matos-drama-szentes

  Nem tudom, tekinthető-e megfellebbezhetetlen igazságnak tekinteni, rám mindenesetre igaz ez a már sokak által megfogalmazott – akár közhelynek is mondhatnánk - tétel: a legjobb párkapcsolatok barátságból bontakoznak ki. Avagy a párválasztás terén a legszerencsésebb, ami történhet veled, ha a barátságodból lesz kölcsönös szerelem. Mégis most vegyünk más szempontokat! Barátból lehet több, párkapcsolatból meg egyszerre egyet illik fenntartani.  Az „ahány embert ismersz, annyival több vagy” alapon ez mindenképpen előnye a barátságnak. Inkább legyen több ellenkező (vagy identitásotok szerinti) nemű barátod, mint hogy párhuzamos párkapcsolatból tarts fel többet az „annál több legyél” igénye miatt.  Nem? A magánéletünkbe, azon belül leginkább a szerelmi életünkbe általában nem avatunk be másokat bizonyos mélységeken túl. De szorulhatunk néha olyan tanácsra, amit csak egy a párunkkal megegyező nemű egyéntől kaphatunk meg – hisz épp a problémánk természete miatt kell a mié...

  Már-már közhelyes válasz: nem lehet, mert egyik fél valamikor óhatatlanul is „úgy” kezd el nézni a másikra. Nem tudom, velem még soha nem fordult elő, hogy „úgy” néztem volna fiú, később férfi(vá let) barátaimra. Ettől még elfogadom, hogy bármelyiküknek lehetett egyszer-egyszer ilyen gondolata rólam – bár ennek nagyon kicsi valószínűséget tételezek. (Na, erre meg az a válasz, hogy „lehet, hogy soha nem derül ki, de ettől még megtörténik”.) Most tegyük félre a kutatásokra alapozott válaszokat (például azt, hogy pszichológiai tény: az ellenkező nemmel való érintkezésben mindig ösztönösen bekapcsolnak párkeresési stratégiáink), és nézzük, hogy a barátság lényege szempontjából mit lehet felelni a fenti kérdésre! Barátságot mindenki köt élete során.  Ki sokat, ki kevesebbet; van, aki csak gyerekkorában, aztán felhagy ezzel; van, aki könnyen barátkozik, más nagyon válogatós. De ha mindenkire jellemző a barátkozás, akkor valószínűleg emberi szükséglet – az ember, mint társas lé...

  Igaz barátság marad a barátság akkor is, ha mosolyszünetek tarkítják? Amik esetleg évekig tartanak? Van néhány több évtizedes, szoros és mély baráti kapcsolatom –  talán elkerülhetetlen volt a sok-sok év alatt, hogy egyik-másik szünetelt egy ideig. Nem arról beszélek, hogy néha hosszú idő telt el egy-egy találkozás vagy üzenetváltás között – ez nem tesz parkolópályára egy barátságot (tudod, hiába nem rendszeres a kapcsolat, ha az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” érvényes rá); arról beszélek, amikor egy-egy barátommal egymás szeretését függesztettük fel. Mert vétett valamelyikünk valami olyat, amit nagyon nem lehetett elfogadni. Aztán telt az idő – ami ugye gyógyír tud lenni a sebekre -, és újra felvettük a fonalat. Pedig az a bizonyos vétek nem évült el, a jelentősége sem csökkent – mégis megbocsájtottunk. Mert van az a bizonyos eltéphetetlen kötelék  (amit az előző részben a vérségi kapocshoz hasonlítottam); a sok szálból összefont zsinór – otthonosságból, amib...

Aaaanyira jót buliztunk két ünnep közt a csajokkal! De azóta motoszkál bennem egy kérdés:  vajon miért van az, hogy még a legszorosabb, legmélyebb, több évtizedes barátságaimban is visszatartok magamból egy kis részt, amit pedig valójában nagyon is szeretnék feltárni? Pedig én tényleg ismerem és gyakorlom a barátság LÉNYEGét. Szerencsésnek mondhatom magam ugyanis, mert van jó néhány, még a gyerekkoromból induló baráti kapcsolatom, amik ma is jelentősek. Általános iskolás és gimis barátságok, amik kiállták az idő próbáját. Ha már LÉNYEG: az egyik ismérve ezeknek, hogy igazán mélyen engedtük egymásnak megismerni a másikat. Persze ezek a kapcsolatok koncentrikus köröket alkotnak körülöttem: vannak, akikkel rendszeresen találkozom és a legintimebb dolgainkat is megosztjuk; másokkal kevesebb a fizikai érintkezés és nem mindenbe avatjuk be egymást; és a kettő között még néhány kör. De mindegyikben közös az intenzitás – talán  ahhoz lehet hasonlítani, amit a vérségi kapcsolat jel...