrtak a helyemen, előbb integetni, meg a kezükkel szívet formálva mutogatni kezdtek felém, aztán egyszerre elkezdték skandálni: Matos, Matos…! 

Annyira hihetetlen volt, hogy odafordultam a férjemhez: Mit kiabálnak? Ő mondta, hogy engem szólítanak, és álljak fel – de nem tettem, mert nem akartam ellopni a show-t. A zongora újra megszólalt, a dal refrénjét elénekelték újra a végzősök, majd – ahogy azt kell – ünnepelték magukat a színpadon. De aztán valaki mégis újra rákezdte, és egy pillanat múlva már megint zúgott a Matos, Matos…! Ekkor már felálltam, és a nézőtér is bekapcsolódott a végzősök tapsába… és megint egy hosszú perc arról szólt, hogy „megtiltani nem lehet”.

25 évig voltam a HMG tanára, mégis úgy próbáltak onnan kiradírozni, mintha soha ott sem lettem volna. 

Nem az volt az élettervem, hogy megválok ettől a hivatástól, de meg kellett lépnem, mert kiégettnek, kisemmizettnek éreztem magam; de ez a tegnap délután – mit szépítsem? – hatalmas elégtétel volt nekem.

Sokszor elmondtam, most is ez a konklúzió: a szentesi drámai rengeteget változott, de egy dologban semmit – a mai diákokra ugyanúgy kell nézni, mint a 45 évvel ezelőttiekre, „ahogy csodára illik”.