A felsőbb évesek
Megszakítom a tanáraimra emlékezést egy időre, mert a
diákközösség is nagyon fontos volt a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban,
rengeteg jó élményem fűződik nemcsak az osztálytársaimhoz, de az évfolyamhoz és
a felsőbb évesekhez is.
Előre bocsátom, hogy mint az istenekre, úgy néztünk a
nagyobbakra; sokkal felnőttebbeknek láttuk őket, mint magunkat később, amikor
mi lettünk a nagyok.
Az első sztorim a lányom egyik kedvence, mégpedig azért,
mert az ő nevének eredetéről szól. Szóval első évesek voltunk, bejártunk a
második emeleti lányvécébe – cigizni (tudom, tudom…) és dumálni, mert ott esett
a legjobban mindkettő a tiltott gyümölcs édessége és a jó társaság miatt. Akkor
a gimi minden helyiségében ott voltak még a fűtéskorszerűsítés előtti
vaskályhák, a vécé bejárattal szembeni túlsó felén is állt egy. Mellette pedig
egy végzős lány – karizmatikus, gyönyörű és titokzatos, a cigarettát megigézően
kecses mozdulattal emelte a szájához; a szépsége nem csak a külsejéből, hanem
az okosságából is sugárzott (drámás létére matekból készült továbbtanulni!);
engem teljesen megigézett. Akkor elhatároztam, hogy ha lesz lányom, az ő
keresztnevét fogja kapni. Így lett.
Ha már cigizés, most akkor letudom egyszerre az ezzel
kapcsolatos sztorikat. Ebben a másik történetben három, a drámatagozaton
kettővel felettünk járó srác szerepel. Az osztályfőnök-drámatanárunk kitalálta,
hogy a diákszínpadi foglalkozások egy részében velünk, első évesekkel
játsszanak a szintén vele színpadozó nagyobbak. (Ezt a gyakorlatot később
átvettem tőle, mert mindkét oldalnak nagyon jó személyiségfejlesztő gyakorlat,
ha egymással tréningeznek és egymástól tanulhatnak.) Hozzánk Sz. L. volt
beosztva, és ügyesen vezette a játékokat, hasznos munkát végeztünk a keze
alatt.
Akkoriban még nem voltak a dohányzással kapcsolatban szigorú
szabályok a felnőttekre nézve, így az iskola elég füstös hely volt, a diákok a
füsttel nem tudtak lebukni. Talán ez is benne volt abban, hogy miközben - tanár
nélkül - a drámás feladatokkal foglalkoztunk, nagy vagányan rá is gyújtottunk a
teremben. Ám egyik ilyen alkalommal egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett az
osztályfőnökünk. Ő rendkívül rugalmas szemléletű pedagógus volt, de ugyanakkor
arra tanított bennünket (hány prédikációt tartott erről!), hogy a szabályokat,
törvényeket be kell tartani, még akkor is, ha vitatja az ember a jogosságukat
vagy hasznosságukat. Szóval gyerekbarát tanár ide vagy oda, a kihágásokért
mindig kiszabta a megfelelő penzumot – amikor belépett, hatalmas ijedelem
támadt közöttünk. A szemem sarkából látni véltem, ahogy a többiek kétségbeesve
ledobják a cigit és eltapossák, meg a füstöt hessegetik maguk körül - én nem voltam elég gyors, így az ujjaim
közt égő cigit úgy „rejtettem el”, hogy a fejem mögé emeltem a kezem. Ha
tisztán gondolkodtam volna, nyilván rájövök, hogy ez nem a leghatékonyabb
stratégia, de hát épp pánikban voltam. Mindenesetre a – jól megérdemelt –
intőmet én is megkaptam; a felsős fiúk diákszínpad-vezetői karrierjének pedig
ezzel az esettel vége szakadt.
Matematika
Kicsit hezitáltam, hogy belevegyem-e a memoárokba a
matematikával és a matektanárommal kapcsolatos emlékeimet, mert
ellentmondásosak az érzelmeim velük kapcsolatban.
A tárggyal azért, amiért olyan sok régi és mai iskolásnak:
nehéz a tananyaga és így általában kudarcok fűződnek hozzá. Tudom persze, hogy
sokan vannak, akik az ellenkezőjét vallják, de azért az előbbit a statisztikák
is alátámasztják: a tantárgyi átlag rendre 2-2,8 között mozog. Az én múltamban
is van egy félévi bukás, jó néhány „rezeg a léc” eset; és annak ellenére nem
sikerült közelebb kerülnöm a matematikához, hogy volt néhány anyagrész, ami
jobban ment a gimiben.
A matektanárunk kapcsán is ambivalens érzéseim vannak.
Annyit talán megtehetek, hogy finoman fogalmazom meg a miértet – az emlékét nem
megsértve -; miközben sok derűs percet szerzett nekünk, voltak olyan
megnyilvánulásai a középiskolai évek alatt és az osztálytalálkozókon is, amik
nem igazán tiszteletre méltóak. De legyen: csak a szépre emlékezem.
Az első óra közepe táján feltett nekünk egy kérdést a tanár
úr: nem vettetek észre valami furcsát velem kapcsolatban? Nem igazán tudtuk,
mire céloz, ezért elárulta, hogy addig hol egyik, hol másik kezével írt a
táblára – és mindkét kezével ugyanolyan jól. Kellő csodálkozás után fokozta a
dolgot: egyik kezével matematika képletet írt fel, párhuzamosan a másikkal
pedig egy ettől független rajzot készített. Ez a mutatvány lett az alapja az
egyik későbbi „tanulást megúszni” trükkünknek: megkértük tanár urat, hogy
ismételje meg az attrakciót, mi kellően hüledeztünk, így addig sem kellett
számolni.
Egy másik trükk is egy vele kapcsolatos élményből sarjadt.
Amatőr rímfaragóként még saját iskolás korában egy mondókát fabrikált, ilyesmik
voltak benne: „spinyóval a binyó a vinyó fölé száll” (remélem, pontosan
idéztem; ha nem, majd valaki javítson ki, kérem!). Ha nem volt kedvünk a
matekhoz (szinte sose), és jó kedvében találtuk, rá tudtuk venni a tanár urat,
hogy szavalja el nekünk ezt a gyöngyszemet, és ha már úgyis a verseknél tartunk,
mi is hadd idézzünk kedvenc költeményeinkből.
Szinte ugyanez volt éneklés kapcsán is: volt egy kedvenc
dalocskája, egy szlovák (?) népdal, annyira emlékszem belőle, hogy
„prajemanyina” (javítást és/vagy kiegészítést kérek!); rá lehetett venni tanár
urat ritkán, hogy énekelje el. Mi persze elég gonoszak voltunk ahhoz, hogy
agyba-főbe dicsérjük, miközben kinevettük.
Egyébként nagyon szerette, ha énekeltünk neki,
átszellemülten hallgatott minket, akár egész órán keresztül (és természetesen
be volt készítve e célból jó néhány szívbemarkoló dallam).
Végül egy csattanót is ki tudok kerekíteni: úgy tűnhet,
sokszor sikerült megúsznunk a matekozást, de ezek pirruszi győzelmeknek
bizonyultak – ugyanis a következő órán úgy haladtunk tovább (vagy épp írtunk
dolgozatot), mintha a tananyaggal foglalkoztunk volna és nem a magas művészettel…
Testnevelés
Azzal kezdem a tesi tanárnőnkre való emlékezést, hogy ő az,
aki minden „rendes” (5 évenkénti, formális) osztálytalálkozónkra eljön.
Tekintve, hogy magamon is tapasztaltam, mennyire össze tud folyni több
évtizednyi tanári működés során, hogy ki, mikor, kivel járt az óráimra, igazán
megtisztelő, hogy tudja, kik vagyunk, és kíváncsi ránk. (Ebből már az is
kiderülhet kedves olvasóim számára, hogy azon pedagógusaim következnek a
memoárokban, akikhez szerencsére még eljuthat a köszönetem.)
Nemrég posztoltam „kamasz panaszként”, hogy a mai tinik
mennyire nem szeretik a testnevelés órákat ezernyi okból – ez velünk sem volt
másképp. Ehhez hozzáadódott, hogy a tanárnőt sem kedvelte mindegyikünk vagy nem
egyformán; de ez majdnem minden pedagógus „sorsa”. Én azon szerencsések közé
tartoztam, akik valamikor tornászok voltak, így benne voltam a pixisben;
tanárnő egyik erőssége volt a tornászok edzése. Bár a saját ebbéli pályafutásom
nem tartott sokáig, de – legalábbis úgy éreztem – velem szimpatizált a négy
évünk alatt.
Tanárnő mindig figyelt arra, hogy a saját tantárgyán kívül
is ellásson bennünket tanácsokkal. Egyik ilyen, számomra bevésődött intése az
volt, hogy javasolta nekünk, lányoknak, alvás közben ne tegyük a fejünk fölé a
karunkat, mert hamar megráncosodik majd a nyakunk. Valahogy elérte ezzel, hogy
akárhányszor helyezkedtem ebbe az ellenjavallt pózba éjszaka, mindig
emlékeztettem magam a mondására. (Sajnos mára elértem azt az életkort, amikor
már se nem oszt, se nem szoroz ennek a javaslatnak a betartása. L )
Összefügghet a fentivel, hogy a tanárnő mindig nagyon csinos
volt; jól öltözött, ápolt, nőies; egyenes tartásával, felszegett állával
magabiztosságot sugallt. Ennek a hatását akkoriban nem mértem le magamon, de
később – tanári pályám egy pontján – erősen elgondolkodtam rajta. Történt
ugyanis, hogy az aktuális végzős osztályommal játszottunk egy búcsúztatós
játékot: én is összefoglaltam 1-2 mondatban, mi mindent szerettem és tiszteltem
bennünk egyesével, és ők is írtak pár gondolatot arról, mit köszönnek nekem,
osztályfőnöküknek. Egyik diákom arra is kitért, hogy női példaképének tekint,
és ebbe beleértette a külsőmmel való ráhatást is. Hiába tudtam addig is, hogy a
rám bízott kamaszok előtt mindenestül megmérettetnek a pedagógusaik, ettől
kezdve tudatosan ügyeltem arra, mit közvetítek a külsőmmel. Az a sztereotípia,
miszerint „a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták” (KFT), sajnos még mindig
velünk van; holott az ezzel is foglalkozó tudomány már régen egyetért abban,
hogy a külső és belső harmónia összefügg egymással – én, ha úgy tetszik, harcot
hirdettem ez ellen, mert károsnak tartom, amit nagyon ki kellene már irtani a
közgondolkodásból.
Ezekbe a memoárokba saját pedagógusi hitvallásom miatt
kezdtem bele; felmutattam számomra meghatározó rossz és jó példákat.
Természetesen mindenképpen szubjektív a nézőpontom, ráadásul ebben a műfajban
csakis a teljesség igénye nélkül veszem sorra az emlékeimet – ezzel együtt a
testnevelés tanárnőnek a fentieket köszönöm hálásan.
A „drámais” tanárok
Messziről kezdem, azzal, hogy állok a tegeződés-magázódás
dologhoz a tanítványaimmal kapcsolatban. Nem tetszik a „csendőr-pertu”. De
amikor a középiskolába felkerül egy növendék, akkor még gyerek, így
természetes, hogy tanárként én tegezem, ő pedig magáz. Ám végzős korában
betölti a 18. évét, innen kezdve már egyformán kellene szólítanunk egymást;
viszont haladékot ad ehhez, hogy a hivatalos viszonyunk még ugyanaz (tanár és
diák). Az érettségi bankett után azonban már semmi nem indokolja az egyenlőtlen
ragozást. Számomra innen kezdődnek a gondok, mert eddigre rögzült szokás a
(volt) tanítvány tegezése; az évek alatt sokszor próbáltam átállni a
kölcsönösség jegyében a magázódásra, de mindig kudarcot vallottam. Addig nem
volt gond, amíg a diákjaim és köztem kicsi volt a korkülönbség: egyszerűen
felajánlottam a pertut, amit könnyen elfogadtak – máris demokratikusabb lett a
viszonyunk. Amikor ez már nem működött (hisz a volt diáknak sem „állt rá a
szája” a tegezésemre), rászoktam valami ilyesmire: „Így, hogy már nem
tanítalak, vagy magázódnunk vagy tegeződnünk illik. De sajnos nekem nem igazán
megy az átszokás, így felajánlom a pertut. Tudom, hogy ez neked is valószínűleg
nehezen megy a korkülönbség miatt, de innen kezdve már csak rajtad múlik a
kölcsönösség.”
A kicsit hosszas bevezető azért kellett, hogy rávilágítsak,
mennyire nehéz volt a saját helyzetemben ugyanez. Elképzelhetetlennek tűnt,
hogy tegezzem az általan nagyra becsült volt tanáraimat, de ötévente, a
találkozókon valahogy áthidaltam ezt (többnyire semleges megszólításokkal).
Igen ám, de elkezdtem tanítani ugyanabban a középiskolában, ahol tanítottam,
így a még nem nyugdíjas volt tanáraim a kollégáim lettek – iskolai munkatársak
közt pedig természetes a tegeződés, nem lehetett megúszni az átállást. Aztán
persze az idő megoldotta ezt a kérdést is, ma már az elképzelhetetlen, hogy
valaha „csendőr-pertu” volt közöttünk.
Nem állítom, hogy mindez súlyos társadalmi kérdés lenne,
nyilván marginális dolog, de aki volt már hasonló szituációban, megérti, miért
foglalkoztat engem. Egyébként az ilyen jelenségek miatt fogalmaztam meg már
régen azt a nézetemet, hogy a nyelvünkből valószínűleg – nem is olyan sokára –
ki fog kopni a kétféle beszédmód. A nyelv ugyanis változik, és bármennyi „nyelvtan-náci”
is próbálja megállítani a folyamatot, mára a hétköznapi érintkezésben
általánossá vált a korosztályokon belül és gyakran a korosztályok között is,
hogy nem bajlódnak a magázódással. Hivatalos helyeken, protokolláris
helyzetekben persze fennmarad a „tisztelet” kinyilvánításának ezen formája – de
ez azokban a nyelvekben is így van, amelyek már átálltak az általános
tegeződésre. Mondjuk jellemzően kelet-európai, hogy egyes nagy tekintélyű szakmákban
a magasabb presztizsű személyek egyenesen kikérik maguknak, ha egy rangban
alattuk álló – a fenti társadalmi szokás természetes folyományaként - tegező
formulát választ velük szemben (voltam tanúja ilyen esetnek; szekunder szégyen
járt át a pökhendiség eme
megnyilvánulása láttán).
Visszatérve a memoárok vállalt küldetésére, a számomra
példaképpé vált pedagógusokra való emlékezésre, volt egy csoportja a bennünket
tanító tanároknak, akiket viszonylag hamar sikerült visszategezni. Velük már a
középiskolai évek alatt is afféle barátságban álltunk, annak is köszönhetően,
hogy velük voltunk a legbensőségesebb kapcsolatban. Ők voltak a „drámais”
tanáraink.
Jócskán elkalandoztam, így már csak jelzem, hogy az ő
történeteik lesznek a sorban következők.
A „drámais” tanárok: BT
Bámulatos, hogy az ember könnyedén emlékszik még évtizedek
távolából is olyan dolgokra, amik igazán fontosak voltak számára, amik mély
nyomot hagytak benne. Tulajdonképpen nem is az emlékezés ténye, inkább a
pontossága az elképesztő. Gimis éveimből rengeteg ilyen pillanatot vagy
momentumot őrzök, egy részük a beszédtechnikához – szakmai tárgy a
drámatagozaton - tartozik. Egyáltalán az, hogy voltunk olyan szerencsések, hogy
tanítottak bennünket a helyes beszédre és a szép kiejtésre, egyedülálló volt;
ehhez jött még, hogy a tanárnőnk személyében egy kivételes egyéniség oktatta a
tantárgyat.
Mik is ezek a momentumok? Néhány egészen apró vagy nem túl
jelentős részlet; mint például tanárnő gyönyörű keze – ha tudnék rajzolni,
fénykép pontossággal rögzíthetném. Persze fontosabb dolgok is megmaradtak a
fejemben – a helyes légzés és annak fontossága akár beszél, énekel vagy mozog
az ember; a hangzók formálásának szerepe az érthetőségben, stb. Aki a munkája
kapcsán prezentációkat tart, akinek meggyőzni kell másokat, aki sokak előtt
beszél vagy épp másokat szórakoztat, annak a számára ezek elengedhetetlenek. És
az emeli ki az ilyen foglalkozású embereket a társaik közül, hogy nem csak
tisztában vannak a beszédtechnika fontosságával, de tudatosan odafigyelnek rá.
Ez a tudatosság is olyan, amit ma is gyakorlok – nem saját magam
vállon-veregetésének szánom, de az évek alatt az ilyen-olyan pedagógusi
értékeléseimben mindig pozitív értékelést kaptam a tiszta beszédem kapcsán.
Aztán ott vannak a memoriterek, amiket ma is pontosan fel
tudok mondani, a „Miképpen boltíves” Dsida vers vagy a „Roppant bottal
koppantottam” nyelvtörő-sor. Talán kívülállóknak furcsán hangzik, de közel
másfélezer embert kapcsol össze szerte az országban (és azon kívül) az, hogy
kívülről fújjuk ezeket a memoritereket; olyan ez a volt szentesi drámaisok
számára, mint egy generációról generációra mesélt családi történet.
Tanárnő mindig odafigyelt ránk, minden bajunkra volt tanácsa
– és ezeket olyan szuggesztíven osztotta meg velünk, ahogy az a nagy életbölcsességekhez
dukál. Sokan szerettünk volna olyanok lenni, mint ő – ezt biztosan nem fogja
senki megcáfolni.
Van szerencsém ma is kapcsolatban lenni vele, még mindig
odafigyel rám, még mindig tanulok tőle. És még mindig annyira, de annyira szép
–kívül-belül!
A tanárnő egyike volt azoknak a pedagógusainknak, akik maguk
voltak a drámatagozat nagyon hosszú ideig. Együtt formáltak bennünket, és nem
tudom, hogy ők maguk hogy vannak ezzel, de én úgy érzem, kiegészítették
egymást; legalábbis én elég pontosan el tudom különíteni a saját egyéniségemben
azokat a dolgokat, amikkel egyikük vagy másikuk hatással volt rám. Éljenek
sokáig!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése