ÖNISMERET - Gyáva kukac

 

Mostanában (újra) divat lett különböző ártatlan, ámde kinézetük miatt viszolyogtatónak tartott állatkákhoz hasonlítani embertársainkat – én most „kukacozok” egyet. Mentségemre hozom fel, hogy az én okfejtésemnek a kukacokhoz semmi köze; csupán felhasználom a magyar nyelv egy rögzült szókapcsolatát - arra, hogy a gyávaságról értekezzek röviden.

Először is: miért használjuk a cím-beli kifejezést valaki viselkedésére, ahelyett, hogy egyszerűen gyávának mondanánk az illetőt? 

Úgy okoskodom, hogy talán a „kukac” odabiggyesztésének oka a „gyáva” szó enyhítése. 

A „gyáva kukac” kifejezésnek ugyanis van egy kicsi humora, illetve inkább gyerekek használják egymás közt, ezért akire ezt mondjuk, arról valamiért nem szeretnénk élesen fogalmazni (mondjuk azért, mert gyáva kukacok vagyunk) – pedig szívünk szerint azt tennénk.

(Álljon itt egy valóban éles kijelentés 

Sajó Sándor: A vén bolond c. verséből: „Gyáva népnek nincs hazája”. 

Hogy hangzana ez így: „Gyáva kukacoknak nincs hazája”? Ebből soha nem lett volna szállóige, az bizonyos.)

A lényegre térve: a gyávaságot mindenki elítéli – és mindenki gyakorolja is. De nem mindegy, hogy valaki gyáva egy ejtőernyős ugrást megejteni, vagy gyáva kiállni valami igazságtalanság, súlyos jogsértés vagy mások bántalmazása ellen. 

Utóbbi gyávaság nem pusztán gyarlóság, hanem bűn.

(Nem szabad azonban összetéveszteni a gyávaságot az óvatossággal: ha a tapasztalat, a lelkiismeret vagy az értelem azt súgja, hogy most jobb hallgatni, az körültekintés – és lehetőség egy majdani, hatékonyabb cselekvésre.)

Szeretném hinni, hogy az ember alapvetően nem gyáva; hanem épp attól ember, hogy amit igaznak ismer, amellett döntést hoz, és a döntését felvállalja; kitart mellette, képviseli. Akkor is, ha ez a felvállalás nem várt következményekkel járhat rá nézve. Szeretném hinni, hogy az emberek többsége képes arra, hogy nyitott szemmel járjon a világban, és elég bátor felemelni a szavát, ha maga körül másokat is érintő („égbekiáltó”) igazságtalanságot lát.

Szeretném hinni – de alig-alig tapasztalom. 

Helyette sajnos annál több elfordított tekintetet, félelemmel álcázott meghunyászkodást, kényelemszeretetből fakadó hanyagságot, árulást és megalkuvást. De nem akarom gyávának minősíteni embertársaimat – szeretetem és bizalmam jeléül inkább gyáva kukacoknak nevezem azokat, akik még ma is (ezekben a vészterhes időkben) a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” elvét követik.

Végül tanulságul a megidézett vers (részlet):

„...Csitt!

Jer közelebb egy kicsit,

Titkot mondok:

Temetésre szólt az ének,

Nem hallották, csak a vének,

Vén bolondok;

Nagy halottat vittek, vittek.

Tudjátok-e, kit temettek?

Engem, téged, mindnyájunkat:

Ezeréves országunkat;

Beleölték vérfolyóba,

Tették hármas koporsóba,

Mint egykor a hun királyt –

Sírba vitte saját népe,

S azt se mondja: be kár érte –

Senki egy jajt nem kiált…

Én se!… én már kacagok,

S ha kacagok, kinek arra mi gondja?

Nincsenek már magyarok,

Én se leszek halott ország bolondja!

 

Ejhaj, igyunk rája!

Úgyis elnyel a sír szája;

Gyáva népnek nincs hazája –

Világ népe mind megveti,

Még az ég is kineveti –

Úgy kell neki, úgy kell neki! –

Így kell szegény vén bolondnak

Sírva porba hullni,

Sírni, jaj, hogy ilyen népnek,

Ilyen jónak, ilyen szépnek

Mért kell elpusztulni…”

(1923)