A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán történt az eset...
Drámaisnak lenni nagyon-nagyon nagy dolog volt az életemben, drámais tanárnak lenni legalább ekkora. Nemrég elköszöntem a tagozattól és a gimitől, de még pár hónapig ott lesznek a végzőseim, így vannak utózöngék – ebből szeretném most megosztani azt, ami tegnap történt.
Romantikus filmekben szokott ilyen előfordulni, a hétköznapi életben ez egy kivételes dolog – az, hogy velem megesett, szinte hihetetlen, ugyanakkor felemelő és reményt adó.
Szóval… (Bocs, de ezt csak hosszan lehet elmesélni.)
Az volt a pedagógus státusztörvény egyik kevés
nyilvánosságot kapott, de számomra legfájóbb pontja, hogy annak, aki nem
vállalta a státuszváltást, év közben kellett távoznia, ha nem akarta
elveszíteni azt a kevéske végkielégítést, amit szintén ez a törvény meghagyott.
Ezért távoztam én is úgy, hogy október végén többek közt a végzős osztályom és
egy másik végzős osztály tanítását hagytam félbe. Ennek a két osztálynak volt a
szalagavatója tegnap a Tóth József színházban. Még ősszel megkérdezte az
osztályom az igazgatónőt, hogy a szalagavatón majd ott állhatok-e én is
mellettük, tekintettel a 3,5 év osztályfőnökségre, amire azt válaszolta, hogy
semmi esetre sem, vállalnom kell a döntésem következményeit. Erre azt
firtatták, hogy vendégként ott lehetek-e, amire ezt mondta: „Ha rajtam múlik,
úgy se.” Tartotta is ehhez magát, mert nem kaptam meghívót, de az egyik
kolléganőm, akinek a lánya az osztályomba járt, kijátszotta, és kaptam 2
jegyet. Nyilván a diákjaim dicsőséges pillanatait látni szerettem volna, nem
volt kérdés, hogy elmegyek; a férjem pedig elkísért, mert az az igazság, hogy
kicsit féltem attól, hogy elküldenek.
(Hogy egy kicsit árnyaljam a dolgot, meg kell említenem, hogy az igazgatónő a kinevezésekor szintén a végzős osztályát hagyta ott a vezetői pozícióért 2 éve, akkor ő nem látott abban kivetnivalót, hogy a szalagokat ő tűzze fel a volt osztályának.) (További finomítás: az utolsó gimis napok egyikén – sejtve, hogy mi vár majd az osztályra és rám a tanév további részében –
a lelkére kötöttem a diákjaimnak, hogy a szalagavató és a ballagás az ő ünnepük, nem szabad semmilyen „akciót” szervezniük, ha esetleg engem majd kizárnak ezekből; ezek róluk kell, hogy szóljanak, egész életükre elkíséri őket majd az élmény,
amit nem szabad ilyesmivel megterhelni.)
Tegnap a műsor első felében minden végzősre feltűzte a szalagot az új ofő. A második rész még éppen nem kezdődött el, de már a nézők mind bent ültek, amikor megjelent a helyünknél – az erkély első sora középen - ő, aki átvette az osztályomat. Magánakcióként hozott nekem is egy szalagot. Felálltam, hogy feltűzhesse, amikor a hátam mögött ülő szülők észrevették ezt és elkezdtek tapsolni, majd a földszinten és a páholyokban ülők forgolódni kezdtek, keresték, mi történt, és látva, hogy épp szalagot kapok, ők is elkezdtek tapsolni… és a szülők, rokonok – sokan állva – tapsoltak a szalagomnak, amit az iskolám vezetése meg akart tagadni tőlem.
A szívem a torkomban dobogott, csak álltam ott egy hosszú percig, és szinte letaglózott a hála.
Pedig még nem volt vége. Majd’ 3 órás szívet-lelket
gyönyörködtető műsor következett; aminek a végén még egy – megintcsak spontán –
szeretet-megnyilvánulásban volt részem.
Az utolsó műsorszám mindig egy közös dal eléneklése az összes végzős részéről. A dal végén már a nézőtéri fényeket is felkapcsolták, így
a diákok kiszúrtak a helyemen, előbb integetni, meg a kezükkel szívet formálva mutogatni kezdtek felém, aztán egyszerre elkezdték skandálni: Matos, Matos…!
Annyira hihetetlen volt, hogy odafordultam a férjemhez: Mit kiabálnak? Ő mondta, hogy engem szólítanak, és álljak fel – de nem tettem, mert nem akartam ellopni a show-t. A zongora újra megszólalt, a dal refrénjét elénekelték újra a végzősök, majd – ahogy azt kell – ünnepelték magukat a színpadon. De aztán valaki mégis újra rákezdte, és egy pillanat múlva már megint zúgott a Matos, Matos…! Ekkor már felálltam, és a nézőtér is bekapcsolódott a végzősök tapsába… és megint egy hosszú perc arról szólt, hogy „megtiltani nem lehet”.
25 évig voltam a HMG tanára, mégis úgy próbáltak onnan kiradírozni, mintha soha ott sem lettem volna.
Nem az volt az élettervem, hogy megválok
ettől a hivatástól, de meg kellett lépnem, mert kiégettnek, kisemmizettnek
éreztem magam; de ez a tegnap délután – mit szépítsem? – hatalmas elégtétel
volt nekem.
Sokszor elmondtam, most is ez a konklúzió: a szentesi drámai
rengeteget változott, de egy dologban semmit – a mai diákokra ugyanúgy kell
nézni, mint a 45 évvel ezelőttiekre, „ahogy csodára illik”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése