Színes-szagos gyerekkor
A Memoárokat egyfajta hitvallásként és/vagy arszpoétikaként
kezdtem el; a történeteimmel nem csak visszaemlékszem, hanem tanulságot keresek
magamnak és másoknak. Emiatt visszaolvasva kicsit úgy tűnik, mintha az egész
gyerekkorom igazságtalanságokból állt volna – pedig korántsincs így! Igazi
színes-szagos gyermekéveim voltak, rengeteg fantasztikus kalanddal, sok-sok
családi élménnyel, emberekkel, akiket nagyon szerettem és közösségekkel, amikre
jó szívvel gondolok.
Tagadhatatlan, hogy a magánéletem harmonikusságában nagy
súllyal benne van az, amit otthon láttam: a szüleim egymás iránti nagy
szeretetét és kitartását. Apám igazi mókamester volt, minden családi ebédet
végigkacagtunk, miközben anyukám nagyon finom kajáit tömtük magunkba. Csak
néhány kép: én és a kistesóm a kutyaszánon, egész nap vízben bohóckodás a
Balcsin, a húsvétig tartogatott sonka szertartásos felvágása, karácsonyi
látogatások, húgom első lépései az üdülőben, anyám éjjel köti másnapra az én
házifeladat sálamat, apám megtanít a cifra marsra, nagyszüleim mosolygós arca…
Az óvoda. Máig emlékszem a farsangi „sorbontó”
koreográfiájára; az udvari medencézésekre (meg amikor kimaradtam belőle, mert
fürdőruha híján bugyiban nem voltam hajlandó fürdeni); a panorámás játékbabakocsiért
vívott hajtépős harcokra…
Az általános iskola volt a legjobb. Az a banda! Imádtuk
egymást, nem volt fiú-lány ellentét (de volt sok-sok gyerekszerelem), együtt
voltunk az „iskola réme” osztály. Nemrég volt a sokadik év utáni találkozónk,
amin a legnagyobb öröm az volt, hogy még mindig erősek a bennünket összefűző
szálak. Az úttörőmozgalom nálunk azt jelentette, hogy mindent is csináltunk:
együtt csatangoltunk az érsekkertben, moziba jártunk, őrsi naplót
szerkesztettünk, tánckoreográfiát és karácsonyi mesejátékot csináltunk. Minden
áldott nap kerülővel mentem haza, mert volt egy sarki mérföldkő, ami körül suli
után még órákig hülyültünk, könnyesre nevetve magunkat. A csajkülöntíménnyel a
Dunapartra már áprilisban kijártunk napozni, a Szelidi tónál meg együtt éltünk
át atyai pofonokat és első szerelmeket.
Ez mind-mind ott volt a háttérben akkor is, amikor megestek
velem a Memoárokban felemlegetett fájó történetek.
Vödörbe pisilés
Általános iskolai hányattatásaim egyik vicces, ugyanakkor
sokunk számára megalázó sztoriját egy mellékes dologgal kezdem, a piros
fürdőköpennyel. Gyerekkoromban, a cucilizmus (= a Kádári szocializmus) idején
ritkán lehetett igazán ízléses, divatos holmikat kapni a boltokban – talán
ezért volt az, hogy ha mégis akadt egy-egy szemrevaló ruhanemű, azért ölni
tudtunk volna. Én is így voltam néhány dologgal, köztük ezzel a bizonyos
fürdőköpennyel. Jó minőségű frottír anyagból készült, földig ért, kapucnis és
térdtől végig cipzáras volt, ráadásul karcsúsított szabású; szép színekben
árulták fehér cipzárral. A hetedikes osztályfőnökünknek piros színű volt – ez
az osztálykirándulásunkon derült ki.
13 évesek voltunk, Sopron környékére mentünk tanulmányi
kirándulásra. Biztosan volt a programban jó néhány művelődésre szánt elem is,
de ezekből nem emlékszem semmire – és persze nem is ezek miatt vártam
izgatottan az utazást. (Azt viszont pontosan megőrizte a memóriám, hogy egész
éjjel nyugtalanul forgolódtam, rövidke „lekésem a buszt” rémálmok kivételével
nemigen szenderültem el.) Az osztályunk nagyon jó közösség volt, tudtuk előre,
hogy felejthetetlen lesz az út, sok nevetéssel, kalanddal, a szülői szigorból
való kiszabadulás felszabadító mámorával.
És így is lett, nagyon jókat szórakoztunk – mégis az
ottalvós este lett a kitörölhetetlen az összes megesett dolog közül. Történt
ugyanis, hogy a szállásunkon egy másik osztálykirándulós csapat is tartózkodott,
nálunk 2 évvel idősebb szakközépiskolás fiúk. Természetesen összeismerkedett a
két társaság, ám a kísérőtanáraink hamar takarodót hirdettek. Mi azonban alvás
helyett szerettünk volna tovább fennmaradni és bulizni velük, és mivel ezt
megtiltották, annál inkább kerestük rá a lehetőséget. Az osztályunkban 12-en
voltunk lányok, mindannyian egy szobába kerültünk a szálláson – így könnyen
jött az ötlet, hogy oda hívjuk meg a fiúkat. Persze későbbre, hisz meg kellett
várni, hogy a felügyelőink elcsendesedjenek. Addig is elütöttük az időt egy a
felsős osztálykirándulásokon szinte „kötelező” kellék beszerzésével:
megpróbáltunk alkoholt keríteni. Mi lányok nem hoztunk otthonról (nem úgy,
ahogy némelyik fiú osztálytársunk), a szállást elhagyni lehetetlen volt, így
végül az idegen középiskolások a felettünk lévő emeleti szobájukból láttak el
bennünket: lepedőre kötözött műanyag kancsóban küldtek nekünk sört.
Végül eljött a buli ideje, a másik osztályból jó néhányan
belógtak a szobánkba. Tulajdonképpen semmi különöset nem csináltunk; a fiúk
felvágós történetein kuncogtunk, volt némi hormonvezérelt egymásra pillogatás,
igyekeztünk csendben dumálgatni. Nem sokáig érezhettük jól magunkat -
egyszercsak nyílt az ajtó, és megjelent egy… piros fürdőköpeny. Vagyis az
osztályfőnökünk, aki magából kikelve (majdnem olyan piros volt az arca, mint a
köntöse) botrányosnak minősítette a viselkedésünket, a fiúkat kiparancsolta,
bennünket pedig – a későbbi rettenetes büntetés ígéretével - bezárt a szobába.
Nem nagyon voltunk megszeppenve, inkább viccesnek tartottuk
a történteket – egész addig, míg egyikünknek pisilnie nem kellett. Aztán valaki
másnak is, végül majdnem mindannyiunknak. Nem volt benn mosdó, az ajtót ofő
ránk zárta, és hiába szólítgattuk, könyörögtünk, nem jött vissza hozzánk,
bezárva maradtunk. Jobb híján a szekrényben talált szemetesvödörbe végeztük el
a dolgunkat.
A Golf
Ma is felpaprikázom magam, ha szóba kerül ez a történet –
márpedig mindig szóba kerül, ha az általános iskolás volt osztálytársaimmal
találkozom. Mivel nagyon jó közösség voltunk, iskolán kívül is rengeteget
lógtunk együtt – így ma is kedves barátaim között tudhatok onnan jó pár embert;
szeretetből emlegetik ők is ezt a sztorit, mert épp annyira igazságtalannak (és
tulajdonképp megfejthetetlennek) érzik, mint én.
Egy jó fejű gyerek általános iskolában – legalábbis az én
időmben – nem volt rászorulva az otthoni „szóbeli” tanulásra. Épp emiatt
emlékszem nagyon pontosan, hogy arra a hetedikes földrajz órára szorgalmasan
felkészültem. Nyilván amiatt, hogy érett már a feleltetésem – szólított is a
tanárnő. Ő azon kivételes tanárok egyike volt, akit korrektnek ismertünk: nem
volt példa rá, hogy kivételezett volna a városi potentátok gyerekeivel (ahogy
az más pedagógusainknak szokása volt), ahogy arra sem, hogy beskatulyázta volna
a diákjait. Úgy gondoltam, hogy még engem is, a sulinkban egyetlen
„magatartás-hármas-lányt” is értékel. Talán ezek miatt fájt annyira akkor is –
és dühít fel ma is -, ami a felelésemkor történt.
Az atlanti Golf áramlatról kellett beszélnem, és – emlékszem
a büszkeségre, ami feszített, hisz tényleg tanultam! – én felmondtam a leckét.
Mindent elmondtam – legalábbis biztos voltam benne -, ám a tanárnő feltett még
egy kérdést: „Rendben, de azt mondd meg, mi a Golf!” Nagyon megzavarodtam
ettől, hisz pár pillanattal azelőtt adtam teljes magyarázatot, de sebaj, még
egyszer megadtam a definíciót. Ám a tanárnő közbevágott: „Igen ezt már mondtad,
de mi az a Golf?” Egyre kevésbé értettem, mit akar tőlem, de még egyszer
próbálkoztam a könyvből megtanult meghatározással. Most már igazán mérgesen
szólt rám: „Azt kértem, hogy arról beszélj, mi a Golf!” Tökéletesen fel tudom
idézni az érzéseimet - szorongás, értetlenség -, és a hirtelen jött mentő
gondolatot: talán a földrajzi magyarázat mellé a szó másik jelentését is
szeretné hallani a tanárnő, hisz már nincs más mondanivaló erről. Így kínomban azt
találtam mondani: „A golf az egy játék.”
Erre a tanárnő: „Szemtelen! Ülj le! Egyes!”
Tényleg nem tudom ma sem, mit akart tőlem hallani. Azt
viszont igen, hogy akkor hatalmas csalódást éltem át; a felnőttekbe vetett
hitem megint léket kapott; az osztálytársaim előtt nevetségessé váltam, és mg
csak nem is tudom, hogy mi volt a vétkem.
Ahhoz még zsenge korban voltam, hogy ebből életreszóló
elhatározást tegyek, de később teljesen világossá vált számomra, hogy az ilyen
esetek miatt fogadtam meg: én ilyet soha nem teszek másokkal; és amikor
pedagógus lettem magam is, tudatosan sorba vettem az engem ért
igazságtalanságokat – azért, hogy vezérfonalam legyen elkerülni a hasonlókat.
Jutalom
A rendszerváltás utáni nemzedékeknek már nem sok tudása van
az úttörőmozgalomról – nekik ez már történelem, és valószínűleg annak sem a
legizgalmasabb része. Történelemtanárként mindig próbáltam plasztikusan mesélni
róla; hogy mennyire kétarcú dolog volt – mert annyi tanulsága ma is
mindenképpen van, ami rávilágít, hogy az ifjúság befolyásolása milyen rafinált
módszerekkel mehet végbe.
Szívesen veszem, ha valaki beszámol az ellenkezőjéről - hogy
ne vonjak le általános hamis következtetéseket a saját történeteim miatt -, de
az én emlékeimben az úttörősdi inkább nagyszerű játéklehetőségeket jelentett,
mint ideológiai képzést. Persze azért bizonyos szólamok folyton ismétlődtek
(„Az úttörő gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit.”), de ezeknek
nemigen volt hatása ránk, leginkább azért, mert nem is értettük a
kifejezéseket.
Az volt a lényeg, hogy kötelező volt közösséget alapítani
(őrs) és összegyűlni (őrsi gyűlés), így volt keret. Azon belül meg sok dolgot
lehetett csinálni – mi nagyon szerettünk egymás társaságában lenni, így
hasznosan kitöltöttük a keretet. Szerveztünk mindent: kirándulást, mozizást,
kézműves tevékenységet (őrsi napló írást), csapatot a csecsemőgondozó
versenyre, stb.
Ideológiai szempontból is egyvalamire mai napig hatóan jó
volt a „mozgalom” – ezt nevezem a kétarcúságának -, mert miközben csupa móka és
kacagást jelentett, mégiscsak megtanította a diktatúra egyik alapvető működési
mechanizmusát: a hatalom szempontjai mindent felülírnak.
Ezeknek a szempontoknak többféle jutalom felelt meg az
úttörőben. Annak számított, ha pozíciót kapott valaki – őrsvezető, rajvezető,
csapattitkár -, mert bár nem feltétlenül, de azért elég biztosan megemelte a
presztizsét annak, aki megkapta. Másik – ennél sokkal jóbban vágyott – jutalom
volt a táborozás lehetősége. (Ebből is kettő volt, a nyári tábor is jól
hangzott, de a tanév közbeni 3-4 hetes „vezetőképzőben” részt venni volt az
igazán nagy szó.)
Én proligyerek voltam, nemigen tudtunk eljutni nyaralni,
legfeljebb egynapos kirándulásokon vettünk részt; amit nagyon szerettem, de
ettől még vágytam volna például a Balatonra. A hármas magatartásomról már írtam
– ezzel nem sok esélyem volt úttörő pozícióra, de táborba kerülni egyenesen
nulla. Pedig én aztán nyüzsögtem rendesen – igazi mozgalmár voltam! Amit
szervezni kellett, azt bevállaltam; írtam-rendeztem ünnepi műsorokat; minden szavaló-
és prózamondó versenyen elindultam; tulajdonképpen én vezettem a – kötelezően -
patronált alsó tagozatos őrsöt is nem hivatalosan (merthát hármas magatartás),
stb.
Szóval már akkor is úgy volt, hogy nem az került pozícióba,
aki ízig-vérig odavaló lett volna, és a jutalmakat nem „szakmai” alapon
osztották. Nem azt állítom, hogy azok a diákok, akik eljuthattak a táborokba,
méltatlanok voltak erre – csak azt, hogy azok, akik megérdemelték volna, de nem
voltak a rendszer számára értékesek, azok számára ez a lehetőség nem létezett.
Nyilván nem maga az iskolás gyerek volt értékes a
hatalomnak, hanem a szülei: a helyi társadalom potentátjai – pártvezetők és
környezetük - vagy éppen a köztudottan a rendszert ellenző helyi értelmiség,
akiket így próbáltak meg „lekenyerezni”.
Ezt az elméletemet teszteltem egy másik kisváros másik
proligyerekén – az ő tapasztalatai teljesen egybecsengtek az enyéimmel. De
persze szívesen veszem, ha valaki másként gondolja – a vélemények ütköztetése
jó móka!
Megint tábor
Nemrég írtam, hogy én soha kaptam jutalom táborozást.
Tulajdonképpen ez egyszerre igaz is, meg nem is. Merthát eljutottam, hisz
kaptam egy jutalom táborozási lehetőséget. De aztán mégsem táboroztam.
Azt hiszem, a keserves általános iskolai pályafutásomnak a
most következő történet a csúcsa. Az egész azzal kezdődött…
… hogy a suli felső tagozatán magyar tanárt cseréltek az
osztályunknál. Az osztályfőnököm helyett hetedikben egy másik tanárnő kezdett
bennünket tanítani, akinél nem számított az addigi skatulyám (az iskolában az
egyetlen hármas magatartású lány – emlékeztek, ugye?); ehelyett értékelte a
teljesítményemet. Márpedig magyarból szép teljesítményt nyújtottam: a szavaló-
és prózamondó versenyekre továbbra is jártam, de emellett olyan fogalmazásokat
írtam, amiket az osztály előtt dicséretként felolvasott a tanárnő.
(Közbevetés: a versenyeken jól szerepeltem, a városi
fordulókról általában első helyen jutottam tovább, ám a járási és megyei
megmérettetéseken már „csak” ezüstérmes lehettem. A második hely nem rossz, de
azért jó lett volna néha a dobogó legfelsőbb foka is – ám az volt a pechem,
hogy volt egy nagy riválisom, aki folyton elvitte az aranyakat előlem, úgy
hívták, Alföldi Róbert. Így már persze senki nem csodálkozik, ugye? Persze
később ez már nem számított, hisz az előzmények ellenére jó barátok lettünk –
mivel osztálytársakként ugyanabba a gimibe kerültünk.)
Szóval ennek a korrekt tanárnőnek köszönhetően nyolcadik
osztály végére helyrebillent a lelki egyensúlyom: igaz ugyan, hogy a hármas
magatartás skatulyából soha nem kerültem ki, de abban, amiben tehetséget
mutattam, elismertek. Így a végzős év végén jutalmat kaptam: egy egyhetes nyári
irodalmi tábort a bajai Duna sziget ifjúsági táborhelyén.
Nagyon boldog voltam, ugyanakkor rettenetesen izgultam, és –
gyerekként sokkal lassabban múlik az idő – alig bírtam kivárni az odautazás
napját. Emlékszem, mekkora hűhót csaptam a csomagolásból. Nehogy otthon
maradjon a fürdőruha! Milyen könyvet vigyek olvasnivalónak? Hajkefét vigyek
vagy fésűt?... Nagy nehezen megpakoltuk anyukámmal az utazótáskát (műbőr,
középkék színű, fehér és vörös sávokkal), és egy átvirrasztott éjszaka után már
indultunk is.
Anyukám kísért el, busszal mentünk, az állomástól
elbumliztunk a szigetre. A tábor portáján jelentkeztünk azzal a papírral, amit
a magyartanáromtól kaptam a táborozáshoz. A portás elvette, elolvasta, majd
fejcsóválva visszaadta a lapot anyukámnak ezzel: „Ezt a dátumot elírták, a
tábor egy héttel ezelőtt volt.”
Hivatalos papír volt. Az iskola pecsétjével, meg minden. A
tanárnőm adta át a ballagáson hivatalos jutalomként. Valami hiba mégis
keletkezett, mert a várva várt táborból semmi nem lett, haza kellett
kullognunk. Annyi sérelem ért az általánosban, annyi igazságtalanságban volt
részem leginkább azért, mert nem tudtam „jó kislány” lenni – ez a tábor adta
vissza a hitemet abban, hogy a világban van egyensúly. Egészen addig, míg meg
nem hiúsult. A legrosszabb, hogy még ma is adok annak esélyt, hogy az egész
direkt volt; hogy nem jutalomnak, hanem egy végső, nagy büntetésnek szánták a
nagyszájú, hármas magatartású, folyton lázadozó kamasznak - hogy helyretegyék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése