Fizika
Meggyőződéssel mondom, hogy a gimnáziumi tanáraim a
példaképeim voltak. A saját személyiségem különböző vonásaira voltak hatással,
és néhány egészen praktikus tanácsuk konkrét dolgokban is visszaköszön az
életemben. Azzal, hogy megidézem őket a memoárokban, nem csupán a nosztalgia
vezet; azt remélem, hogy ma is, másoknak is tanulságosak e kiváló
pedagógusokról szóló történetek.
Azokkal kezdem, akiknek már nem áll módomban személyesen
megköszönni, hogy e sorok megszülethettek.
Fizikatanárunk mindig elegánsan, zakóban és nyakkendőben
járt, de tanári köpenyt is használt; kicsit görbe volt a háta, karvalyorrán
vastag keretes szemüveg, hóna alatt könyvek. Csengetéskor pontban felsorakozva
kellett várnunk őt a terem előtt – már ott ránk reccsent mély, rekedtes
hangján, ha valamelyikünk a földre merészkedett ülni és onnan kászálódott fel a
jöttére (vagy valami más nem tetszett neki).
Pontosan magyarázott, érthetően; volt kísérlet is az órákon
(ebonit rúddal, ingával, stroboszkóppal); aki figyelt, megértette a fizikát.
Persze otthon még rá kellett volna tanulni ahhoz, hogy a dolgozatok is
sikerüljenek – ezt az osztályunkból eleinte nem mindenki tette meg, így sokan
folyton rettegtünk, ha volt vele óránk. Mert mindig feleltetett, szóban; előbb-utóbb
mindenkire sor került, nem lehetett megúszni.
Elég jó stratégiákat talált ki az osztályunk arra, hogyan
lehet egy-egy órát megúszni a tanár lágy szívére apellálva. A tanulás
elnapolásának leginkább bevált trükkje az volt, hogy felajánlottuk: szívesen
szórakoztatjuk egy kis énekléssel. Nos, ezt a módszert csak egyszer ajánlottuk
fel a fizika tanár úrnak, botor módon valamikor még a kezdetekkor – két
mondatával a kötelességekről elintézte, hogy fel se merüljön bennünk többet az
ő óráinak megúszása. Ám egyszer… de ezt majd zárásul mesélem el.
Nagyon szigorú tanár volt, ugyanakkor rendkívül igazságos,
korrekt, nagy tudású – így óriási tiszteletet vívott ki magának; az óráin
pisszenés nélkül ültünk, idővel fel is készültünk a számonkérésekre… és végül
nagyon, de nagyon megszerettük.
Nekem külön is volt okom ezekre a vele kapcsolatos
érzésekre: első év végén bukásra álltam fizikából, és úgy volt, hogy a
koleszból is kirúgnak (most mit mondjak?!);
ez azt jelentette, hogy el kell mennem Szentesről. Így tanár úr mégsem
buktatott meg, mondván, hogy ne azzal kelljen kezdenem az új gimiben, hogy
pótvizsgázom. Végül a kirúgást is megúsztam valahogy, és ezzel megkaptam a
lehetőséget a törlesztésre: megszállottan tanultam a fizikát, ötös lettem
belőle; és a harmadik évben azt mondta tanár úr, hogy én vagyok a legjobb
fizikás az osztályban. Hát, ilyen pedagógus volt ő!
Az éneklős történet vége pedig az, hogy az utolsó év egyik utolsó óráján tanár úr somolygott egyet, majd megkért bennünket, hogy csillogtassuk meg azt a fantasztikus énektudásunkat – és mi boldogan daloltunk neki.
Magyar
Amit a szentesi gimnázium drámatagozatán az irodalom és
nyelvtan tanárunktól kaptunk, abból a számomra legfontosabb, hogy olyan órákat
tartott, amik után egy percet sem kellett tanulnom a legjobb jegyekért. Máig
nem tudom megfejteni, hogyan csinálta például azt, hogy már a kortárs
irodalomnál jártunk, de mielőtt az új anyagba kezdett volna, az óra elején
átismételte az egész addigi tananyagot (a Bibliától, amivel kezdtünk). Rengeteg
verset idézett fejből, és mindig szakított időt arra, hogy ezeket tőle halljuk.
Tele volt klasszikus idézetekkel; még finnül is tanított néhány szót
(unkarilájnen tüttő = magyar lány?). Nekem élmény volt minden órája, ittam a
szavait, és nagy dolognak számított a dicsérete. Szerencsés helyzet, hogy
később ugyanott tanítottam, így egy kolléganőm iskolai holmija közül előkerült
az érettségi dolgozatom – ereklyeként őrzöm, büszkén a 3 ötösre (tartalom,
nyelvhelyesség, külalak(!)).
Megingathatatlan erkölcsi és pedagógusi elvek szerint
tanított és nevelt, szigorúan leverte rajtunk a botlásainkat. Meglágyítani
csakis tudással és egyenességgel lehetett. Erre a legjellemzőbb példa, hogy az
unokaöccse az osztálytársunk volt, és ezt csak valamikor az utolsó évben tudtuk
meg.
Olyan retorikai bravúrokat, amiket - még a kilencedik X
betöltése után is – kisujjból kivágott, soha, senkitől nem láttam. Tűpontosan
oda találtak be a szavai, ahová célozta őket a kritikáiban, ugyanakkor a
fegyverei a komoly tudásán alapuló érvek voltak.
Tanárként nem engedett közel magához – volt, hogy
megneheztelt ránk, virágcsokorral próbáltuk kiengesztelni, nem fogadta el! -,
de ha valakinek magánemberi segítségére volt szüksége, azt a saját otthonában
etette-itatta, ellátta tanácsokkal.
Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem ő tartotta az órát,
nem volt szokása hiányozni. Akkor az igazgatónk, Skabá helyettesítette –
mellesleg szintén magyar szakos és a férje -; amikor a tanárnőnk visszajött,
mindentudó, egyben elnéző kis szájrándulással megjegyezte: Miska bátyátokkal
biztosan a géppel játszottatok (a terembe beépített nyelvi laborra gondolt),
úgyhogy ideje a rendes munkának.
Kismillió tanítványa volt, mégis tudta mindegyikünk nevét,
és a legfőbb információkat; pedig úgy tűnt, mintha nem adta volna könnyen a
tanítványainak a szeretetét – talán ezért akartuk annyira kivívni azt. De egy
tanárnak nem is az a feladata elsősorban, hogy megszerettesse magát a
diákjaival. Mérhetetlen tisztelet és csodálat van bennem iránta – és hiányzik,
nagyon.
Kémia
A kémia számomra az a gimnáziumi tantárgy volt, ami egyrészt
nagyon izgatta a fantáziámat (mert milyen menő már mondjuk megépíteni és
működtetni egy házi vulkánt?), másészt számomra egyszerűen tanulhatatlannak
bizonyult. (Sokkal később a saját gyerekemnek próbáltam benne segíteni, az is
csúfos kudarc lett.) Ez utóbbival nem vagyok egyedül, mostanság olvastam, hogy
a több felmérésben is a tantárgyak tetszési sorrendjében az utolsó vagy utolsó
előtti helyre tették a középiskolások. Nem ez ennek az írásnak a fő témája, de
szerintem nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy ez megfordítható lenne több menő
kísérlettel és – netán a mindennapokban használható – érdekességgel, mint
végtelen képletek és bonyolult számítások erőltetésével.
Annyi köze mégis van a fentieknek a témámhoz, hogy a gimis
kémiatanárom az óráit mindig szórakoztatóvá tette, és ez sokat enyhített azon,
hogy alig görbült az osztályzat a bizonyítványban.
A kémiateremben magas katedra volt (van), egy hosszú tanári
asztallal. Tanár úr minden órát úgy kezdte, hogy fellépett a dobogóra, majd az
asztal egyik végéből elindul a másik felé, és mire e végére ért, eltűnt
mögötte. Ugyanis a diákok felől egy remek bábszínpadnak látszott az asztal, ő
meg ezt kihasználta a megnevettetésünkre: úgy ment, hogy egyre alacsonyabbra
guggolt.
Ezt a mutatványt (ahogy minden humoros megnyilvánulását is)
pókerarccal mutatta be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna a
katedra mögötti lejtő – és attól, hogy ő nem nevetett, lett még mulatságosabb
az egész.
A feleltetés is vidáman zajlott nála – persze az aktuális
felelőnek nem feltétlenül -, ugyanis mindig sorsolással döntött arról, kit
hallgat meg. Dobókockát használt. Két oszlopban voltak a padok; ha páros számot
dobott, akkor az ablak felőli, ha páratlan, az ajtó felőli oszlop „játszott”
tovább. Hat pad volt egymás mögött az oszlopokban, így a következő dobás száma
mutatta meg, melyik padból kerül ki a felelő. Majd a 3 ember közül is a kocka
döntött. Két évig volt kémiánk, nekem iszonyú mázlim volt: soha nem került rám
sor.
Persze ettől még dolgozatot kellett írnom, és ez – tekintve,
hogy tényleg semmilyen affinitásom nem volt a tantárgyhoz, meg hát akkoriban
szorgalmam sem nagyon -, mindig rettegéssel töltött el. Amit erről most írok,
lehet, hogy néhány ember számára visszás, de én igenis hálás vagyok a tanár
úrnak azért, hogy (bizonyos szintig) hagyott puskázni. Ez volt az egyetlen
esélyem nem megbukni, főleg, ha hozzáveszem, hogy még puskázás mellett is alig
sikerült kettest összeszednem. Az én teóriám az, hogy tisztában volt azzal,
hogy elég kicsi esély van arra az irodalmi-drámai tagozatos osztályunkból, hogy
a kémia megtanulásán múljon a jövőnk, ezért adott nekünk lehetőséget erre.
E sorozatom egyik első részében írtam, hogy minden
gimnáziumi tanárom a személyiségem vagy az életem más-más területén hagyott
nyomot – tőle azt tanultam meg, hogy a középiskolás korosztályhoz az egyik (és
talán a legfontosabb) kulcs a humor; hogy akkor is lehet derűs egy tanóra a
diák számára, ha egyébként a tantárgy nem a szíve csücske.
Biológia
A biológia tanárunk nagyon érdekesen magyarázott –
legalábbis én nagyon megszerettem a tárgyát. Közel állt hozzám mindig is,
általánosban még, mint „élővilág”, de gimiben nagyon izgalmas dolgokat
tanultunk, néhányat azóta is tárgyszerűen tudok (szemszín és lószín öröklés
például); mégsem ezek miatt emlékszem nagyon jó szívvel erre a pedagógusra.
Az fontosabb volt, amiket a tananyagon kívül, a mindennapi
életünkre nézve hasznos tanácsok formájában adott át nekünk. Ilyen volt, amire
épp a napokban emlékeztetett egy barátnőm, volt osztálytársam: minden reggel
ébredés után igyunk meg egy pohár vizet, mielőtt bármilyen reggeli italt
magunkhoz vennénk, mert a szervezetünknek akkor erre nagy szüksége van; és
egyébként is igyunk nap közben eleget. Ez ma már benne van a top 10-ben az
életmód tanácsok között.
Az én személyes kedvencem tulajdonképpen „tabu” téma. Abban
az értelemben, hogy akkor is és - hiába telt el azóta több évtized -, a ma
iskolájában is a szexualitásról beszélni nem nagyon illik (vagy sajnos egyes
résztémáit érinteni törvénybe ütköző). Tulajdonképpen viccesnek is lehet
mondani ezt amiatt, hogy a középiskolás korosztálynak az életkorukból adódóan
és így természetesen kiemelkedő fontosságú, úgymond életfeladat.
Ugyanakkor nem a klasszikus értelemben vett felvilágosítást
tartott a tanárunk; a jólesően megdöbbentő az volt, hogy a lehető legtermészetesebben
szőtte bele a mondandójába a nemiséggel kapcsolatos néhány bölcsességét - és
így abszolút felnőttnek éreztük magunkat ettől. Ezért elmaradt részünkről az
ilyenkor szokásos elfogódott kuncogás, összekacsintós-vihogós hozzáállás. Én
addig felnőttek részéről ebben a témában nem tapasztaltam ezt a természetes
viszonyulást. A szexualitás nekem mindig úgy tűnt, hogy olyan téma, amiről nagy
ritkán beszélünk, mert elkerülhetetlen érinteni, de aztán maradjon ott, ahová
való, szigorúan magántermészetű dolgok közt, amiről egy gyereknek nem illik
kérdéseket feltenni. Ő nem mint valami különleges témát vezette fel, hanem úgy beszélt róla - az
élet egyik fontos részeként -, minta mi sem lenne természetesebb. Merthát az! –
főleg amikor biológiai tudásátadásról van szó.
Igazából még most is, amikor ezeket írom, hezitálok:
egyáltalán szóba hozzam-e, vagy ha már erről is megemlékezem, azt milyen
szavakkal tegyem, mert hiába vagyunk a 21. században, még mindig elég prűd a
világ ahhoz, hogy a szexualitásról beszélni elég kényes legyen. Pedig a tanár
úr egyik ilyen bölcsessége egy fontos, konkrét életvezetési tanács volt; és
pedagógusként ma is vallom, hogy ilyenekre nagy szüksége lenne a tiniknek –
pont azért, mert nincs igazán terep, ahol ilyen megszívlelendő dolgokat
hallhatnának. Azt mondta tanár úr, hogy két ember között a legerősebb kapocs a
szeretkezés, ezért kölcsönös szeretetnek és tiszteletnek kell áthatnia, aminek
része az is, hogy előtte és utána is ügyelünk a higiéniára, a testünk
tisztaságára.
Korábban írtam, hogy a gimnáziumi tanáraim legtöbbjétől
tanultam olyan dolgokat, amik magánemberként és/vagy pedagógusként elkísértek
az életemben – tanár úr itt felemlegetett hozzáállása az, amit tőle
továbbvittem magammal.
Francia
Az már az eddigiekből kiderülhetett, hogy számomra a
szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára járni ezer ok
miatt nagyon előnyös volt; és csak egy ezeregyedik dolog van, ami miatt
hátrányt szenvedtünk: az idegen nyelv tanulás. Ugyanis ahhoz, hogy a tagozatos
órák beleférjenek az órakeretbe, a második idegen nyelvet csak az első két
évben tanultuk és csak heti két órában. És tekintve, hogy az orosz nyelv
kötelező volt, az maradt az utolsó évig az egyetlen tanult nyelv; a nyugati
nyelvek elsajátításához pedig nagyon kevés volt a két év annak, aki kevésbé
volt szerencsés és otthonról nem erőltették vagy magánban nem tették lehetővé a
tanulásukat.
Én a francia nyelvet választottam – kedvenc színészem
akkoriban Alain Delon volt -, aminek a megtanulásához sajnos édeskevés volt pár
óra.
Volt egy 4 nyelvű újság, a Képes Nyelvmester, abból sokszor
volt házi feladat; sok munkával jártak a fordítások, de biztos ötössel
kecsegtettek, így – ha nem is sok minden, de – ragadt rám valamennyi a francia
nyelvből.
Mindenesetre a tanárnőt nagyon szerettem. Túl sok dolog nem
rémlik már az órákról; és később ugyanabban a gimnáziumban az igazgatóm lett,
így összemosódnak a vele kapcsolatos emlékeim – de a kedvességére, szép beszédére,
az iskoláért és a tagozatért való odaadására mindkét korszakból számtalan példa
volt.
A legkedvesebb vele kapcsolatos fontos dolog sem a saját
gimis éveimből, hanem az egyik osztályom idejéből származik róla. Megnyertek a
diákjaim egy uniós versenyt, így kiutazhattunk Franciaországba – ő volt az, aki
segített megszervezni, hogy kint élő magyarokkal találkozzunk, hogy
bemutathassuk az egyik színjátékunkat, hogy Párizst is láthassuk. Ebben minden
rajongása benne volt: a francia kultúra, a színjátszás, a tanítványok, a drámai
tagozat iránt; és minden, ami ő volt: a segítőkészsége, az előttünk minden
kaput megnyitó bája, a tettrekészsége.
Szomorú, hogy róla is azok között kell megemlékeznem, akik
már nem lehetnek közöttünk; fájóan fiatalon ragadta el őt a betegség.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése