„Szóval, a memoárokat
megírom. Majd meglássa, aki akarja, olyan kerek igazság kerül ki belőle, ami
ritkaság.” (Indul a bakterház)
Úri huncutság
Abban, hogy pedagógus lettem, nagy része volt azoknak a
tanároknak, akik végigkísérték iskoláskoromat. Persze jó néhány kolléga
kezdhetné ugyanezzel a saját történetét, mégis különleges a pályaválasztásom,
ha azt nézzük, hogy az egész néhány rossz tanárral kezdődött...
Tudom, a „rossz tanár” elég leegyszerűsítő fogalom, de meg
tudom magyarázni! (Szakmai „ártalom”.) Azt azért még az elején tisztázni
szeretném, hogy volt néhány jó – sőt, kiváló! – pedagógus is az életemben; ha
nem is miattuk lettem végül pedagógus, de ők lettek a példaképeim.
Szóval általános iskolában kezdődött tanárságom története,
néhány olyan pedagógussal, akiknek a hatására végül magam is e szép szakma
mellett döntöttem.
Egy kicsi iskolába jártam, ahol minden évfolyamba csak egy
osztály tartozott, ugyanakkor ez egy különleges intézmény volt: mindannyian ének-zene
tagozaton (Kodály-módszer) tanultunk. Bejutni csak sikeres felvételivel
lehetett, én mégis más módon kerültem oda: protekcióm volt! A szüleimmel elsős
koromban költöztünk a városunk egyik végéből a másikba, ezért közelebbi iskolát
kellett találni számomra, így esett az ZI-re a választás. Nagymamámék
szomszédságában lakott Főorvos Úr és a felesége, Főorvosné Tanárnő – utóbbi
történetesen a ZI énektanára, aki felajánlotta, hogy korrepetál ének-zenéből,
hogy a második osztályt már náluk kezdhessem el. Egész nyáron át tartottak ezek
a pótló órák, hisz egy ilyen tagozaton egy év alatt elsajátítják a 6-7 évesek
azt a mennyiségű tananyagot, amit a „normál” általánosban 8 év ölel fel.
Ráadásul nemcsak elméletet kellett pótolnom; meg kellett tanulnom alapfokon
megszólaltatni a furulyát, valamint néptáncolni.
A tanításom Főorvosné Tanárnőék otthonában folyt, ahová
minden alkalommal megilletődve léptem be. A családom ugyanis a társadalom
szegényparaszti rétegéből került ki, generációkon át áhítattal vegyes alázattal,
ugyanakkor gyanakvóan tekintett minden tanult emberre; nagyanyámék
megtiszteltetve érezték magukat attól, hogy Főorvos Úr és Főorvosné Tanárnő a
szomszédjukba költözött – emiatt már 6 évesen úgy éreztem magam az otthonukban,
mint akinek nem is szabadna ilyen magas rangú személyek közelébe mennie, de
micsoda szerencse, hogy mégis részesülhet ebben a kegyben.
Ezt az érzést aztán folyamatosan erősítette a nyár: olyan
dolgokat kellett megtanulnom, amik „úri huncutságnak” tűntek, hisz a családi
hagyományok között soha nem szerepelt semmi olyan, aminek nincs közvetlen
megélhetési haszna. Hiába tette lehetővé addigra a Kádár-kori „egyenlősdi”,
hogy mi is mentesüljünk a napi megélhetési gondok alól, nemzedékek tapasztalata
mutatta, hogy ha a család „valamire jutni” akar, akkor spórolni kell. Márpedig
a spórolással nem fért meg semmi olyan, aminek nincs kézzelfogható, azonnali –
lehetőleg anyagi – haszna; így zenéről, színházról, tánc- vagy képzőművészetről
6 éves koromig nem sok fogalmam volt.
A szólótáncos
Művészeti tagozatos általános iskolába jártam –
tulajdonképpen véletlenül, hisz a családi hagyományok között soha nem szerepelt
semmi olyan, aminek nincs közvetlen megélhetési haszna (zene, tánc, színház). Pedig
volt a családunkban művészi hajlam édesapámon keresztül - de sajnos a fenti
szemlélet elnyomta, még mielőtt kiteljesedhetett volna.
A szülővárosom híres a népművészetéről; a helyi
virágmotívumokkal díszített textileket, ruhaneműket, porcelánokat még ma is
keresik a hazai és külföldi turisták, gyerekkorom idején pedig minden második
helyi asszony ilyenek előállításával foglalkozott. Köztük az apai nagyanyám. Apám,
mint a városban szinte mindenki, gyerekkorától néptáncolt (szintén híres ága a
helyi folklórnak), és kamaszkorára olyan virtuózzá fejlődött, hogy a város népi
együttesének szólótáncosa lett. Ez az ún. ötvenes évek idejére esett, amikor a
művészeti főiskolák a vidéket járták tehetséges fiatalok után kutatva – apámra felfigyelt
a balettintézet vidékre kiszállt bizottsága, és felajánlottak számára egy
helyet a képzésben. Nagyanyám és nagyapám a művészeket még annál is
haszontalanabbnak tartotta, mint a kétkezi munkát nem végző tanult embereket –
nem sokra -, így apámat nem engedte a főiskolára, a táncos karrierje
megfeneklett, és a tehetséges fiúnak az álmai megvalósítása helyett be kellett
érnie a mihamarabbi kenyérkeresővé válás kétes – ám szükséges – dicsőségével.
Ilyen előzmények után azt gondolhatná bárki, hogy amikor én,
a nagyobbik lánya bekerültem a tagozatos általánosba és ott kiderült, hogy
örököltem a táncos géneket, akkor édesapám meglátta a lehetőséget saját sorsa
kompenzálására. Ám hiába álltam elő azzal a kéréssel, hogy beléphessek a városi
néptáncegyüttesbe, nemet mondott a család. Az indok – bár nem volt divat
akkoriban a mi köreinkben magyarázatot adni a gyereknek – az volt, hogy nincs
pénzünk a díszes táncviseletre. Dehát nagyanyám szakmányban gyártotta másoknak
a táncruha-hímzést! És mellesleg a néptáncegyüttesnek voltak kölcsönözhető
öltözetei is… A „nem!” ezek ellenére is „nem!” maradt.
Még egy rövid adalék: édesanyám ugyan nem művészi pályára
áhítozott, de ő is többre törekedett, mint amit a családja szánt neki:
szeretett volna érettségit adó középiskolába járni. Ám – mivel ahhoz egy másik
városban kellett volna kollégistának lennie, őt sem engedte el a (másik)
nagyanyám; édesanyám tehát hasonló csalódást élhetett át, mint apám vagy később
én. (De azért csak lesz itt egy hepiend is – egy másik történetben.)
Képek a falon
Sajnos nem lett belőlem néptáncos, ám apám táncos múltjával visszakanyarodok
egy kiváló pedagógushoz, a ZI igazgatójához. Igazgató Bácsi rejtélyes alakja
volt az iskolának - vele ijesztgették a tanárok a renitens nebulókat, s ez
annál is inkább hatott, mivel nagy ritkán kerülhetett vele kapcsolatba egy
„mezei” kisdiák. Nekem mégis egy nagyon kedves emlékem van róla. Ehhez
elöljáróban tudni kell, hogy ebben a mindössze 8 osztályos iskolában egyetlen
lány szerzett magának „változó”, azaz hármas magatartásjegyet: én. Persze ennek
is megvan a maga sztorija, ami már tényleg a pályaválasztásomat meghatározó
negatív tanári hozzáállással függ össze, de előbb Igazgató Bácsiról mesélek.
Szóval ez a rettenetesen rossz leányzó (én), ebben a történetben megint
kihúztam a gyufát valamelyik tanerőnél valamiért (ez mindennapos volt, erre az
esetre valamiért nem emlékszem már pontosan), így az igazgatói irodába küldött
büntetésként az óra hátralévő részére. Félve kopogtattam, majd léptem be az
ajtón, de Igazgató Bácsi kedvesen, sőt: örömmel fogadott – felismert ugyanis;
és nem kérdezett semmit arról, hogy miért jöttem, hanem elkezdett mesélni. –
Tudod-e, hogy ki van ezeken a képeken? – mutatott a falon a fekete-fehér
fotókra. – Hát, apád! (Nem tudtam.) - Micsoda tehetség volt a te korodban! Nem
láttam még olyan ördögi ügyességet, ahogy cifrázta a lépéseket, járta a marsot,
forgatta a lányokat! Mondd meg neki feltétlenül, hogy Igazgató Bácsi üdvözli!
Otthon kicsit igazítanom kellett a történeten, ha úgy
akartam átadni az üdvözletet, hogy ne derüljön fény az Igazgató Bácsival való
találkozásom okára – mindenestere otthon megtudtam azt is, hogy anno ő tette
meg apámat a városi néptáncegyüttes szólótáncosának, mivel ő volt annak a
vezetője.
Hármas magatartás
Általános iskolából rengeteg máig jelentősként elkönyvelt
élményem származik; sok-sok izgalmas, vicces, szeretettel teli emlék az
osztálytársak kapcsán; ugyanakkor számos negatív tapasztalat is, amik a
bennünket tanító pedagógusokhoz fűződnek. Tudom én, hogy akkoriban más
szemlélet uralkodott, más volt a tanár-diák viszony – ha utána nem találkozom a
középiskolában ezzel éppen ellentétes hozzáállással, talán azt gondolnám ma is,
hogy természetes volt, ahogy némely tanárunk velünk bánt a kisvárosi
általánosban.
Az egyik ma is nehezen megemészthető dolog számomra az
iskola egyetlen hármas magatartású lány státuszának elnyerése.
Bátran mondhatom, hogy én már egészen kis koromtól elvhű
ember voltam. A legfőbb elv, amihez foggal-körömmel ragaszkodtam – akár a
magam, akár mások érdekében –, az az igazságosság volt.
Gyermekkorom idején sem a társadalom, sem a család nem volt
demokratikus; még nagyon erősen jellemző volt mindkét terepen a
tekintélyelvűség, illetve az, hogy a tekintély nem személyes kvalitásokból
fakadt, hanem a születési hely, a társadalmi presztizs vagy egyszerűen csak az
életkor határozta meg. Ugyanakkor már felnőtt egy városi értelmiségi generáció,
akik elutasították ezt a merev, patriarchális szemléletet – néhány barátnőm
szülei ilyen felnőttek voltak. Erős kontraszt volt aközött, ahogyan ők bántak a
gyerekeikkel és ami nálunk volt szokásban. Talán ennek megtapasztalása is
hozzájárult ahhoz a személyes harcomhoz, ami végül a „változó” magaviseletem
oka lett.
Az igazságtalanságok elleni hadjáratom első frontvonala a
családomon belül alakult ki. Nálunk ugyanis nagyon gyakori volt a nemleges
válasz a gyermeki kívánságaimra, és a „Miért nem?” kérdésemre a „Csak!” volt a
válasz, vagy valamilyen hasonló irreleváns mondat („Mert én azt mondtam!” „Ne
feleselj!” stb.). Sajnos az igazságérzetem mellé diplomáciai érzék nem társult,
így a családban mindig alulmaradtam: továbbra sem értem el a célom, és még azt
sem tudtam meg, mi okból.
Ez azonban nem tántorított el attól, hogy az iskolában szót
emeljek, ha szerintem valami jogtalanság történt. Nem állítom, hogy a stílus,
amit ezekhez választottam, nem lehetett bosszantó vagy egyenesen tenyérbemászó
(az a bizonyos „nagyszájúság”; igazság szerint nem emlékszem, csak utólag
visszagondolva talán ez lehetett a nagyobb baj. Mindenesetre a pedagógusok nem
vették a fáradságot, hogy a jogtalanság kapcsán érdemben „tárgyaljanak” velem,
helyette az erőből leuralást választották: figyelmeztetések, beírások, hármas
magatartás. És hogy az előbbi lett volna a célravezető, abból tudom, hogy a
középiskolai pedagógusaim épp ezzel tudtak később „megszelidíteni”.
A rágógumi
Általános iskolai történeteim közül kiemelkedik a rágógumis
eset, mint a masszív igazságtalanság esete.
A suliban üldözték a rágógumizást, aminek persze voltak
méltányolható okai. Ám a fiatalság ebben is lázadási lehetőséget látott, így e
rossz szokást nem lehetett kiírtani. Érdekes, milyen nagy divatja volt. Talán
amiatt, hogy viszonylag olcsó édesség volt, vagy azért kedveltük annyira, mert
a magyar rágóval – ellentétben a nagy ritkán ide is eljutó, például „Jugóból”
szerzett „nyugati” rágókkal – hatalmas lufit lehetett belőle fújni; esetleg a
változatos ízek miatt (még negró rágó is létezett) – mindenesetre tényleg
nagyon népszerű volt. Amellett, hogy a „kérődzés” nem fért meg jól a tanórai
feleléssel, az is bosszantotta a tanárainkat, hogy sokszor az iskolapadokba
ragasztották az elhasznált rágókat a diákok.
Ötödikesek voltunk, amikor a második óránk elején megjelent
egy tanári osztag, és visszaparancsoltak bennünket az első óránk helyszínére, a
matekterembe,– rágórazziára. Mondván, hogy akinek a padjában rágógumit
találnak, az az első órán ragasztotta oda, így osztályfőnöki figyelmeztetést
kap. Végignézték a padokat, és naná, hogy majdnem mindegyikünk ülőhelyénél volt
beragasztott rágó! Hiszen hosszú évek alatt számos, addigra régen elballagott
diák vált meg ízetlenné vált rágójától ily módon.
Csakhogy a razzia eredményébe minden rágógumi beleszámított!
Azok is, amelyeket az előző generációk hagytak a padokban – jónéhányat vésővel
sem lehetett volna már eltávolítani. Hiába emeltünk szót, hiába magyaráztuk,
hogy életszerűtlen a rágók ilyen mértékű kiszáradása egy óra alatt vagy az,
hogy ezen a napon mindannyiunknak rágógumizásra támadt kedve, nem számítottak
az érveink, az osztályból 1 kivétellel mindenki kapott büntetést: osztályfőnöki
figyelmeztetést. Még K. A. is, aki aznap nem is volt iskolában, betegen feküdt
otthon! De az igazságtalanságot az tetőzte be, hogy az egyetlen gyermek, aki nem
kapott elmarasztalást, az Város Legfőbb Jogásza Úr gyermeke volt (na persze, egyedül
az ő padjában nem volt rágó, ugye?!); aki csodás módon mindig kimaradt, ha az
osztályunkat valamiért elővették. (Sok ilyen volt, állítólag mi voltunk az
„iskola réme” osztály.)
Azt kiegészítésül el kell mondani, hogy egy osztályfőnöki
figyelmeztetésnek a szülők szemében nagyobb súlya volt akkoriban, mint ma -,
így az igazságtalanság néhányunknak a szó szoros értelmében is fájt, amikor
otthon alá kellett íratni az ellenőrző könyvünkben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése