Memoárok 27. – szalap
A szentesi gimi drámatagozatán létezik ez a tantárgy:
színházi alapismeretek, vagyis szalap; az én időmben kötelező érettségi tárgy
volt. A tanárnő, akiről írok, előbb rajzot, majd a mi osztályunkban ezt a
tárgyat tanította. Rajzórákról kevés emlékem maradt, de például azt, hogy a
párhuzamos vonalakat 2D-ben összetartónak ábrázoljuk, ő magyarázta el – nekem, máig
fejletlen térlátásúnak ez afféle megvilágosodás volt.
A szalapórák inkább megmaradtak; ezekről is az a néhány bölcsesség, amit saját tanári praxisomban is mindig továbbadtam (jelezve, hogy tőle tanultam). Például, hogy
moziban, színházban mindig a sor szélére ülj, hogy nagyobb feltűnés nélkül távozhass, ha nem tetszik az előadás.
Amikor első évesek voltunk, tanárnő kicsit félelmetesnek
tűnt amiatt, hogy nem akart megnyerni magának bennünket mással, csakis a
tudásával, például soha nem mosolygott. Később egyszer – amikor már mosolygott
ránk – megkérdeztük erről; valami olyasmit mondott, hogy előbb nekünk kellett
kiérdemelnünk tőle, hogy megszeressen bennünket, ez nem jár szerinte
automatikusan. Ez sokszor eszembe jutott a pályámon.
Harmadévben megnyertük az országos diákszínjátszó fesztivált egy Lázár Ervin mese színrevitelével. Rengeteg élmény fűződött ehhez az előadáshoz már a kezdetektől. Nekem úgy rémlik, hogy saját diák kezdeményezésünk volt, először nem tanári irányítás mellett kezdtünk próbálni, de aztán az osztályfőnökünktől és
a tanárnőtől is segítséget kaptunk hozzá, így juthatott el az országos döntő első helyéig.
Itt most arról emlékezem meg, amit
tanárnő tett hozzá – ő találta ki, hogy ne használjunk semmilyen díszletet és
kelléket; mindent a testünkből formáljunk meg. Így lett két karból nyíló-záródó
lengőajtó, kézből kinyújtott mutatóujjból fogorvosi fúró, négykézlábra
ereszkedő társunkból szék, és így tovább. Maga az ötlet is ámulatba ejtő volt,
de az a könnyedség volt számunkra a „sosemlátott”, ahogy tanárnő néhány
mozdulattal és pár szavas instrukcióval tökéletesen helyére illesztette az
egész előadást. De a legfantasztikusabb az volt az egészben, hogy mindez a
döntőn való bemutatás előtti napon történt; a tanárnő kísérőként jött velünk, mi
főpróba gyanánt megmutattuk neki a darabunkat, ő meg ezzel a pár ötlettel
„felturbózta”. Addig is jó kis előadás volt (különben nyilván nem jutott volna
el a döntőig), ezektől az ötletektől viszont zseniális lett.
Később, amikor kollégák lettünk, magam is rendeztem
diákszínjátszó előadásokat, és egyszer megkérdeztem arról tanárnőt, mi a titka,
hogy ő minden rendezését magabiztosan vezényli le. Megdöbbentett a válasza (bár
később a volt osztályfőnököm, szintén diákszínjátszó rendező nagyon hasonlót
mondott); azt mondta ugyanis, hogy őt épp úgy kétségek gyötrik, mint engem, ő
is bizonytalan abban, hogy jót csinál-e és jól csinálja-e, amikor diákokkal
színpadra visz dolgokat. Valami olyasmit fogalmazott meg, hogy minden alkotó
„lelkéből lelkedzett” saját gyermekeként tekint az alkotására, így az ahhoz
fűződő érzelmei vezérlik – ez van a tépelődések mögött és ettől ő sem mentes.
A gimis négy év alatt tanárnőt titokzatosnak láttuk – a fentiek miatt is, de hozzájárult jellegzetes, saját védjegyének számító külseje (hosszú, egyenes, középen elválasztott haj és tussal kihúzott szem); és benne volt ebben az a korábbi, a Kádár rezsimmel szembeni politikai szerepvállalása is, amiről csak itt-ott suttogva terjesztett információmorzsákat hallottunk.
Tőle is nagyon sokat tanultam, neki is hálás vagyok
sokmindenért; ma is kapcsolatban vagyunk – meg is köszöntem neki; ezzel a kis
megemlékezéssel is ezt teszem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése