Védekezz! (6)
„A bőség zavara” – ezt szoktuk mondani, ha túl sok lehetőség
közül kell választanunk. Ez nem kellemes dolog, még akkor sem, ha sok jó közül
kell az egyetlen legjobbat megtalálnunk. Amikor azonban húsbavágó kérdésben
kell döntésre jutni, akár őrjítő is lehet, hogy a milliónyi alternatívából
hogyan jussunk el a számunkra leghatékonyabbhoz.
Íme egy olyan példa, ami sajnos gyakorta megesik emberekkel:
felüti a fejét egy betegség, aminek a tünetei nem egyértelműek. Az első jelek
feltűnésekor szinte mindenki elkezdi bújni a netet, hogy magyarázatot találjon.
Ám az „egy tabletta megoldja” találattól a „halálos ítélet” találatig mindent
írnak a tüneteiről. Ezért rokonainak, barátainak, ismerőseinek is kikéri a
véleményét. Tőlük is különböző vélekedéseket hall, egymást kizáró tippeket kap.
Persze nem hallgat mindenkire, de még azok közül is, akiknek ad a véleményére,
mindenki mást mond és tanácsol.
A következő lépésként - jobbik esetben nem kezdi el magát
kúrálni, hanem - orvoshoz fordul az ember. Ritka, hogy rögtön az első szakember
száz százalékos diagnózist tud felállítani - hisz ne feledjük, a példánkban nem
egyértelmű tünetekről van szó: valószínűleg több orvost is végig kell járni, rengeteg
vizsgálaton kell átesni. Azzal nem lenne baj, ha ezek mind egyirányba
mutatnának, de a nem tipikus tünetek
miatt minden bevont orvos más-más betegségre gyanakszik. Nem ragozom tovább, a
lényeg már így is kiderült: sajnos gyakoriak a hasonló dilemmák.
Mit tehetsz ilyen „bőség zavara” helyzetben? Kire hallgass?
Hogyan hozz jó döntést?
Először is tudatosítanod kell, hogy sok dologban egyszerűen
nincs, nem lehet egyetlen egyértelmű választás. El kell azt engedni, hogy
csakis jó döntést lehet bizonyos ügyekben hozni. Az élet jelenségei általában
kiszámíthatatlanok, nem lehet megjósolni a kimenetelüket. Ha ezt elfogadod, jó
adag negatív stressztől kíméled meg magad.
Másik tanácsom, hogy ha választottál egy utat a problémád
kezelésére, akkor onnan kezdve ragaszkodj ehhez az úthoz, menj végig rajta! Akkor
is, ha azért volt nehéz a választás, mert a többi megközelítés is egyformán
jónak tűnt. A fenti példánál maradva: ha két olyan orvos javasolt egymásnak
ellentmondó kezelést, akikről minden lehetséges módon megállapítható, hogy
kiváló szakemberek, és te egyikükre bíztad magad, akkor hallgass rá! Bízz
benne, csináld, amit javasol – ne kérdőjelezd meg menet közben a mellette szóló
döntésedet! Ha kiváló szakember, akkor ő maga fog téged máshoz irányítani, ha a
saját terápiás megoldásai nem vezetnek eredményre.
Ha egy számodra nagy jelentőségű dologban végképp nem tudsz
dűlőre jutni, pedig már minden tőled telhetőt megtettél, ezt is fontold meg:
fordulj egy olyan szakemberhez, akinek pont az a szakterülete, hogy ilyen
döntéshozatali krízisekben támogatást nyújtson. Lehet, hogy tud neked javasolni
egy az addigiaktól merőben eltérő nézőpontot, ami elvezet a célodhoz.
Védekezz! (7)
Kisgyermekkorban a felnőttek irányítanak bennünket, és ez
természetes a számunkra, ebbe születünk bele. Aztán elkezdjük felfedezni a
világot és benne magunkat, próbálgatjuk a határainkat. És bár bele-beleütközünk
a minket irányítók szabályaiba, nem kérdőjelezzük meg a felettünk meglévő
„hatalmukat” – hisz így biztonságos.
A serdülőkor lázadás a külső irányítás ellen, ugyanakkor
kétségbeesett küzdelem a saját magunk feletti irányítás megszerzéséért.
A kamaszéveket elhagyva szembesülünk a felnőtt lét ezernyi
felelősségével - és miközben saját életünk irányítójává kell válnunk, még
sokszor visszasírjuk a gyermekkort, amikor ugyan még másoknak
engedelmeskedtünk, de cserébe a lét súlyát is ők cipelték helyettünk.
Még nehezebbé válik a kontroll kérdése akkor, amikor olyan
új szerepekbe lépünk, amikben a mi felelősségünk lesz mások irányítása – akár
hivatásunkban a beosztottjainké, tanítványainké, szülőként a saját gyerekeinké,
gondozásunkra szoruló beteg rokonunké, stb.
Az irányítás és a felelősség összekapcsolódása miatt van az,
hogy felnőttként is sokan küzdenek sokféle, az irányítással összefüggő
problémával:
· ha másoknak túl nagy hatalmat adunk magunk fölött;
· ha még akkor sem tudjuk átadni az irányítást, amikor az szolgálná az érdekeinket;
· ha folyton másoktól várjuk, hogy megmondják, mit gondoljunk, kit szeressünk vagy kit ne, mit tegyünk vagy mit ne;
· ha mi magunk rángatjuk dróton a nekünk kiszolgáltatottakat, s azok egyszercsak megelégelik.
De a legnagyobb baj akkor van, ha a saját magunk élete
feletti irányítást veszítjük el.
Ezek miatt a problémák miatt tiszteletreméltó az az ember,
aki arra törekszik, hogy megismerje saját és mások viselkedésének mozgatórugóit
- ha úgy tetszik, az embert irányító motivációkat. Vedd kezedbe az irányítást!
Védekezz! (8)
Van az úgy, hogy az ember azt mondja: Elég! Valamire nemet
mond. Nem akar valamit tovább csinálni, nem akar benne maradni egy helyzetben,
nem akarja, hogy az történjen vele, ami addig. Ám ettől az „Elég!”-től nem
mindig jut el az ember addig, hogy tegyen is a helyzete megváltozásáért. Belül
ugyan „kiabál”, de végül meghunyászkodik és tűr tovább.
Amikor eljutunk arra a pontra, hogy tényleg elegünk van, az
általában egy krízis tetőpontja. Ez a csúcs viszonylag rövid ideig tart csupán,
és bár a magunkról lerázni kívánt helyzet továbbra is fennáll, később valamivel
enyhébben hat ránk, így hajlamosak vagyunk visszavonulót fújni. És mentegetni a
helyzetet. „Nem is annyira, nem is úgy, nem is addig”, stb. Mert változtatni
nehéz, rálépni egy ismeretlen útra félelmetes, kipróbálni magunkat új
helyzetekben nem komfortos.
Mégis fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket:
Minek vesztegetnénk az időnket és az energiáinkat olyan
dolgokra, amelyek felemésztenek bennünket? Ha benne maradunk egy számunkra már
csak kellemetlenségeket jelentő helyzetben, az vajon később megtérül majd?
Ha kitartunk a bántalmazó párkapcsolatunkban, akkor jutalmul
egyszercsak mégis szeretetet kapunk majd ugyanattól az embertől? Ha benne
maradunk a „barátságban” a bennünket kihasználó partnerrel, akkor jutalmul
egyszercsak mégis ő lesz önzetlen velünk? Ha a munkánk kiégéshez vezet,
maradunk mellette mégis, mert egyszercsak mégis örömet fog okozni nekünk
ugyanaz a meló? Nyilvánvalóan mindegyik kérdésre nemmel tudunk csak felelni –
vagyis nincs megtérülés, csak további mérgeződés.
Csak az az ember képes a szorongását legyőzve kilépni
számára vállalhatatlanná váló szituációkból, aki tudja magáról, hogy meg fog
birkózni vele. Ismeri magát, van önbizalma – és nem csak abban bízik, hogy
sikeresen véghezviszi a célját, hanem abban is, hogy ha valamiért ez mégsem
sikerül, akkor is talpra fog tudni állni.
A tét nem kicsi: nemcsak a lelki, de a testi egészségünk is
múlhat azon, hogy tudunk-e nemet mondani a bennünket betegítő dolgokra! És bár
nemet mondani nem mindig könnyű, meg lehet tanulni! A szervezetünk ugyanis akár
tüneteket, betegségeket is kifejleszthet, ha hosszasan szembemegyünk azzal, ami
igazából jó lenne nekünk.
Védekezz! (9)
Pletyka. Még csak a nagyobb gyermekünk volt meg, amikor
visszautaztam a szülővárosomba a nagynéném temetésére; a férjem otthon maradt a
kicsivel, így csak én voltam a szertartáson. Néhány évvel később rég látott
barátainkkal szóba jött, miért hagytunk ki éveket a találkozásaink között.
Kiderült, hogy közös szülővárosunkban élő szüleiktől azt hallották, hogy mi a
férjemmel csúnya veszekedések közepette elváltunk – a minden részletében
valótlan történetet abból szőtte a családom köré a kisváros, hogy egyedül
vettem részt azon a temetésen. A barátaink emiatt nem keresték velünk a
kapcsolatot jó darabig.
Rágalmazás. Egyetlen egyszer kerültem olyan helyzetbe, hogy
nagy nyilvánosság előtt egy rosszakaró megrágalmazott. Összetévesztett
valakivel, akinek a szerinte morálisan elítélendő tetteit nekem tulajdonította,
és ezt ország-világ tudomására hozta, aztán tovább ragozta még jó párszor.
Elmondhatatlan szinte, amit ennek a folyamatnak a során éreztem – de a
tehetetlenség dühe volt a legmarkánsabb minden reakcióm közül.
Sajnos az ilyen esetek megtörténte ellen nem sokat tehetünk
- rosszindulatú, mások kárára örvendező emberek voltak, vannak és lesznek. Ha
szeretnéd magad megvédeni, jobb, ha abból indulsz ki, hogy mások viselkedését
nem tudod megváltoztatni, csakis a saját hozzáállásodat. Ha eszerint
gondolkozol, akkor belátod, hogy a pletykaterjesztőkkel és a rágalmazókkal nem
érdemes szóba állni. Érvelni, cáfolni felesleges, mert nagyon kicsi a
valószínűsége, hogy jobb belátásra tudod bírni őket. Sőt, akár még olaj is
lehet a tűzre, ha bármit is reagálsz.
Tulajdonképpen egészen egyszerű megvédened magad –
ugyanakkor mégis nehéz megfogadni ezt a tanácsot: zárd ki! Egyszerű, mert úgy
tűnik, mintha az lenne a feladat, hogy ne tegyél semmit. Ám épp ez kíván
hatalmas erőfeszítést, hisz ez azt jelentené, hogy a saját markáns érzelmeiden
kellene úrrá lenni. Azokon az érzelmeken, amik a legzsigeribbek: a félelmen
(hogy elfordulnak tőled emiatt), a dühön (hogy ezt valaki megteszi veled), a
tehetetlenségen (hogy nincs semmilyen eszközöd ellene). Mégis meg kell
próbálnod, ha nem szeretnéd azt a betegítő stresszt, ami ezekkel az érzelmekkel
együtt jár.
Az első lépés, hogy azonosítsd az érzelmeidet. Fogalmazd meg
és mondd is ki; például: „Rettenetesen dühös vagyok!”
Utána engedd meg magadnak, hogy mélységükben átérezd őket: figyelj
a tested reakcióira, akár vágj a földhöz egy párnát vagy üvölts bele. Majd fogalmazd
meg és mondd is ki, hogy jogosak ezek az érzelmeid – bár nem szereted magad
dühösnek érezni, de a düh most megfelelő reakció.
Ezután vedd sorra, miért jogosak ezek az érzelmeid – ez a
lépés egyben azoknak az erősségeidnek a számba vétele is, amik segítenek
megküzdened a helyzettel; például: „Dühös vagyok, mert rosszindulattal
fordultak felém. Én jóindulatú ember vagyok, szándékosan nem bántok másokat.”
Végül engedd el: fogalmazd meg és mondd is ki, hogy
leszámoltál ezzel a dologgal; akár el is képzelheted, ahogyan eldobod magadtól.
Persze a fent leírt mód inkább egyfajta hozzáállás, nem
pedig pontosan végrehajtható feladatsor. Ezért nem a lépések megjegyzése és
végigcsinálása a lényeg, hanem az, hogy megpróbáld rászoktatni magad a saját
énműködésed tudatos követésére, illetve az érzelmeid megélésére és
racionalizálására; arra, hogy a téged rosszul érintő szituációkat muszáj feldolgoznod,
mert csak így zárhatod ki őket végül.
Védekezz! (10)
Azt, amiről most írok, már számos helyen olvashattad – mégis
fontosnak érzem, hogy én is felhívjam rá a figyelmet, mert nem lehet elégszer
elismételni. Olyasmiről van szó, mint amikor nyár elején szakemberek
figyelmeztetnek arra, hogy felhevült testtel nem szabad a vízbe ugrani – a nyár
végi statisztikákban pedig ott szerepelnek az így bekövetkezett halálesetetek.
Elkerülhető dolgokról tehát újra, meg újra beszélni kell, hátha elér egyszer
mindenkihez.
A jelenség, amivel számtalan felhívásban találkozhattál már,
hogy a magánéletünk kiteregetése az online felületeken mennyire veszélyes. Arra
is jó lenne ügyelnie az embereknek, hogy ha két héten keresztül a család
nyaralós képeit posztolgatják, az felkeltheti a házfosztogatók figyelmét; vagy
hogy ha folyton drága ékszereivel, márkás ruháival dicsekszenek a neten, lehet,
hogy ettől válnak majd rablás áldozatává; stb. Én azonban most a tinédzser korúak
érdekében szeretném felhívni a figyelmet bizonyos veszélyekre.
A kamaszok számára létkérdés az, hogy a társaik között
megbecsültséget szerezzenek, hogy elfogadtassák magukat. Ugyanakkor természetes
feladata az életkoruknak a szülőkről való leválás – így az addig számukra az
igazodási pontot jelentő szülőket többé-kevésbé „megtagadják”. Magyarán egy
tinédzser számára – amikor a kortársai körében van – ciki a szülő bármiféle
képbekerülése, megnyilvánulása.
Ezt kellene szem előtt tartania a szülőnek (és/vagy
rokonnak) akkor, amikor megnyilvánul a közösségi oldalakon. Már az is óriási
blama a tini gyereke számára, hogy anya/apa „fenn van a Tik-tokon”; az pedig egyenesen
veszélyezteti a társai közötti megítélését, ha a szülei posztolnak is a
gyerekükről, vagyis őróla. A beilleszkedés vágya óriási hajtóerő, hisz mindenki
arra törekszik, hogy elfogadják; a sorból kilógni, kívülállónak vagy
kitaszítottnak lenni szinte elviselhetetlen állapot. Egy kamasz az életkorának
megfelelően nagyon kritikus önmagával, és gyakran rossz véleménye van saját
magáról. Vagyis – mivel tinédzser – egyébként is szorong a valós vagy vélt
hiányosságai miatt; ezt tetézi az, ha a róla készült képek és szövegezésük
kikerülnek a netre. Az a legkevesebb, hogy attól tart, hogy gúnyolni fogják,
mert apuci/anyuci közzétette a képeit vagy a róla szóló információkat. De attól
meg egyenesen retteg, hogy ezekből a képekből valamilyen gyengesége, hibája,
fogyatékossága derül ki, amit aztán felhasználnak majd ellene. Ez az alapja az
online zaklatásnak; és ebből indul ki az iskolai bántalmazás is, ez folytatódik
a csapattársak közt, a „baráti” társaságban is.
A szülő szándéka a közzététellel persze épp ezzel
ellentétes: azt szeretné megmutatni, milyen szép, okos, ügyes az ő gyereke.
Viszont tudjuk, hogy a pokolba vezető út is…..
Megjegyzések
Megjegyzés küldése