matos-drama-szentes

  Mostanában (újra) divat lett különböző ártatlan, ámde kinézetük miatt viszolyogtatónak tartott állatkákhoz hasonlítani embertársainkat – én most „kukacozok” egyet. Mentségemre hozom fel, hogy az én okfejtésemnek a kukacokhoz semmi köze; csupán felhasználom a magyar nyelv egy rögzült szókapcsolatát - arra, hogy a gyávaságról értekezzek röviden. Először is: miért használjuk a cím-beli kifejezést valaki viselkedésére, ahelyett, hogy egyszerűen gyávának mondanánk az illetőt?  Úgy okoskodom, hogy talán a „kukac” odabiggyesztésének oka a „gyáva” szó enyhítése.  A „gyáva kukac” kifejezésnek ugyanis van egy kicsi humora, illetve inkább gyerekek használják egymás közt, ezért akire ezt mondjuk, arról valamiért nem szeretnénk élesen fogalmazni (mondjuk azért, mert gyáva kukacok vagyunk) – pedig szívünk szerint azt tennénk. (Álljon itt egy valóban éles kijelentés  Sajó Sándor: A vén bolond c. verséből: „Gyáva népnek nincs hazája”.  Hogy hangzana ez így: „Gyáva kukacok...

  Beszélhetek a nevetekben is, kedves vak komondoron túli és inneni nőtársaim? Ha nem, az sem baj, beszélek a magaméban, úgyis azzal akartam kezdeni, hogy… kövezzenek meg, de én nem hiszek a teremtésben. Ettől nem gondolom magamat különlegesnek, hisz közel sem vagyok egyedül ezzel, még itt, a kies kis hazában sem. Nem a legfontosabb érvem, de amiatt sem fontolnám meg soha a teremtés elfogadását, hogy nem nagyon akarózik magamat a teremtés koronájának oldalbordájaként meghatározni. Nem, semmiképp sem akarok teológiai vitába bonyolódni, csak rögzítem, hogy nagyon nem tetszik ez a kép! Én úgy tanultam, hogy az emberi méltósághoz való jog emberi alapjog;  abszolút érvényű, korlátozhatatlan – még rendkívüli jogrend esetén sem korlátozható -; épp úgy, mint az élethez való jog. És beletartozik, hogy védelmet nyújt a megaláláztatással szemben. Legfontosabb jellemzői, hogy minden emberre egyenlően vonatkozik és elvehetetlen. Ezért rögzíti minden, az egyetemes emberi jogokat elfogad...

  A szavak értékelő jelentést hordoznak, ezért ha valakit egyéniségnek vagy nonkonformistának neveznek, általában pozitív jelentéssel bír, míg ha valakiről azt mondjuk, hogy konformista, ez valamiképpen „megfelelő" személyt jelöl. Azonban ha az „egyéniséget" vagy a „nonkonformistát" a „deviánssal", a „konformistát" a „csapatjátékossal" helyettesíthetjük, épp az ellenkező ítéleteket alkotjuk. Ezek után rossz vagy jó dolog-e a konformitás? Nyilvánvalóan vannak olyan szituációk, amelyekben a konformizmus határozottan kívánatos, a nonkonformizmus viszont a legnagyobb szerencsétlenséget okozná. Mi lenne például, ha úgy határoznék, hogy unom a konformizmusomat, fordítanék egyet a kormányon, és egyszerre csak az út bal oldalán kezdenék el vezetni, csakhogy kimutathassam markáns egyéniségemet? Másfelől viszont vannak ugyanennyire kényszerítő helyzetek, amelyekben éppen a konformizmus lehet veszélyes és tragikus. Jó példa található erre Hitler egyik legmaga...

  Ő volt nekem az első… … akitől gyalázkodó hozzászólást kaptam  a közösségi oldalamon. Bár egy újonnan létrehozott, teljesen üres kamuprofilról írt, és egyetlen szava sem igaz, azért eléggé vacak volt szembesülnöm a gyűlöletével: „Miért kényszerültek távozni: Ibi pl azért a 2 milláért, amit szakított a státustörvény miatt, az unokahúgom töritanára volt, ott hagyta az utolsó évben a gyerekeket. A pénz elfogyott most meg itt fröcsög mert megbánta. Remélem nem veszi vissza az igazgató, az ilyen nem való tanárnak. Ibi az ördög maga, csak ahhoz volt esze, hogy sajnáltassa magát. hülye liba inkább dolgozna” Viszket az ujjam, hogy elkezdjem tételesen cáfolni ennek a gyalázkodásnak az állításait – de trollokkal nem állunk szóba! Csak egyetlen megjegyzés:  az Ember annyi minden jóra kapott képességet - szeretetre, szolidaritásra, szép gondolatokra, segítő cselekedetekre… miért érezhet késztetést mégis ezeknek az ellenkezőjére?! Előzmény:  az egyik népszerű internetes...