Adventi nyitogatós (9)
Közeledik a karácsony. Vajon idén végre fehérbe
öltözik az ünnep? A karácsonyi filmek, mesék, képeslapok elmaradhatatlan része
a hó… Sajnos mára marad helyette a nosztalgia, mert elég ritkán fordul elő a
fehér karácsony.
Gyerekkoromban minden télen előkerült a szánkó,
rengeteg havas emlékem van. Volt egy keverék kutyánk, az egyik felmenője
németjuhász lehetett, arra a fajtára hasonlított leginkább; erős kutya volt,
tele energiával. Egyik évben apukám kitalálta, hogy szánhúzó kutyát csinál
belőle. Imádta! A szánkóra a húgom és én ültünk fel (jól bebugyolálva, ahogy
kell), apánk a kutyával futott, és róttuk az esti utcákat. Persze minduntalan
kiborultunk, aztán kacagva próbáltunk kigabalyodni a sok ruhából meg a
plédekből – hogy újrakezdjük az egészet.
Máskor olyan tartós hideg volt, hogy a szülővárosom
folyócskája befagyott – megbírt bennünket a jég. Nagybátyámékat úgy látogattuk
meg, hogy a folyó jegén csúszkáltunk végig; kis dolog, de óriási élmény,
sok-sok év távlatából is mosolyt csal az arcomra.
Ahogy a kiskamaszkori – immár a környék összeverődött gyerektársaságában eltöltött – szánkós leereszkedések is.
Alföldi városkában csak a töltés vagy szerencsés esetben egy dombocska jelenti a „hegyeket”, de gyerekként ezek is felérnek a magaslattal: a lényeg, hogy le lehessen csúszni róluk.
Sokszor kezem-lábam kékre fagyott, mert a játékot sem megunni, sem
abbahagyni nem lehetett. Emlékszem, egyszer, amikor anyukám végre haza tudott
parancsolni a szánkózásból, a lakásba érve már magam is éreztem a fagyott végtagjaimat;
a kád épp tele volt engedve vízzel – hívogatott, hogy ott átmelegedjek. Hiába
mondta édesanyám, hogy nem szabad rögtön belemennem, nem hallgattam rá – jobb
lett volna pedig, mert átfagyott lábaimat a meleg víz éles késekként szaggatta.
Mondják, a remény hal meg utoljára – hát remélem mindannyiunknak, hogy idén lesz hó a karácsonyhoz!
Adventi nyitogatós (10)
Közeledik a karácsony. Sok embertársunk számára ez az
időszak nem a családról, a szeretetről, a terített asztalról szól – hanem a
magányról és a nélkülözésről. Gondoljunk rájuk!
Rengeteg példa van arra, hogy az emberek szolidárisak egymással –
ha például tragédián átesett család kér segítséget a televízión
keresztül, pillanatok alatt összegyűlnek a támogatások. A legcsodálatosabb,
hogy az adományozók között jóval többen vannak azok, akik maguk is nehezen
boldogulnak. Többféle oka lehet annak, ha valaki így szeretne segíteni –
nyilván köztük némi lelkiismeret-furdalás is; például igazságtalannak érezheti
valaki, hogy neki mindene megvan, mások pedig éheznek…
Pénzt, ételt vagy ruhát adni, esetleg ajándéktárgyakat
– ezek is jelenthetik a törődést, és nagyon hasznosak is; ám mégiscsak a
legkönnyebb útja a feltámadó lelkiismeretünk megnyugtatásának. Az adományozás
gesztusa megtörténik, majd nem kell tovább törődnöm a dologgal, „megtettem,
amit tehettem”.
Én azokat csodálom leginkább, akik nem anyagiakat, hanem az idejüket, a munkájukat, az odafordulásukat adják.
Akik észreveszik a
környezetükben, ha valakinek egy-egy jó szóra van szüksége; meglátják a durva
arcok mögött a törődés vágyát; meghallják a ki nem mondott igényt a
kapcsolatra, az érintésre.
Vegyünk példát az ilyen önzetlen emberekről! Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már legalább eggyel közülük.
Adventi nyitogatós (11)
Közeledik a karácsony. Megint lesz Keviiiiin! (Vagyis:
Reszkessetek betörők!) És Jégkorszak, meg Shrek karácsony. meg Piedóne… és
folytatható a sor tetszés szerint.
Én nem vagyok nagy tévés – általános iskolás koromban
a szüleim hétvégére korlátozták, középiskolásként kollégista voltam, így nem
szoktam rá -, de a karácsonyhoz és a szilveszterhez valahogy nekem is hozzátartozik
a tévénézés.
Megvan annak a maga bája, hogy Kevint ezredjére is
megnézi a család (pedig már a „gyerekek” nem is gyerekek) – a meleg szobában, a
feldíszített fenyő árnyékában, finomságokkal az asztalon… még a sokadszorra
látott-hallott poénokon is harsányan nevetünk.
Gyerekkoromban a szilveszteri tévéműsor verhetetlen volt!
A nosztalgiámban persze benne van, hogy ritkán engedtek tévét néznem; meg
az is, hogy nem volt túl sok csatorna (és számos egyéb mozgóképes lehetőség),
így a televízió A Televízió volt – igényes saját műsort gyártottak a nép
szórakoztatására. Egész nap ment a jobbnál-jobb műsorokkal bélelt adás; az
ismert tévébemondók is mókáztak, a legjobb kabarék, a legkedveltebb színészek
és énekesek mind-mind felvonultak előttünk.
Ma már akkora a kínálat tévé fronton (egyéb néznivaló helyeket ne is említsek), hogy csak kapkodja az ember a fejét. De Kevinre mindig számíthatunk!
Adventi nyitogatós (12)
Közeledik a karácsony. Hamarosan indulunk a fenyőért,
ami majd a nappalinkban karácsonyfává változik. Mennyezetig érő fenyőnk lesz
idén is – mert bár a gyerekeink felnőttek, de ez még mindig jár nekik.
Vagyishát…. tulajdonképpen az a dolog története, hogy amikor már a fiunk is
elköltözött tőlünk, és kettecskén maradtunk a párommal, megpróbálkoztunk egy
kisebb méretű fával – lett is felháborodás! Merthogy attól még, hogy
nagykorúak, még a mi gyerekeink, ergo a karácsonyfának a mennyezetig kell
érnie. Ők győztek – mi meg ilyen vereséget bármikor elfogadunk!
Műfenyővel soha nem kacérkodtunk – eleve sem, de azt
gyanítom, hasonló lenne a fogadtatása, mint az alacsony fának. Ebben a
kérdésben az arany középút filozófiáját vallom: szerintem kábé ugyanannyi érv
szól a műfenyő vs. igazi fa mellett.
Mondjuk a hófehér, feldíszített műfenyők nagyon tetszenek!
Épp amiatt, mert nem akarnak igazinak látszani – némelyik a maga
giccses valójában annyira mű, hogy már egyenesen gyönyörű nekem.
Ha már karácsonyfa, szólok a macskarácsonyról is. Kedvenceim
a cicás videók, amikben a kis szörnyetegek tönkreteszik az ünnepi fenyőket – kiapadhatatlan
humorfárrás. Pepító alias Cinci macskánk egy évtizede van velünk, de soha nem
bántotta a fát – ezért karácsonykor neki is jár extra: a legdrágább macskajákat
kapja ilyenkor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése