Tanulságos történelem (1)
Nagy bánatomra a történelem tantárgyat nem igazán szeretik a középiskolások – általában nehéznek tartják, és nem sok értelmét látják. Ezek egyike sem a történelem hibája – a tantárgy anyaga és a számonkérés módja tehet erről a negatív vélekedésről. Ha úgy kérdezzük meg a kamaszokat, hogy érdekli-e őket, hogyan éltek régen az emberek – milyen szokásaik voltak, mit viseltek, hogyan szerettek, stb. -, akkor lelkes igennel felelnek. Mert
a történelem izgalmas sztorikból áll
– csak ezeket az izgalmas sztorikat kellene elmesélnünk,
úgy, hogy az a diákjainknak is érdekes és átélhető legyen; és ezt nem kellene
terheljék szigorú vizsgaszabályok.
Mire jó a történelem? Elsősorban arra, hogy tanuljunk belőle
– személyesen is, és a közösségeink részeként is. 1956-ra és 1989-re emlékezünk
ezen a héten – mindkét október 23-ának vannak kollektív és egyéni tanulságai
is; ezekből szeretnék párat kiemelni.
1956 a nemzeti identitásunk része, így kötelességünk továbbadni a következő generációknak a történetét - de ne kötelességből tegyük ezt!
Csak akkor marad élő az emléke, ha találunk benne olyan momentumot, ami elér a szívünkig.
Szerintem az egyik ilyen az, hogy tizenéves kamaszok adták az
életüket a hazájukért – vajon hogyan jutottak el idáig? Ők is élték addig a
mindenkori tinédzserek hétköznapjait (a „csak ne feleljek ma!”, a „merjem
elhívni randira?”, a „utálom magamat, utálom a világot” -féle kamaszproblémák
közepette); és hiába, hogy az ötvenes években hamarabb volt szüksége érett
gondolkodásra egy fiatalnak – akkor is csak gyerekek voltak. Vajon mi késztette
azokat a fiúkat-lányokat, akik az események kezdetén még „jó bulinak” tartották
a részvételt az utcai csetepatékban (apám így írta le nekem a saját és a haverjai
első gondolatait), hogy amikor véresen komolyra fordultak a dolgok, egy
szempillantás alatt felnőjenek és hajlandóak legyenek az életükkel fizetni?
Olyan – a rendszerben, amiben felcseperedtek, sokszor szólamként hangoztatott -
fogalmakért, mint „hazaszeretet” vagy „szabadság”, „függetlenség” – hogy történt,
hogy ezeket tizenévesként meg tudták tölteni a hőstetteikkel?
Könnyű békeidőben azon lamentálni, hogy „én is megtenném” –
az igazi jellempróba az, amikor a véres valóság rászakad az emberre. Ezekre a
kamaszokra rászakadt, és ők nem hátráltak meg vagy bújtak el, hanem erős hitté
formálták magukban a fennkölt fogalmakat – még ha eddigre már tudták is, hogy
ez végzetes lehet számukra. (folyt.köv.)
a kép forrása: https://oktober23alapitvany.hu/archivum/895#gallery-9
Tanulságos történelem (2)
1956 október 23-a kapcsán fontos tanuláság az utókor számára, hogy
a történelmet nem lehet meghamisítani büntetlenül.
Az a mondás,
miszerint „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát” általában
igaz a történelemre is. Mert a szemtanuk elmesélik a családban a valóságot,
amit aztán továbbadnak egymásnak a generációk, és – pláne a 20. századi technikai
fejlődés folyományaként – maradnak bizonyítékok is. Lehet, hogy az abban
érdekelt hatalom egy ideig el tudja leplezni ezeket megfélemlítéssel,
zsarolással és egyéb méltatlan eszközökkel, vagy bevetheti az erőforrásait a
hamisítás érdekében (például nyomtathat és kötelezővé tehet hazug tankönyveket),
de az igazság búvópatakként megmarad és felszínre tör előbb-utóbb.
Hiszen harminc éven keresztül nevezték „ellenforradalomnak” ’56-ot is, mégis fennmaradt az igaz históriája.
Ráadásul hiába próbálták ezügyben az „agymosást” nemzedékeken keresztül, az ezen felnőtt újabb generációk is szinte azonnal befogadták az események hamisítatlan változatát. A három évtizednyi hazugság persze a benne élők egy nagy részének fájdalmas lehetett; főleg azok sínylették meg a történelemhamisítást, akik személyükben vagy a családjuk által részesei voltak, és kénytelenek voltak eltűrni, hogy áldozatukat meggyalázzák. A történelmi igazságszolgáltatás – ha nem is az egyént, de legalább az utódokat érintve – működik, és ma a nekik kijáró tisztelet illeti meg az 1956-os forradalomban és szabadságharcban közreműködőket. (folyt.köv.)
Tanulságos történelem (3)
Változhat-e az ember?
Két posztban is 1956 tanulságait próbáltam megfogalmazni – jellemzően
pedagógusként gondolkodva. Ebben a befejező részben az a tanulság következik, amit
önismereti coachként látok fontosnak: 1956 kétségtelenül Nagy Imre
jellempróbája volt.
Kevéssé közismert a forradalomban legfontosabb szerepet vitt
politikusról, hogy azt a rendszert, amit a nép meg akart dönteni, ő maga is
kiszolgálta – mégpedig a legfelsőbb szinteken: a parasztságot sújtó kötelező beszolgáltatás
legfőbb irányítója volt miniszterként; felelős volt rengeteg ember súlyos
szenvedéseiért. Kommunista volt és szolgálta az „ügyet”. DE! Talán az egész világtörténelmet
nézve is kivételes módon demokratává vált az események alatt, és az élete árán
is vállalta a magyar nép függetlenségi törekvésének támogatását.
Ilyen személyes fordulatra nagyon kevés ember képes – az ő „jutalma”
az lett, hogy ma hősként tiszteljük. Szerintem az áldozata épp attól magasztos,
hogy ez egy „pálfordulás” következménye volt – reményt ad arra mindannyiunknak,
hogy a jellemünk alakítható, hogy tudunk változni, felnőni a feladatainkhoz, a
felelősségeinkhez.
Tudom, sokan idegenkednek a politikai fejtegetésektől – de ezt
a hetet 1956 miatt muszáj mégis valamennyire politikai szemüvegen keresztül is
nézni! Ma, amikor a népszerűségi statisztikák szerint a legnépszerűbb vezető politikusaink
alig érnek el 30%-nál magasabb elfogadottságot – én meg akarom engedni magamnak
azt a reményt is, hogy Nagy Imre politikusi magatartása nem egyedülálló; hogy
van/lesz a hazánknak olyan politikai elitje, amely méltó 1956 mártírjaihoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése