matos-drama-szentes

  Mivel szülinapom van, megengedek magamnak egy kis szentimentalizmust és egy csipetnyi közhelyességet: születésnapomra egy boldogabb világot kívánok – az emberiségnek! Nagyon szerencsés vagyok, mindenem megvan magánemberként, amire szükségem van, így kívánhatok nagyvonalúbban – és egyébként is: amikor az ember kíván valamit, az az legyen, amire igazán vágyik. Mivel hírfogyasztó vagyok, tényleg arra vágyom most leginkább, hogy boldogabb legyen a világ. A távoli és a hozzám közelebbi is. Hisz egy maroknyi őrült ember randalírozik körülöttem – ha messzire vagy ha közelre nézek is. Annyira elkeserítő, hogy a világ megint katasztrófa felé halad! Miért kell mindig megismételnie magát a történelemnek?! Jön egy félőrült öregember, és felforgat mindent – mi a francot akar hetvenen is túl?! Ezen a bolygón annyi időt sem tölt már, ami kitenne egy emberöltőt, mégis veszi magának a bátorságot, hogy előre döntsön milliók jövőjéről. Azt hinnéd, már megtanulta a világ, hogy nem vezetnek sem...

  Mi lett volna, ha... Ezt a kérdést feltenni általában botorság – de néha mégis kedve támad az embernek egy efféle szellemi kalandozásra. Mint most nekem – arról értekezni, mi lett volna, ha… … nem találkozom nyolcadikos koromban azzal a felhívással, amit a szentesi HMG irodalmi-drámai tagozata juttatott el az általános iskolámba? Ha a felhívást nem adja oda a magyartanárom, és én nem kapok lehetőséget, hogy ezen a tagozaton legyek középiskolás? Vajon ebben az esetben is rátalálok arra a számomra lehető legjobban alakult életútra, amin ma járok? Nem hinném. Tekintve, hogy a középiskolai jelentkezési lapom első helyén egy közgazdasági szakközép szerepelt – oda nem is vettek fel a 4,2-es átlagom miatt; és a második helyen – ahová viszont felvettek – a kereskedelmi szakmunkásképző állt. Bizony, bolti eladónak tanultam volna a szülővárosomban! Persze van példa arra, hogy ilyen kezdet után is választhat valaki egy egész más területet a karrierjéhez – de sok szempontból ez annyira...

  Gondolok rátok! (1) Történt velem egy kellemetlen eset. Nem jutott eszembe a neve az egyik régebbi diákomnak. Ott volt a nyelvem hegyén, mert amint megláttam, rögtön tudtam, hogy tanítottam, azonnal  kedves emlékek tolultak elő arról a csapatról, amelyiknek a tagja volt, de a neve…. nem, és nem. Kiszámoltam. A szentesi gimiben alsóhangon is 3570 tanítványom lehetett. Nem tudom, lehetséges-e egyáltalán ennyi nevet egyszerre fejben tartani, de ha igen, nálam akkor is van más „felmentő” érv. Ugyanis a memóriánk úgy működik, hogy az aktuálisan nem használt dolgok hátrébb sorolódnak, hogy helyet adjanak az új információknak – így van nálam is: a jelenlegi tanítványaim neveit használom, a régiekét pedig félig-meddig (és csakis ideiglenesen) homályban tartja a memóriám. De hát mi a név? A Rómeó és Júlia után szabadon: a virág, amit rózsának hívunk, épp ugyanolyan illatos lenne akkor is, ha a neve más lenne… – szóval drága Gergő (mert persze amint elsétáltam, rögtön beugrott),...

  Első: lelkiismeret Annyira, de annyira kíváncsi vagyok arra, mit gondolhat és/vagy érezhet magában az a főnök, aki mosolyogva bezsebeli a beosztottját illető gratulációkat, miközben annak sikeréért egy szalmaszálat sem tett keresztbe! Vagyis épphogy keresztbe tett: az ügynek, a beosztottnak; nem elég, hogy semmivel sem segítette a munkáját - tevőlegesen akadályozta, ahol csak tudta, amivel csak tudta. Szóval mit gondolhat, mit érezhet? Egyáltalán, érez valamit? Van lelkiismerete? Ha van, bizonyára felmenti magát: a saját gáncsoskodását valamilyen nagyobb jó szolgálatával magyarázza, lekicsinyli a beosztottja teljesítményét, jelentéktelennek állítja be az ügyet és a sikerét. Persze az is előfordulhat, hogy nincs lelkiismerete: hogy olyan ember, aki mások érzéseivel szemben nem érez mást, csak hűvös közömbösséget – régen szociopatának nevezték -; ebben az esetben felmerül a kérdés, vajon hogyan került a kitüntetett pozíciójába? Úgy, hogy színlelni tud érzéseket! Ha az érd...