SZUBJEKTÍV - Ha visszamehetnék az időben... (1-5 rész)

 

Ha visszamehetnék az időben… 

… fiatalkori önmagamnak volna néhány tanácsom - először: ne siettesd!

Most, hogy nagymama lettem, sok-sok nosztalgikus kép jelenik meg a lelki szemeim előtt a gyerekeim kiskorából – férjemmel felidézzük az ezekhez kapcsolódó történeteket, és jókat derülünk. De mindig ott van egy csipetnyi mélabú is a mosolyaink mögött – hiszen „hogy elszaladt az idő!” Fiatalként nehezen értettem az efféle öreges sóhajokat, és kicsit untam is, amikor hozzáfűzték: „majd megtudod te is!”. De bármilyen hihetetlen, elérkezett számomra is az a kor, amelyben nemcsak belátom, hanem tapasztalom is ezek igazságát.

A „mai eszemmel” már tudom, hogy minden egyes pillanatot jelentőségteljesen kellett volna megélni/átélni. Úgy elmondanám az akkori énemnek, hogy bármilyen fáradt is egy-egy nap végére (mert anyaként, feleségként, dolgozó nőként egyaránt helyt kellett állni aznap is), soha ne kívánja, hogy bárcsak holnap lenne már! Vagy hogy legyen már túl ezen vagy azon a korszakon – anyatejes időszakon, fogzáson, amikor még csak mászik... Vagy hogy de szeretném, ha már nyár lenne, ha már véget érne a szünet, ha már…

másodszor: ne halogasd!

Nem volt egyszerű időszak, amikor kicsik voltak a gyerekeink – megoldani a lakhatást, szülőként és munkavállalóként is helytállni, a tágabb családban is jelen lenni, stb. -, ezért hoztunk néhány, visszatekintve rossz döntést. Talán a legfontosabb, hogy – bár tervben volt, és sokszor beszéltünk róla -, mindig csak halogattuk, hogy vállalunk még egy gyermeket.

Az anyasággal kapcsolatban nem illik árnyoldalakról beszélni – pedig egy átlagos helyzetű családban, mint amilyen a miénk is volt, igenis vannak ilyenek. Az alacsony gyermekgondozási ellátás miatt muszáj volt két keresetet hazavinnünk; rokoni segítség nem volt a közelben; és egy sor nehézséget okozott - saját autó híján  - a közlekedés, a bevásárlás, a csak egy másik városban bonyolítható ügyintézés, stb. Mindez együtt járt az állandó hajszoltsággal, fáradtsággal és gyakran a kilátástalanság érzésével. Így amikor szóba került, hogy jöhet-e a harmadik lurkó, mindig elhalasztottuk.

Ha visszamehetnék az időben, elmondanám magamnak, hogy bár a mérleg egyik serpenyőjét lehúzzák a fentiek, de a másikban a szülőség minden szépsége (egészen a felnőtt gyerekeink miatt érzett büszkeségig) a súlyosabb; ráadásul az utóbbiba belekerül az örökre elszalasztott lehetőség is.

harmadszor: harcolj!

Muszáj elöljáróban leszögeznem, hogy az alábbi témával kapcsolatban nem bánok semmit – akkor sem, ha épp arról lamentálok, hogy jobb lett volna másképp csinálni. A mérleg pozitív, úgy érzem, hogy végsősoron minden a helyére került – visszatekintve mégis tudnék tanácsot adni fiatalkori önmagamnak, hogy másképp, egy könnyebb úton járjon. Arról van szó, ahogyan a párkapcsolatomban és a belőle kialakult kiscsaládban kialakult a helyem, a helyzetem, a feladataim.

Egy teljes generációval ezelőtt – legalábbis a mi társadalmi rétegünkben – ritka volt a hagyományostól eltérő családi munkamegosztás. A páromat és engem is úgy neveltek, hogy a férfi dolga a családfenntartás (vagyis az otthonon kívüli munkavégzés), a nőé minden egyéb: a háztartási munkák, az étkezések biztosítása, a gyermekekkel és az idősebb családtagokkal való mindennemű feladatok, stb. Több okból vittem tovább e hagyományt; egyrészt szerelmes asszonykaként igyekeztem férjuram minden elvárását teljesíteni a saját káromra – márpedig ő is ezt a mintát hozta a házasságunkba. Másrészt mert férfiként és mesteremberként ő jóval többel tudott hozzájárulni a családunk anyagi alapjaihoz, mint én humán értelmiségiként – így az ő munkája prioritást élvezett az enyémmel (akár otthonival, akár munkahelyivel) szemben; harmadrészt testileg igen megterhelő fizikai munkát végzett, aminek az egészségügyi következményeitől nagyon féltettem – és ezen aggodalmam mellett kicsiny árnak tűnt, hogy mindenekelőtt az ő pihenését biztosítsam. Pedig – ahogy azt a későbbi állapotaink is mutatták – a páromat fokozatosan rá tudtam venni arra, hogy igazságosabbá és kölcsönösebbé tegyük a családi terhek elosztását.

Ha visszamehetnék az időben, elmondanám a házasságba belépő önmagamnak, hogy első pillanattól kezdve öntudatosan tartsa szem előtt saját érdekeit; ne becsülje kevesebbre a saját munkáját, idejét, energiáit, hasznosságát; bátran menjen szembe a hagyományokkal – és higgye el, hogy elég erős a szerelmük és a házastársi kötelékük, hogy mindezt kibírja.

negyedszer: vidd keresztül!

Romantikus közhely, hogy nem szabadna elfelejtenünk a fiatalkori álmainkat, ezért amikor rádöbbenünk, hogy ez bekövetkezett, csináljunk egy gyors hátraarcot – és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ha ez szembejön velem, mindig elgondolkodom, nekem voltak-e egyáltalán ilyen álmaim – és arra jutok, hogy ez egy homályos rész a múltamban. Vagyis én nem voltam az a fajta céltudatos fiatal, aki kész életprogrammal rendelkezett volna; valahogy csak úgy éltem bele a mindennapokba, átfolyt rajtam az idő, nagyobb távlatokban nem gondolkodtam. Tanulmányokat folytattam, és annyi volt a célom, hogy ezeket befejezzem – későbbi tervem nem készült arra, hogy mivel foglalkozom majd konkrétan. Szerelmes lettem, és annyi volt a célom, hogy együtt lehessek a párommal – talán annyit láttam, hogy majd férjhez megyek, de egy majdani család konkrét kinézete nem foglalkoztatott. Vittem ügyeket, lelkesedtem, részt vettem világmegváltó vitákban, és kifejlődött a máig érvényes világszemléletem – de ezek nem álltak össze bennem távlati társadalmi vagy egyéb cselekvési programokká. Minden területen középtávú céljaim voltak, ezért ha valami közbejött és eltérített, azon könnyen túlléptem, és más irányba fordultam; így mindig optimista tudtam maradni.

Mindezek ellenére a jelenemben ott vagyok, ahol lenni akarok, és nem bánom az utat, ami ide vezetett – mégis lenne mondandóm fiatalkori önmagamnak, ha visszamehetnék az időben. Hogy éljen tudatosabban: legyenek annyira erős céljai, hogy ne lehessen azokról eltéríteni, bármi jön is közbe.

Nem megbánás van bennem, hanem kíváncsiság: ha nem középtávú céljaim lettek volna, hanem megvalósítandó álmaim, akkor izgalmasabb, önmegvalósítóbb, hasznosabb életpályát futottam volna be vajon?

ötödször: mézzel könnyebb legyet fogni!

Mindig is vittem ügyeket, lelkesedtem, részt vettem világmegváltó vitákban, és már a tízes éveim végén kifejlődött a máig érvényes világszemléletem – de azt nagy sokára tanultam meg, hogy milyen módon kell kifejeznem magam ahhoz, hogy az érveim nyomot hagyjanak a hallgatóságomban. A mából visszanézve túl hosszú ideig tartott, amíg kialakítottam ezirányú stratégiámat: hogy pont jó arányban legyek szenvedélyes és taktikus.

Ha visszamehetnék az időben, elmondanám fiatalkori önmagamnak, hogy ha egy vitában meg akarod győzni az ellenfeled, akkor nem adhatsz neki külső fogódzót: ha túl vehemensen képviseled az álláspontodat, akkor ezt a vehemenciát tudja a szemedre vetni, és így nem kell fáradoznia az érveid megcáfolásával. Sok-sok jó ügy, rengeteg időtállónak bizonyult ötlet, számos helyesen képviselt igazság mellett álltam ki – de ma elmondanám fiatalkori önmagamnak, hogy csinálhatta volna másképp is: ha úgy tetszik kevésbé őszinte hévvel, mint sokkal inkább (jó értelemben) számítóbb módon.

Nem arról van szó, hogy ezzel megtagadnám az engem mindig is fűtő, az igazságosságért vállalt szenvedélyt – mert sok esetben már az is az érveid mellé állít másokat, ha látják rajtad azt, hogy te mennyire hiszel a képviselt dologban. (Ez a tudás a középiskolai tanári pályámon nagyon hasznosnak bizonyult!) Csak azt mondanám el régi önmagamnak, hogy a kiindulópontja legyen más: fogadja el, hogy a beszédmód, a kommunikáció formája lehet annyira fontos, mint a mondanivaló tartalma.

Na persze, az „időben visszamenni” kívánság olyan részemről, mint a lottó ötös fejben elköltése – hiábavaló álmodozás; de annyit megtehetek, hogy nyilvánosan lamentálok róla, hátha valaki elgondolkodik ennek nyomán. És megtehetem azt is, hogy segítő szakemberként a klienseimnek átadom saját ezirányú tapasztalataimat.