Ugrás a fő tartalomra

ÉLETVEZETÉS - Advent (9-12. rész)

 

közeledik a karácsony

Adventi nyitogatós (9)

Közeledik a karácsony. Vajon idén végre fehérbe öltözik az ünnep? A karácsonyi filmek, mesék, képeslapok elmaradhatatlan része a hó… Sajnos mára marad helyette a nosztalgia, mert elég ritkán fordul elő a fehér karácsony.

Gyerekkoromban minden télen előkerült a szánkó, rengeteg havas emlékem van. Volt egy keverék kutyánk, az egyik felmenője németjuhász lehetett, arra a fajtára hasonlított leginkább; erős kutya volt, tele energiával. Egyik évben apukám kitalálta, hogy szánhúzó kutyát csinál belőle. Imádta! A szánkóra a húgom és én ültünk fel (jól bebugyolálva, ahogy kell), apánk a kutyával futott, és róttuk az esti utcákat. Persze minduntalan kiborultunk, aztán kacagva próbáltunk kigabalyodni a sok ruhából meg a plédekből – hogy újrakezdjük az egészet.

Máskor olyan tartós hideg volt, hogy a szülővárosom folyócskája befagyott – megbírt bennünket a jég. Nagybátyámékat úgy látogattuk meg, hogy a folyó jegén csúszkáltunk végig; kis dolog, de óriási élmény, sok-sok év távlatából is mosolyt csal az arcomra.

Ahogy a kiskamaszkori – immár a környék összeverődött gyerektársaságában eltöltött – szánkós leereszkedések is. 

Alföldi városkában csak a töltés vagy szerencsés esetben egy dombocska jelenti a „hegyeket”, de gyerekként ezek is felérnek a magaslattal: a lényeg, hogy le lehessen csúszni róluk.

 Sokszor kezem-lábam kékre fagyott, mert a játékot sem megunni, sem abbahagyni nem lehetett. Emlékszem, egyszer, amikor anyukám végre haza tudott parancsolni a szánkózásból, a lakásba érve már magam is éreztem a fagyott végtagjaimat; a kád épp tele volt engedve vízzel – hívogatott, hogy ott átmelegedjek. Hiába mondta édesanyám, hogy nem szabad rögtön belemennem, nem hallgattam rá – jobb lett volna pedig, mert átfagyott lábaimat a meleg víz éles késekként szaggatta.

Mondják, a remény hal meg utoljára – hát remélem mindannyiunknak, hogy idén lesz hó a karácsonyhoz!

Adventi nyitogatós (10)

Közeledik a karácsony. Sok embertársunk számára ez az időszak nem a családról, a szeretetről, a terített asztalról szól – hanem a magányról és a nélkülözésről. Gondoljunk rájuk!

Rengeteg példa van arra, hogy az emberek szolidárisak egymással – 

ha például tragédián átesett család kér segítséget a televízión keresztül, pillanatok alatt összegyűlnek a támogatások. A legcsodálatosabb, hogy az adományozók között jóval többen vannak azok, akik maguk is nehezen boldogulnak. Többféle oka lehet annak, ha valaki így szeretne segíteni – nyilván köztük némi lelkiismeret-furdalás is; például igazságtalannak érezheti valaki, hogy neki mindene megvan, mások pedig éheznek…

Pénzt, ételt vagy ruhát adni, esetleg ajándéktárgyakat – ezek is jelenthetik a törődést, és nagyon hasznosak is; ám mégiscsak a legkönnyebb útja a feltámadó lelkiismeretünk megnyugtatásának. Az adományozás gesztusa megtörténik, majd nem kell tovább törődnöm a dologgal, „megtettem, amit tehettem”.

Én azokat csodálom leginkább, akik nem anyagiakat, hanem az idejüket, a munkájukat, az odafordulásukat adják. 

Akik észreveszik a környezetükben, ha valakinek egy-egy jó szóra van szüksége; meglátják a durva arcok mögött a törődés vágyát; meghallják a ki nem mondott igényt a kapcsolatra, az érintésre.

Vegyünk példát az ilyen önzetlen emberekről! Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már legalább eggyel közülük.

Adventi nyitogatós (11)

Közeledik a karácsony. Megint lesz Keviiiiin! (Vagyis: Reszkessetek betörők!) És Jégkorszak, meg Shrek karácsony. meg Piedóne… és folytatható a sor tetszés szerint.

Én nem vagyok nagy tévés – általános iskolás koromban a szüleim hétvégére korlátozták, középiskolásként kollégista voltam, így nem szoktam rá -, de a karácsonyhoz és a szilveszterhez valahogy nekem is hozzátartozik a tévénézés.

Megvan annak a maga bája, hogy Kevint ezredjére is megnézi a család (pedig már a „gyerekek” nem is gyerekek) – a meleg szobában, a feldíszített fenyő árnyékában, finomságokkal az asztalon… még a sokadszorra látott-hallott poénokon is harsányan nevetünk.

Gyerekkoromban a szilveszteri tévéműsor verhetetlen volt! 

A nosztalgiámban persze benne van, hogy ritkán engedtek tévét néznem; meg az is, hogy nem volt túl sok csatorna (és számos egyéb mozgóképes lehetőség), így a televízió A Televízió volt – igényes saját műsort gyártottak a nép szórakoztatására. Egész nap ment a jobbnál-jobb műsorokkal bélelt adás; az ismert tévébemondók is mókáztak, a legjobb kabarék, a legkedveltebb színészek és énekesek mind-mind felvonultak előttünk.

Ma már akkora a kínálat tévé fronton (egyéb néznivaló helyeket ne is említsek), hogy csak kapkodja az ember a fejét. De Kevinre mindig számíthatunk!

Adventi nyitogatós (12)

Közeledik a karácsony. Hamarosan indulunk a fenyőért, ami majd a nappalinkban karácsonyfává változik. Mennyezetig érő fenyőnk lesz idén is – mert bár a gyerekeink felnőttek, de ez még mindig jár nekik. Vagyishát…. tulajdonképpen az a dolog története, hogy amikor már a fiunk is elköltözött tőlünk, és kettecskén maradtunk a párommal, megpróbálkoztunk egy kisebb méretű fával – lett is felháborodás! Merthogy attól még, hogy nagykorúak, még a mi gyerekeink, ergo a karácsonyfának a mennyezetig kell érnie. Ők győztek – mi meg ilyen vereséget bármikor elfogadunk!

Műfenyővel soha nem kacérkodtunk – eleve sem, de azt gyanítom, hasonló lenne a fogadtatása, mint az alacsony fának. Ebben a kérdésben az arany középút filozófiáját vallom: szerintem kábé ugyanannyi érv szól a műfenyő vs. igazi fa mellett.

Mondjuk a hófehér, feldíszített műfenyők nagyon tetszenek! 

Épp amiatt, mert nem akarnak igazinak látszani – némelyik a maga giccses valójában annyira mű, hogy már egyenesen gyönyörű nekem.

Ha már karácsonyfa, szólok a macskarácsonyról is. Kedvenceim a cicás videók, amikben a kis szörnyetegek tönkreteszik az ünnepi fenyőket – kiapadhatatlan humorfárrás. Pepító alias Cinci macskánk egy évtizede van velünk, de soha nem bántotta a fát – ezért karácsonykor neki is jár extra: a legdrágább macskajákat kapja ilyenkor.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

SZUBJEKTÍV - Ő volt nekem az első...

  Ő volt nekem az első… … akitől gyalázkodó hozzászólást kaptam  a közösségi oldalamon. Bár egy újonnan létrehozott, teljesen üres kamuprofilról írt, és egyetlen szava sem igaz, azért eléggé vacak volt szembesülnöm a gyűlöletével: „Miért kényszerültek távozni: Ibi pl azért a 2 milláért, amit szakított a státustörvény miatt, az unokahúgom töritanára volt, ott hagyta az utolsó évben a gyerekeket. A pénz elfogyott most meg itt fröcsög mert megbánta. Remélem nem veszi vissza az igazgató, az ilyen nem való tanárnak. Ibi az ördög maga, csak ahhoz volt esze, hogy sajnáltassa magát. hülye liba inkább dolgozna” Viszket az ujjam, hogy elkezdjem tételesen cáfolni ennek a gyalázkodásnak az állításait – de trollokkal nem állunk szóba! Csak egyetlen megjegyzés:  az Ember annyi minden jóra kapott képességet - szeretetre, szolidaritásra, szép gondolatokra, segítő cselekedetekre… miért érezhet késztetést mégis ezeknek az ellenkezőjére?! Előzmény:  az egyik népszerű internetes...

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...