A „drámais” tanárok: Ének
Általánosban kötelező volt kórustagnak lenni (ének-zene
tagozat), és szerzett ugyan néhány kivételesen szép élményt fellépések
alkalmával, de mégsem rajongtam érte. Aztán jött a szentesi gimi, ahol nem volt
kötelező, de egy magára valamit is adó drámatagozatos járt karénekre, így én
is, és tanár úrral már nagyon is szerettem a próbákat. (Azért az igazsághoz
hozzátartozik, hogy az általános iskolás kórus később felértékelődött a
szememben, már meg tudom becsülni azt a munkát, amit az akkori tanárnőnk
végzett velünk – így hűségesen visszajárok a szülővárásomba az évente egyszer
összeálló, a volt énekkarosok Kék Madár kórusába.)
Tanár úr tehetségét tátott szájjal bámultuk már
középiskolásként is, ma is odaadnám a fél karomat, ha feleannyira tudnék
bármilyen hangszeren úgy játszani, ahogy ő a zongorán (na ja, ez egy elég
kockázatmentes óhaj, ráadásul az a fél kar nyilván eléggé hiányozna).
Az énekkari darabok mellett máig fújom az összes dalt, amit
ő tanított meg nekünk – a kupléktól a Gershwinekig. Rengeteget tanultunk tőle
elméletből is – szeret sztorizgatni, urambocsá’ pletyizni még a nagy
zeneszerzőkről is. Beethovent nem szereti, Kodályt se nagyon, Erkel cöcö, Ákos
meg borzalom; és a zenét nem horizontálisan kell élvezni és értékelni, hanem
vertikálisan!
Kórus fellépés előtt két kérése volt felénk: ne cigizzünk és
ne igyunk szénsavasat. Mi meg persze még ezt a két szabályt se voltunk képesek
betartani, ő meg szegény nagyon ideges volt miattunk. Asszem, ezekért a magam
nevében bocsánatot kértem tőle utólag is felnőtt koromban (ha mégsem tettem
volna, akkor most: kérlek, ne haragudj tanár úr!).
Az a helyzet, hogy tanár úr később kollégám lett, így az
élményeim legjobbjai már a mi közös ténykedéseinkhez fűződnek. Szinte nem volt
olyan színjátszó rendezésem a drámatagozaton, amiben ne lett volna közreműködő.
Azt szerettem a legjobban, amikor élőben kísérte a dalokat, amiket a
színdarabjaimban énekeltek a szereplők, mert nagyon jókat szórakoztunk a
próbákon is és az előadásokon is. Legtöbbször mellette ültem félig takarásban a
zongora mellett; azt kérte, bökjem meg, amikor ő következik. A „Drámacskák”
volt a közös munkánk csúcsa mindkettőnk szerint – ehhez fűződik az egyik dolog,
ami annyira jellemző volt a duettünkre: én előálltam valami olyan énekes-zenei
ötlettel, amire azt mondta, lehetetlen megcsinálni, mert a gyerekek mégsem
képzett énekesek, én erősködtem, ő meg a végére mégis megcsinálta a csodát. És
szólt Rossini Macska-duettje, és a dögnehéz kórus a Macskák fináléból.
Rengeteg történetem van még vele kapcsolatban, de ezzel
biztosan nem vagyok egyedül. Talán lesz, aki kiegészíti ezt a kis írást
ilyenekkel.
Én mindenesetre rengeteget köszönhetek tanár úrnak diákként
és kollégaként is, amit innen is megteszek: köszönöm, drága M!
A "drámais" tanárok: Színházi alapismeretek
A szentesi gimi drámatagozatán létezik ez a tantárgy:
színházi alapismeretek, vagyis szalap; az én időmben kötelező érettségi tárgy
volt. A tanárnő, akiről írok, előbb rajzot, majd a mi osztályunkban ezt a
tárgyat tanította. Rajzórákról kevés emlékem maradt, de például azt, hogy a
párhuzamos vonalakat 2D-ben összetartónak ábrázoljuk, ő magyarázta el – nekem,
máig fejletlen térlátásúnak ez afféle megvilágosodás volt.
A szalapórák inkább megmaradtak; ezekről is az a néhány
bölcsesség, amit saját tanári praxisomban is mindig továbbadtam (jelezve, hogy
tőle tanultam). Például, hogy moziban, színházban mindig a sor szélére ülj,
hogy nagyobb feltűnés nélkül távozhass, ha nem tetszik az előadás.
Amikor első évesek voltunk, tanárnő kicsit félelmetesnek
tűnt amiatt, hogy nem akart megnyerni magának bennünket mással, csakis a
tudásával, például soha nem mosolygott. Később egyszer – amikor már mosolygott
ránk – megkérdeztük erről; valami olyasmit mondott, hogy előbb nekünk kellett
kiérdemelnünk tőle, hogy megszeressen bennünket, ez nem jár szerinte
automatikusan. Ez sokszor eszembe jutott a pályámon.
Harmadévben megnyertük az országos diákszínjátszó fesztivált
egy Lázár Ervin mese színrevitelével. Rengeteg élmény fűződött ehhez az
előadáshoz már a kezdetektől. Nekem úgy rémlik, hogy saját diák
kezdeményezésünk volt, először nem tanári irányítás mellett kezdtünk próbálni,
de aztán az osztályfőnökünktől és a tanárnőtől is segítséget kaptunk hozzá, így
juthatott el az országos döntő első helyéig. Itt most arról emlékezem meg, amit
tanárnő tett hozzá – ő találta ki, hogy ne használjunk semmilyen díszletet és
kelléket; mindent a testünkből formáljunk meg. Így lett két karból nyíló-záródó
lengőajtó, kézből kinyújtott mutatóujjból fogorvosi fúró, négykézlábra
ereszkedő társunkból szék, és így tovább. Maga az ötlet is ámulatba ejtő volt,
de az a könnyedség volt számunkra a „sosemlátott”, ahogy tanárnő néhány
mozdulattal és pár szavas instrukcióval tökéletesen helyére illesztette az
egész előadást. De a legfantasztikusabb az volt az egészben, hogy mindez a
döntőn való bemutatás előtti napon történt; a tanárnő kísérőként jött velünk,
mi főpróba gyanánt megmutattuk neki a darabunkat, ő meg ezzel a pár ötlettel
„felturbózta”. Addig is jó kis előadás volt (különben nyilván nem jutott volna
el a döntőig), ezektől az ötletektől viszont zseniális lett.
Később, amikor kollégák lettünk, magam is rendeztem
diákszínjátszó előadásokat, és egyszer megkérdeztem arról tanárnőt, mi a titka,
hogy ő minden rendezését magabiztosan vezényli le. Megdöbbentett a válasza (bár
később a volt osztályfőnököm, szintén diákszínjátszó rendező nagyon hasonlót
mondott); azt mondta ugyanis, hogy őt épp úgy kétségek gyötrik, mint engem, ő
is bizonytalan abban, hogy jót csinál-e és jól csinálja-e, amikor diákokkal
színpadra visz dolgokat. Valami olyasmit fogalmazott meg, hogy minden alkotó
„lelkéből lelkedzett” saját gyermekeként tekint az alkotására, így az ahhoz
fűződő érzelmei vezérlik – ez van a tépelődések mögött és ettől ő sem mentes.
A gimis négy év alatt tanárnőt titokzatosnak láttuk – a
fentiek miatt is, de hozzájárult jellegzetes, saját védjegyének számító külseje
(hosszú, egyenes, középen elválasztott haj és tussal kihúzott szem); és benne
volt ebben az a korábbi, a Kádár rezsimmel szembeni politikai szerepvállalása
is, amiről csak itt-ott suttogva terjesztett információmorzsákat hallottunk.
Tőle is nagyon sokat tanultam, neki is hálás vagyok sokmindenért;
ma is kapcsolatban vagyunk – meg is köszöntem neki; ezzel a kis megemlékezéssel
is ezt teszem.
Több, mint apánk
A szentesi HMG drámai tagozata tanárairól való
megemlékezésemet a volt osztályfőnökömmel folytatom – ő volt a címben jelölt
„több, mint apánk”. A nevet az indokolta, hogy 1-2 kivételtől eltekintve
mindannyian a lakóhelyünktől távol kerültünk, a tagozat tanárai voltak a
„pótszüleink”, hisz minden nyűgünkkel hozzájuk fordultunk; és hát tiszteletünk
és szeretetünk jele is volt, mert a kapcsolatunk vele túlmutatott a szokványos
tanár-diák viszonyon.
Történelmet és filozófiát tanított nekünk (néhány
szerencsétlennek németet is – ezt a saját bevallása szerint sem igazán
szerette); még harminc sem volt, amikor az osztálya lettünk. A tanári padra felülve
szeretett oktatni, nagy gesztusokat használt, lelkesen magyarázott – meg akart
győzni bennünket -; az erőssége a dolgok logikai láncba rendezése és a
gondolkodtatás volt. Ez számomra teljességgel ismeretlen hozzáállás volt minden
szempontból, és nagyon imponált (saját történelemtanári gyakorlatomban mindez
visszaköszönt, nyilván nem véletlenül).
Osztályfőnöki szerepe kapcsán kismillió történet lenne
elmesélhető, de ezek jobbára „belsős” sztorik, illetve éppen olyanok, mint a
családi történetek: nem feltétlenül tartoznak másokra. Itt csak annyit említek
meg, hogy én rengeteg mindent tanultam tőle, amik nagy részét át is ültettem a
saját drámais osztályfőnöki tevékenykedésembe; nekem példaképem volt, majd
mentorom hosszú évekig; annyi mindenért vagyok neki hálás, hogy a felsorolása
jó pár fejezetet megtöltene.
Inkább a filozófiaórákról beszélek, mert a legmeghatározóbb
hatással ezek voltak rám, ránk. A ma iskolájában elképzelhetetlen az a tanári
szabadság, amivel a tanár úr élt akkor (lehet, hogy hivatalosan nem is tehette
volna meg, de Bácskai Miska bácsi iskolájának szellemiségével csakis ez fért
meg); ugyanis nem filozófia történetet tanultunk, hanem filozofáltunk.
Megtanultunk cáfolni és érvelni, szabadon véleményt mondani, tisztelni a másik
álláspontját – a lehető legélvezetesebb módon: bőrünkre menő témákban, parázs
vitákban, az érzelmeink szabad kimutatásával. Nem kioktatott, hanem
egyenrangúként kezelt bennünket, bármelyikünk szava ugyanannyit ért, mint az
övé – és ha okosabbak voltunk egy-egy kérdésben, mint ő, elismerte.
Amit ezekből az órákból tanultunk, annak a tényanyag része
majdhogynem elenyésző; a lényeg abban rejlett, amit a különböző kompetenciák
szintjén és érzelmi intelligencia terén fejlődtünk – ezek pedig egy életre
szólnak. Ebből is rengeteget vittem magammal a pedagógusi pályára.
Szóbridzsezni is ő tanította meg az osztályt – kedvenc
játékom azóta is -, és ebben ő meg én vagyunk máig a Legyőzhetetlen Páros: soha
senkitől nem szenvedtünk vereséget azóta sem.
Minden ötévenkénti hivatalos és az ezek közé eső nem
hivatalos találkozónkon ott van, de nem, mint a volt ofőnk, hanem mint a
barátunk, társunk, az osztályunk része. Ő tett bennünket „bezzeg-osztállyá” és
mi őt „bezzeg-ofővé” - sokat elárul erről két dolog. Amikor elballagtunk, a
vesztesége jelképeként levágatta hosszú haját; valamint megmondta, többet nem
lesz osztályfőnök, mert ez volt számára az egyetlen nagy szerelem – betartotta.
Osztálytársak egy
Van jó pár olyan országosan ismert volt szentesi drámais,
akik a velük készült médiamegjelenésekben sosem mulasztják el megemlíteni, hogy
a HMG drámatagozatán voltak középiskolások; beszélnek arról, milyen meghatározó
volt számukra az itt töltött néhány év. Két volt osztálytársam is közéjük tartozik;
egyiküktől sokszor hallottam, amit ebben a bevezetőben kiemelni szeretnék:
rengeteg nagyszerű tanárember tanított és nevelt bennünket ebben az iskolában,
de legalább annyira fontos, amilyen hatással mi voltunk egymásra. A következő
két – egyben záró - bejegyzésemben erről fogok megemlékezni.
Millió történetem van; olyan visszaemlékezni, mintha az
együtt töltött négy évünk sokkal több lett volna – annyi nagyon-nagyon kedves
sztori esett meg velünk! Íme egy kis vicces válogatás.
Egyik drága – azóta is – barátom az egyik színjátszó
előadásunkban, a Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdéjében játszódó mesénkben Szörnyeteg
Lajos, a legjobb szívű behemót szerepét játszotta. A hasonlóság nem a véletlen
műve volt – ezt a szerepet a legelső nap legelső órájának legelső (vagyis
inkább ötödik) percétől kiérdemelte ez a fiú. Ugyanis nem elég, hogy még el sem
kezdődött a suli, máris elkésett, de amint belépett az ajtón és elnézést
kérésre nyitotta a száját, a hóna alól egy hatalmas paksaméta könyv és füzet
esett ki, amit pironkodva kezdett összeszedegetni – sikertelenül, mert közben a
magyarázatot is tálalni igyekezett. Ez volt a belépője közénk, és követte még
számtalan Szörnyeteg Lajosos akciója. Mint például az a másik sztori, ami abból
az időből származik, amikor már elballagtunk. Az ötéves találkozó után
elhatároztuk, hogy évente fogunk összejönni, és sikeresen tartottunk is két
ilyen összejövetelt, magas részvétel mellett. Ekkor döntött úgy „Lajosunk”,
hogy a következő évben ő szervezi a saját lakóhelyére. Nem mondom, hogy nem
volt nagyon jó találkozó, azt sem, hogy kevesen voltunk, hisz a kevesebb néha több,
csak annyit mondok, hogy ő ott volt, meg én, meg a volt ofőnk.
Előadást csináltunk Páskándi Géza: A királylány bajusza című
meséjéből is. Kevés fiú osztálytársunk volt, így a kérőket lányok alakították;
Exlexrex főherceget Manó. A kérő a történet szerint összeesküvést sejtett,
ezért volt egy mondata: „Mi folyik itt a hátam megett?!” Manó az egyik próbán
kirontott a színfalak mögül, képzeletbeli kardját kirántotta, öblös(nek szánt)
hangon elmondta a szöveget, majd kilépve abból így szólt hozzánk
méltatlankodva: „De hát gyerekek, itt senki nem áll mögöttem!”
Erre a mesejátékra rendkívül büszkék voltunk, hisz a legelső
színpadi munkánk volt, így elhatároztuk, hogy „tájolásra” visszük –
Egercsehiben is jártunk vele. Erás szülei nagyon kedvesen elszállásolták az
egész bandát (még a konyhai sarokpadon is aludt valaki), a falu pedig úgy
készült a fellépésünkre, mintha a Nemzeti Színház társulata érkezett volna. Mi
megpróbáltuk meghálálni ezt a kedves hozzánk-állást, valami nagyszabásúval
szerettük volna emlékezetessé tenni az előadásunkat. Így esett, hogy az esti
előadást megelőző délelőttön – a főpróbán – hipp-hopp megzenésítettük a
darabot, a nagyérdemű elé már zenés mesejáték került. A dalokat ma is tudom.
Egyébként saját színészi emelkedésemben is részes volt ez az előadás:
eredetileg a kisbírót alakítottam - legfeljebb három mondatos szerep -, ám a címszereplőnk
nem utazhatott velünk a „tájolásra”, így én lettem a bajuszos királylány. Ebben
csak egy szépséghiba volt (de ki számolt vele akkor?!), hogy Kriszta, a kezemet
elnyerő királyfi már akkor alacsonyabb volt nálam.
Egy harmadik előadásunkban volt egy divatbemutatós jelenet;
a manökenek szerepét lábszépség-versennyel döntöttük el: az első három
helyezett lány kaphatta meg. Máig fáj, hogy csak második lettem… De arra büszke
vagyok, hogy egy másik hasonló – teljesen érdektelen és tökéletesen lényegtelen
– versengésben viszont nyertem: ofőnk megszavaztatta az osztályt, hogy neki
vagy nekem van szebb (hosszú, göndör) haja; toronymagas győzelmet arattam.
Osztálytársak megint (zárófejezet)
A szentesi gimi drámatagozatán az első perctől kezdve úgy
éreztem, hazaérkeztem. Oda, ahová való vagyok, és ahol lenni szeretnék. Ebben
óriási szerepe volt az osztálytársaimnak, akikkel a legnagyszerűbb csapatot
alkottuk (asszem, utaltam már rá, hogy mi voltunk a „bezzeg-osztály” – csak
így, szerényen). Nagyon rég volt a ballagásunk napja, de a barátságunk töretlen
– most is épp készülünk egy nagy közös dzsemborira, ahol majd megint jól
meglapogatjuk egymást, pletykálkodunk azokról, akik szerencsétlenségükre
valamiért nem jöhettek, és felemlegetjük a régi szép idők összes, meg nem
unható sztoriját.
A saját – szintén ezen a tagozaton tanuló – tanítványaimnak
mindig elmondtam, hogy attól lennék boldog, ha ők ugyanezt vinnék magukkal
erről a fantasztikus helyről: örökké kitartó, mély barátságokat, elfogadást,
szeretetet.
Persze az, hogy nagyon szeretjük egymást, nem jelenti azt,
hogy ne lenne egyik kedvenc szórakozásunk ugratni és cikizni a másikat – úgy a
gimis idők, mint az azóta eltelt évek történései miatt. A Memoárok
zárófejezetében még néhány ilyen történet következik.
Az osztályunkba úgy került össze 30+ ember, hogy otthon, az
általános iskolájában mindenki „kakas volt a szemétdombon”; mindannyian
extrovertáltak voltunk, keresnünk kellett, mivel tűnhetünk ki a többiek közül.
Nyilván volt itt-ott egy kis füllentés valami korábbi hőstettről („messziről
jött ember azt mond, amit akar” alapon), hetvenkedés hódításokról vagy soha meg
nem történt nagy tettekről. Mindezek közül kiemelkedik egy gigantikus méretű
hencegés. Aki elkövette, elsőben még a „D” kategóriában volt az úszás-szint
felmérés alapján (ez az „egyáltalán nem tud úszni” kódja volt); ez leplezte le
– legalábbis sokunk előtt -, amikor másodév elején a nyári szünetről mesélve
azt találta mondani, hogy ő bizony átúszta a Dunát Kalocsánál. Számára nem sok
minden volt lehetetlen már akkor sem (azóta meg pláne), de ez biztosan… de
mindegy, mert nagyon-nagyon lehetett őt szeretni ezzel együtt is.
Úgy alakult, hogy valamikor a középiskolás évek közepére
lett egy négyesfogat barátságunk – 4 lány, kollégiumi szobatársak, akik
szerényen csak ICS-nek neveztük magunkat (I, mint intelligens). Már ez a
barátság önmagában is egy meghatározó emlék; rengeteg dolgot köszönhettünk
egymásnak, és sok-sok kalandunk volt. Ez a kis szösszenet e kis csapat két
tagjáról szól – ők szinte elválaszthatatlanok voltak, legendás volt a párosuk;
egyik ilyen csak rájuk jellemző dolog volt, hogy képesek voltak a méregerős
Szimfónia cigarettát szívni, csak azért, hogy ne lejmolják le őket az állandó
pénzzavarban lévő többi bagósok.
Egy nagyon hosszan kitartó közös csínytevését az
osztályunknak az indította el, hogy egyik lány nagyon unta magát az egyik órán,
így bohóckodni kezdett a többiek szórakoztatására. A tanár magyarázott a
táblánál, ő meg fogta a golyóstollát, úgy tartotta, mintha mikrofon lenne, és
belebeszélt – valami ilyesmit: „És tanárúrnak mi a véleménye erről?”, majd a
tanár felé fordította; ezért úgy tűnt, mintha az a kérdésre adott volna
választ, mint egy interjúalany. Ha ez a tanerő számára kiderült volna, hatalmas
botrány kerekedik, de épp ez volt benne az izgalmas – könnyesre röhögtük
magunkat azzal a fajta röhögéssel, amit akkor produkálsz, ha nagyon nem szabad
nevetned: hasizomgörcsös-vállrángatós visszafojtottsággal. „Egy bolond százat
csinál alapon” persze rögtön utánzásba fogtunk, és innen elszabadult a pokol:
évekig vissza-visszatérően, a legszigorúbb tanárainknál is, a legképtelenebb
részén az órának tartottuk mind a harmincan a golyóstollainkat a mit sem sejtő
pedagógus felé…
Zárófejezetet emlegettem, amihez pár összegző mondat illik.
Visszatérek a Memoárok nyitó gondolatára: azt szerettem volna illusztrálni (meg
talán kicsit magamnak is megfejteni), hogy mennyiben járultak hozzá saját
pedagógusi ars poeticámhoz azok az élmények, amik az iskoláimhoz, az engem tanító
pedagógusokhoz és a társaimhoz fűznek. Talán akkor nem lesz közhelyes a
konklúzióm, ha arra gondol nyájas olvasóm, hogy mennyi ember (köztük sok
pedagógus) van, aki felnőttként teljesen elfelejtkezik arról, hogy ő is volt
gyerek; úgy viselkedik, mintha kész, felelősségteljes és tökéletes emberként
jött volna a világra – és ezért nem tud rugalmas, elnéző, empatikus lenni a
gyerekekkel, kamaszokkal. Én tanárként mindig tudatosan figyelmezettem magam a
saját tapasztalataimra – igyekeztem a pályámon kiküszöbölni a felnőtt fejjel is
károsnak gondolt rossz tanári gyakorlatot, és átadni minden olyan nevelői
pozitívumot, amik nekem is segítettek emberré fejlődni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése