Bizalom (1)
Éreztél már olyat, hogy a jeges félelem összehúzta a bensődet? Mintha fokozatosan, a gyomrodból indulva lefagytál volna; mintha minden tagodat lezsibbasztotta volna a rettegés? Azt hiszem,
ezt az érzést nem nagyon úszhatja meg senki, aki elért bizonyos kort – sajnos az életünk során néhányszor volt/van/lesz benne részünk.
A gyász nem csak a szeretett személyek elvesztése miatt
törhet ránk, hanem bármiféle veszteség okán; bár egy hozzánk közel álló halála
sokkal intenzívebb gyászt von maga után – olvasható a szakirodalomban. Az én
tapasztalatom eltér ettől: voltam olyan helyzetben, amikor a fenti jeges
félelmet éreztem - „csupán” a bizalmam elárulása miatt. És bizony gyászoltam
rendesen: tagadtam, haragudtam, alkudoztam; bizonyos dolgok úgy
ledermesztettek, hogy éveken keresztül elkerültem a velük való szembenézést;
végül elfogadtam a helyzetet – de úgy érzem, soha, senkiben nem fogok már olyan
mértékig megbízni, mint az elárultatásom előtt.
Amíg ez a gyászmunka tartott, egyetlen segítségem volt: ha
kiadhattam magamból, beszélhettem róla. Ezeregyszer átrágtuk a történteket a
családban, a barátokkal, a helyzetet valamilyen szinten ismerőkkel – ez
rengeteget segített, de! Az a baj azzal, ha rokonnal, baráttal, ismerőssel
beszéled ki az efféle helyzeteket, hogy – persze csakis azért, mert szeretnek
téged – ők nem tudnak objektívek lenni. Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de ma
már úgy gondolom, hogy sokkal jobb lett volna egy kívülálló, hozzáértő személy
segítségét kérnem. Mert nem arra van ilyenkor szükség, hogy azt mondják, amit
hallani szeretnél, vagy arra, hogy kéretlenül is el akarjanak látni jó
tanácsokkal. Ráadásul egy idő után már szinte lelkifurdalásod van, hogy megint
a problémáddal traktálod őket – de nem tudsz erről lemondani, annyira feszít -,
és ezzel még egy plusz terhet gyártasz magadnak. Én legalábbis így voltam
vele.
Azt hiszem, abban, hogy én magam is végül olyan szakember lettem - life coach, azaz életvezetési tanácsadó -, aki kívülálló, hozzáértő személyként lehet a támasza a veszteségekkel megbirkózni igyekvőknek, benne voltak ezek a tapasztalataim.
Bizalom (2)
Van egy ilyen kategória a drámajátékok közt: bizalomjátékok.
Bármilyen korosztállyal is foglalkozzam drámaszakemberként, ezeket a játékokat
rögtön az ismerkedést és kapcsolatteremtést megkönnyítő játékok után kezdem el
a csoportommal. Ugyanis ahhoz, hogy biztonságos légkört teremtsek, meg kell
alapozni a csoporttagok közti együttműködést a bizalom kialakításával.
A bizalomhoz szabályokat kell betartani – először azért, hogy ezek a szabályok legyenek a külső feltételek; például ha a játékvezető jelez, mindenkinek meg kell állnia, így elkerülhetők az esetleges összeütközések. Később a szabályok – még a legkisebbeknél is – belsővé válnak; mindenki megérti, hogy a játékélményhez szükség van az egymásra figyelésre. Ugyanez
a bizalom az alapja minden jó emberi kapcsolatnak:
már
a kisgyermek megtanulja az oviban, hogy nem érdemes meghúzgálni a másik haját,
mert az óvónénitől „kikap”, majd rájön, hogy azzal a társával lehet jót
játszania, akihez kedves.
A bizalom törékeny dolog.
Például egy drámacsoportban
sokszor végzünk vakvezetéses gyakorlatokat – ha egy csukott szemű játszót csak
egyetlen egyszer nekivezet a társa a falnak, ő nagyon hosszú időre képtelen lesz
részt venni a játékokban. A drámacsoportokban az (is) nagyszerű, hogy a játék
tét nélküli tapasztalás – ha elő is fordul egy-egy ilyen eset, a drámatréner
szakértő módon segítséget ad a bizalom visszaépítéséhez; maradandó kár nem
esik. Ám a „való életben”, ha egy embert az, akinek őt kiszolgáltatott
helyzetében feladata lett volna megvédeni, cserbenhagyja, olyan bizalomvesztést
eredményezhet, amiből szinte lehetetlen sérülés nélkül felállni.
Fontos szociális feladataink közé tartozik, hogy bizalommal tudjunk fordulni mások felé; hogy megtanuljuk mások bizalmát megszerezni; hogy ön bizalmat szerezzünk; és hogy ha valamiért mégis bizalmi válságot élünk át, azt kezelni tudjuk.
Lehet, hogy éppen egy személyiségfejlesztő drámacsoport segít ezeket a szociális készségeinket fejleszteni – arra bíztatok mindenkit: bátran csatlakozzon egy ilyen közösséghez; ne higgye, hogy ez csak a gyerekek kiváltsága!
Bizalom (3)
„Vagyok,
ahogy vagyok, elég ennyi,
Ha senki más
nem vesz észre a világon, békén ülök,
És ha
mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.
Egy világ
vesz észre, mely nekem a hasonlíthatatlanul legnagyobb, én magam…”
(Walt
Withman/Gáspár Endre)
A fenti sorokban a költő gyönyörűen megfogalmazta, mit
jelent az önbizalom. Aki bízik önmagában, az fontos döntési helyzetekben is
tisztában van azzal, hogy egyedül a saját véleménye számít; nem hagyja, hogy
mások befolyásolják. Nem teszi ki magát annak, hogy ítélkezhessenek felette.
Nem fél attól, hogy ő maga, vagy bármi, amit tesz, másoknak nem tetszhet. És nem
tart attól, hogy mások nemtetszésének következményei lesznek rá nézve. Nem
puhatolózik, hogy vajon nekik mi imponálna. Saját érdekei szerint cselekszik,
nem igazítja a tetteit mások kénye-kedve szerint.
Mindez persze nem öntörvényűséget vagy beképzeltséget jelent
– az erős önbizalommal rendelkező ember is figyelembe veszi a környezete
reagálásait; ő maga kritikusan gondolkodik, így a kritikát nem utasítja el.
Ugyanis abban is bízik, hogy bátran meghallgathatja, mit gondolnak mások - nincs
benne megfelelési kényszer, de elismeri, hogy a vélemények ütköztetése
segítheti őt a döntéseiben.
Az önbizalomhoz egészséges önszeretet is kell.
Az önszeretet
nem tévesztendő össze a nárcisztikus önimádattal. Inkább önelfogadás. Az a
bensővé tett mély meggyőződés, hogy hibáimmal és erősségeimmel együtt „vagyok,
ahogy vagyok”.
Önbizalommal szerintem mindenki rendelkezik – hisz enélkül
aligha tudna az ember bármit véghezvinni; legfeljebb valakinek gyengébb,
másoknak erősebb az önbizalma. Ha az előbbiekhez tartozol, és szeretnéd megerősíteni
(vagy égetően szükséged van erre) - tudd, hogy létezik számos segítő lehetőség,
ne habozz megkeresni a neked valót!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése