Énekkari kicsengetés
A most következő történet idején az iskolánkban nem volt
automatán vezérelt csengetés, a suli középső szintjén a falon volt egy olyasmi
gomb, mint a villanykapcsoló: ezt a gombot kellett megnyomni, hogy az óra
becsengetést és a kicsengetést jelezzék.
Nálunk volt diák ügyeletes, ahogy a tanárok közül is mindig
volt a folyosón strázsáló személy, volt 1-1 tanuló is minden szinten. Az
úttörőnyakkendőt kellett viselnie az ügyeletesnek, abból tudták a gyerekek,
hogy neki szót kell fogadni. Sajnos az mára kitörlődött a memóriámból, hogy
vajon tényleg volt-e ilyen engedelmesség, de arra emlékszem, hogy volt néhány
szabály, amit az ügyeletesnek be kellett tartatnia, például a kicsik nem
rohangászhattak a folyosón, illetve a termekben nem tartózkodhatott benn senki
a heteseken kívül.
Az már homályos, hogy az egész felsőtagozat vagy csak a
nyolcadikosok csengethettek, mindenesetre a diákügyeletes dolga volt ez is.
Tulajdonképpen jó muri volt ez a feladat, mert minden tanítási óra befejezése
előtt legálisan kimehetett az ember előbb, és ugyanebből az okból késhetett a
következő óráról is – főleg, ha messzebbi teremből kellett a csengőhöz érnie.
Ritkán került ránk sor, hisz mindenkinek kijárt ez a feladat
– így én nagyon örültem, amikor én következtem ebben a pozícióban.
Olyan iskolába jártam, ahol kötelező volt énekkarosnak
lenni, heti 2 óra az órarendbe volt építve – mindig szerdán, egymás után volt
ez a két óra, így nem tartott a tanár szünetet. De a csengetéssel megbízott
ügyeletesnek el kellett végeznie a dolgát, így a szerdai ügyelet még nagyobb
buli volt, mint a többi.
Az énekkarvezetőnk egy kiváló szakember volt, imádtam a
kórussal énekelni; voltak olyan alkalmak, amik ma is megdobogtatják a szívemet.
Például az a szegedi találkozó, ahol 3 megye összes kórusával együtt énekeltük
a „Forr a világ”-ot; fantasztikus élmény volt. Nemrég összeállt több évtized
után az iskolánk kórusa a szülővárosomban, és évente egyszer – a nagyon idős,
de a kedvünkért néhány művet szívesen levezénylő tanárnőnk vezetésével –
fesztiválkórusként fellépünk.
Én ezt a hölgyet akkor is szerettem, ma is tisztelem – talán
pont ezért is szomorodom el, ha felidézem, ami az egyik szerdai ügyeletem alatt
történt.
Nem mondom, hogy ne lehettek volna jogos ellenérzéseik a
tanáraimnak velem kapcsolatban, nagyszájú voltam, hetedik-nyolcadikban már
nyegle is, de hát gyerek voltam! Ma, ha ilyen diákkal találkozom, kihívásnak
veszem, hogy megszerettessem magam vele, és ezzel megváltoztassam a
viselkedését irányomban. Szóval bizonyára ez a magatartásom (meg az, hogy
eddigre már elhíresültem az iskolában) volt az oka annak, ami történt.
Mint csengető ügyeletes, kimentem az énekkarról az első óra
végén, elvégeztem a feladatot, majd visszamentem a terembe. De amikor az
ajtóhoz értem, a tanárnő rám szólt: maradj kint, ne is gyere vissza! Mivel nem
értettem, miért büntet, visszakérdeztem, és ezt a magyarázatot kaptam: direkt
túl hosszan csengettem, hogy megzavarjam az énekkart.
Pedig erről szó sem volt! Különben sem volt útmutató a
csengetés hossza kapcsán…
Jellemzés
Nyolcadikban elérkezett a pályaválasztás ideje. (Milyen
vicces, nem? Hogy a 14 évesek továbbtanulását is így nevezzük – ugyan, mit
tudhatunk ennyi idősen arról, milyen hivatást szeretnénk?!) Az általános
iskolánk kapott egy felhívást a szentesi gimnáziumból, amiben leírták, milyen
felvételizőket várnak az irodalmi-drámai tagozatra – mintha csak rólam írták
volna azt a pár sort! A magyartanárom épp emiatt – emlékszik a kedves olvasó? ő
volt az, aki a rossz magaviseletem ellenére méltányolta az irodalomhoz való
affinitásomat – megmutatta nekem.
Mint megtudtam, az egyik osztálytársam nővére oda járt, így
megkértem, hogy meséljen nekem erről az iskoláról. Olyan csodákról beszélt,
hogy csak ámultam! (És később mind be is bizonyosodott!) De a legemlékezetesebb
az volt, amit a fiúkról mondott. Ő egy kicsit molett lány volt (de nagyon
kedves, később, amikor iskolatársak lettünk, rengeteget segített nekem,
összebarátkoztunk), azért említem, mert fontos a mondandója miatt; ugyanis ezt
mondta: „Még nekem is lett fiúm mindjárt az elején!” (14 éves voltam, mi
lehetett volna akkor ennél fontosabb motiváció?!)
Hát, befűztek rendesen, a felhívás is, meg a várható csodák
is, úgyhogy jelentkeztem a Horváth Mihály Gimnáziumba. Mégpedig „nulladik
helyen”, ugyanis akkor a művészeti osztályokba az alkalmassági vizsga még a
„rendes” felvételik előtt volt, hogy akinek nem sikerül, az ne maradjon le más
középiskolákról. Egyébként a helyi gimnáziumba két dolog miatt nem adtam be a
jelentkezésemet: a „mi köreinkben” elég általános vélekedés volt, hogy a
gimnázium, mivel nem ad szakmát, időpocsékolás; másrészt a bizonyítványom
eredménye 4,2-es volt, amivel nagy valószínűséggel nem kerülhettem volna be a
nagyhírű helyi iskolába. Így az első helyen egy közgazdasági szakközép, a
másodikon a kereskedelmi eladó szakmunkás szerepelt a jelentkezésemen.
Ma már furcsa lenne, de akkor még az osztályfőnök jellemzést
írt a diákokról a felvételi lapra. Persze ezt nem mutatták meg se a tanulónak,
se a szülőknek (gondolom, ez olyan cucilista dolog lehetett). Az, hogy én láthattam
később, az egyike volt a fent emlegetett csodáknak. Ugyanis a tanárnő a
következőt írta arra a dokumentumra, ami eldöntötte (vagy legalábbis
nagymértékben befolyásolta) a jövőmet: „Antiszociális viselkedése miatt
felvételét nem javaslom.”
És hogy mi volt a csoda? Drága Bácskai Miska bácsi, a HMG
igazgatója és a drámatagozat megálmodója, aki elolvasta ezt a mondatot, és így
szólt: „Na, ilyen gyerek nincs! Felvesszük!”
Azért tudom ilyen pontosan felidézni a történetet, mert ebben
a gimnáziumban csupa olyan tanárom volt, mint Skabá, egyikük az osztályfőnököm
– ő megmutatta nekem az ominózus jellemzést, és elmesélte a sztorit.
És ezzel új fejezet nyílt az életemben (mert az igazgató
emberségét dicsérő történet mellett remélhetőleg meg is feleltem az
alkalmasságin).
Felvételi
Említettem már, hogy édesapámat a balettintézetbe,
édesanyámat szakközépiskolába nem engedték el a szüleik; ők azonban adtak nekem
esélyt, hogy a lakóhelyemtől 150 km-re lévő gimnáziumba felvételizzek – és sok
dologért vagyok hálás nekik, de ezt köszönöm mind közül a leginkább.
Én azelőtt még csak nem is tudtam, hogy létezik Szentes, a
környéken sem jártam, így a város neve örökre összefonódik bennem azzal a
képpel, amit először megláttam belőle. A Csongrádi út utolsó egyenes szakaszába
érve a távolban a Szent Anna templom tornya látszott messziről – és még ma is, ezer ideérkezés után is egy
töredék másodpercre átsuhan rajtam az a régi érzés: valami nagy dolog reménye
és izgatottsága.
Már a felvételi alkalmassági vizsga is óriási élmény volt.
Nem csak nekem, apukám a végén így szólt: „Most már én is azt mondom, hogy az
Ibinek ide kell járnia.”
Pedig a legelső benyomása nem ez volt. Ugyanis a felvételi
idején még nem volt autónk, így a nagybátyám vitt el bennünket; és állítólag –
legalábbis ezt a szüleim sokszor felidézték később - amikor a tanári szoba
előtt találkoztunk egy szakállas, hosszú hajú, farmeres fazonnal, a rokonom
elkerekedett szemekkel kérdezte: „Ki volt ez, a fűtő?!” (Gyanítom, hogy a
későbbi ofőm lehetett.) Nem éppen ilyen kinézetű pedagógusokra számítottak egy
híres gimnáziumban.
Az irodalmi-drámai tagozat alkalmassági vizsgája viszont
meggyőzte a családtagjaimat. A díszteremben tartották a több részből álló
felvételit, mégpedig úgy, hogy a felsőbb évfolyamos „drámaisok” voltak a
közönség. Ez nagyon fontos momentum volt, ugyanis tapssal, ovációval,
„súgással” támogattak bennünket, megszeppent vizsgázókat – minden apróságot
jutalmaztak, és felejthetetlen hangulatot teremtettek. Az is kiderült, ahogyan
ebben az iskolában velük, tanítványokkal bántak a tanáraik: egyenlő félként,
igazságosan és szeretettel, mégsem korlátok felállítása nélkül (mert pl. amint
az egy kicsit is zavaró lett a bíztatásuk, elég volt egy figyelmeztető tekintet
valamelyik pedagógustól, máris lecsendesedtek).
Később, amikor már magam is vizsgáztató voltam ugyanitt,
több szülőtől is hallottam azt, hogy nagyon hálásak, amiért akkor is nagyon
nagy élményt jelentett a felvételi, ha végül a gyerekük nem kerülhet be a
tagozatra. Én is így éreztem akkor, de nem csak amiatt, hogy az éneklésmért
vagy a tornamutatványaimért tapsot kaptam, sokkal inkább azért, ami egy új
világ felfedezésének jelentőségével ért fel a számomra: létezik olyan iskola,
ahol a diákot nem leuralják, hanem értően terelgetik; ahol a tekintély nem a
retorzióktól való félelemből fakad, hanem a tiszteletből; ahol a pedagógus jól
láthatóan partnernek tekinti a tanítványait.
Az értesítő levél így kezdődött: „Örömmel értesítjük, hogy…”
- olyan örömöt ritkán érez az ember élete során, mint amilyent én akkor
átéltem; talán már akkor tudtam, hogy innentől kezdve egészen más lesz az
életem.
Első benyomások
Amikor 14 évesen megérkeztem Szentesre, minden csodálatosan
és fantasztikusan új volt nekem. Határtalan boldogság volt a kollégiumi
szobatársakkal való ismerkedés – akár egy tábor -, beülni egy üdítőre valahová
az osztálytársakkal, ismerkedni a várossal.
Amire persze a legkíváncsibb voltam, az a bizonyos „nekem is
lett fiúm” (amivel az itt tanuló ismerősöm magyarázta, miért érdemes ide
jelentkeznem); és igen, lett! És ebből kikerekedett egy máig ható történet.
Az úgy volt, hogy szeptember 6-án írtam egy levelet haza a
barátnőmnek. Mivel ő afféle gyűjtögető, mindent megőrzött, így egy jó néhány
évvel későbbi látogatásomkor előkerült ez az írás; volt benne egy sor: „Van itt
egy együttes, a neve Averzió, és nagyon helyes az énekese.” Nos, nem egészen
egy héttel az ideérkezésem után már kinéztem magamnak azt a srácot, aki … ma is
a férjem.
Persze hosszú és rögös út vezetett a rockbanda
frontemberéért való plátói rajongásomtól a szerelmünkig, hisz az első
iskolaévem ezer más izgalmas dologgal is telt.
Például rögtön ott volt az úszás dolog. Otthon nem volt
uszoda, így mesébe illőnek éreztem, hogy úszásóráink is voltak. Első alkalommal
felmérték az úszástudásunkat, eszerint A-D kategóriákba kerültünk. Én az előző
nyáron épphogy megtanultam fennmaradni a vízen, így engem C-re minősítettek – C
és D besorolással pedig két hétig minden délután kellett mennünk a strandra
gyakorolni. Soha nem felejtem el, ahogy Rozoga tanár úr (bocs, de mindenki így
hívta) a parton állva (!) tanította a mellúszás tempót!
Számomra az is izgalmas volt, hogy ebben a gimiben a
kötelező iskolaköpeny értelmezése eltért a megszokottól. Otthon – és amennyire
tudom, minden más iskolában – a boltokban kapható világos- vagy sötétkék
egyenköpenyek egyikét kellett hordani (lehetett vásárolni pirosat is, de azt
nem engedték felvenni). Bár több fazonban is készült, mindegyik idomtalan
szabású, nejlon holmi volt – kényelmetlen viselet, és a kötelezősége miatt
gyűlölt valami. Ám az új sulimban bármit, amire kicsit is rá lehetett fogni,
hogy iskolaköpeny, használhattunk. Én is gyorsan lecseréltem a ronda köpenyemet
egy anyukám varrta vagány – és egyszerű, és kényelmes – csinos darabra.
Persze ezeken kívül még rengeteg dolog tartozott az első
benyomások közé; mindet nem lenne érdemes felidéznem. De zárásul egy szóval le
lehet írni azt, ami az egésznek a leglényegesebb összetevője volt: szabadság.
Sajnos itt muszáj egy megjegyzést tennem: az iskolánkat
„bohócképzőnek” csúfolók fennen hirdették, hogy az irodalmi-drámai tagozat
egyet jelent a szabadossággal – nem volt igazuk! Nem tudom, mi mozgatta a
gyűlölködésüket, de itt a ”Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet!” József
Attila-i elvek szerint bántak velünk, aminek köszönhetően kihozták belőlünk a
legjobbat. Mára ezernél is többen vagyunk, akik ezért rendkívül hálásak.
Minta
A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba az irodalmi-drámai
tagozatra jártam, a tapasztalataim innen valók, de az a sok pozitívum, amit ott
magam körül láttam, nem a tagozatra volt csak jellemző. Mielőtt írnék erről,
előre kell bocsátanom néhány dolgot.
Egyik, hogy ha úgy tűnik, rózsaszín szemüveg van rajtam, az
nem jelenti azt, hogy ne tudnám: nem minden volt tökéletes. Például voltak
olyan tanárok is, akikről nem lehetett példát venni emberileg vagy szakmailag;
és előfordult 1-1 általunk igazságtalannak tartott döntés. DE a légkör - szakkifejezéssel
az intézmény szervezeti klímája – ezek mellett is kiváló volt: gyerekcentrikus,
demokráciából mintát adó, megbecsülést és tiszteletet árasztó.
A másik, hogy kamaszok voltunk, így a mindennapjainkban épp
úgy volt klikkesedés, veszekedés, féltékenykedés, mint bármely más tinédzser közösségben.
DE a legtöbb tanárunk emberségből olyan példát nyújtott, hogy ezek eltörpülnek
a pozitívumok mellett. És ehhez nem utolsósorban a „drámamódszer” is
hozzájárult - ami akkor az országban szinte egyedülálló nevelési alap volt: a
közösségépítés és személyiségfejlesztés mára elterjedt és bizonyítottan
hatékony módszere.
Harmadik, hogy tudomásom van arról, hogy nem mindenkinek
jelentette ugyanazt ez az iskola, ez a tagozat. Én is ismerek olyan volt
diákot, aki ma nem szívesen tekint vissza a gimis éveire; például olyanok, akiknek
el kellett mennie (mert aki év végén megbukott, nem maradhatott tagozatos);
olyat is, aki egyéni sérelmeket élt át és emiatt csalódott. DE tudom azt is,
hogy a mi középiskolánk még ezekkel együtt is kivételes volt (például a volt
általános iskolai osztálytársaim beszámolóiból, akik végigszenvedték a
középiskolás éveiket).
És végül egy utolsó szempont: amit leírok, az én emlékeim; a
„memoárok” műfaj vállaltan szubjektív, így vitába szállni nem érdemes velem –
de bárki leírhatja a maga élményeit, és az egyáltalán nem baj, ha ezek nem
csengenek egybe az enyémekkel.
A következőkben olyan pozitívumokat tervezek megosztani,
amik nem a saját nosztalgiám miatt fontosak, hanem azért, mert szerintem
általános tanulságokat hordoznak a nevelés-oktatás témakörében.
A sok „előrebocsátás” miatt már csak egy rövid történetet
idézek fel, ez viszont mint csepp a tengerből, megmutatja a lényeget.
Az általános iskolai nagyon rossz tapasztalataim egy ideig
kísérték a gimis pályafutásomat is, mégpedig úgy, hogy eleinte az itteni
tanárokkal szemben is a dac volt a jellemző hozzáállásom. Mint később
megtudtam, ez a bicskanyitogató magatartás a tanáriban elég sokszor szóba
került, a tanáraimnak megvolt a véleménye rólam. De milyen jellemző, hogy akkor
ezt nem dörgölték az orrom alá, hanem türelemmel kivárták, míg „megjavulok”; és
nem lett belőle „skatulya” sem. Jóval később, már itt tanítottam pár hónapja,
amikor a volt földrajztanárom (aki csak az első két évben tanított) leültetett,
hogy elmondja: Amikor szóba jött, hogy kollégája lehetek, ő hevesen tiltakozott
a felvételem ellen („hogy azt a nyegle, szemtelen… idevenni tanítani?!”); de
most szeretné, ha tudnám, ez nem volt helyes tőle, és hogy nagyon örül, amiért
itt tanítok, mert értékes ember lett belőlem, nyert velem az iskola.
Ilyen pedagógusokról nagyon sok hasonló történetem van még,
úgyhogy folytköv.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése